Nick Cave az a fajta meghatározó, nagy múltú művész, akinek bőségesen van miről mesélnie egy interjúkötetben. Hosszú évtizedek óta van a pályán, sikeres dal- és filmzeneszerző, emblematikus rocksztár, ráadásul próza- és forgatókönyvírónak sem utolsó. Voltaképpen adná magát a lehetőség, hogy a Hit, remény és vérontás klasszikus életrajzi mű legyen, és van is benne ilyen szándék: visszatekint a múltba, reflektál Cave szerteágazó munkásságának markáns pillanataira, a fiatal évekre, a heroinfüggőségre, a zűrös nőügyekre és a nagy lemezsikerekre. Azonban 

nem az a tipikus kedélyesen sztorizós zenészkönyv

– izgalmasabb úgy olvasni, mint egy meditatív hangulatú, inspiráló identitástörténetet, amelynek főként az elmúlással való szembenézés, a traumafeldolgozás, illetve a szellemi-érzelmi fejlődés áll a középpontjában.

Az elmúlt nyolc-tíz évben Nick Cave körül sok minden a gyászról szólt. Viszonylag rövid idő alatt elveszítette édesanyját, több közeli barátját, köztük egykori múzsáját és szerelmét, az ausztrál énekes-dalszerző Anita Lane-t. Azonban volt egy veszteség, amely különösen sorsfordító hatással volt rá: 2015-ben, tragikus körülmények között meghalt egyik tinédzser fia, Arthur Cave. Minden alkotás és művészeti projekt, amely azóta a kezei közül kikerült, ennek a veszteségnek a bélyegét viselte, és akarva-akaratlanul, de mindegyik művészetterápiás célokat is szolgált. Ez alól a Hit, remény és vérontás sem kivétel.

A változás először Cave újabb számaiban volt a legegyértelműbben tetten érthető. A korábbi jellegzetesen dallamos, narratív szerkezetű rockdalaiból fokozatosan elvont, absztrakt kompozíciók lettek. A Skeleton Tree (2016), a Ghosteen (2019) vagy a Carnage (2021) olykor nyugtalanító és sötét, máskor áhítattal teli, törékeny és mitikus dalaiban, látomásos dalszövegeiben egyre meghatározóbb lett a gyász és a halál közelségének hatása. Akárcsak a vizuális anyagokban, például az ausztrál Andrew Dominik hipnotikus erejű dokumentumfilmjében, a One More Time with Feelingben (2016), amely elvileg a stúdiómunkákat, a zene születésének mágikus pillanatait ábrázolta. Valójában 

a kamera sok minden mást is megörökített: a lelki fájdalom intenzitását, ahogy Cave próbál magyarázatot, kapaszkodót találni a bizonytalanságban.

Ugyanakkor a gyász mást is átformált Cave művészetében: a nyilvánosság szerkezetét, és Cave nyilvánossághoz való hozzáállását. Az olyan merőben újszerű projektjei, mint a 2019-ben indult In Conversation nevű zenés beszélgetőestek, vagy a szintén 2019-től futó The Red Hand Files nevű online platform (lényegében egy blog és egy levelezési felület párosítása) új ajtókat nyitottak, a korábbi főleg egyéni, zárt önreflexiót és feltárulkozást közösségi élménnyé, párbeszéddé bővítették. Miközben a kapcsolódással, a társas-csoportos traumafeldolgozással, az előadó és befogadók közötti bensőségesebb viszonnyal kísérleteztek.

A Hit, remény és vérontás bizonyos szempontból egy következő lépcsőfok Cave gyászfolyamatban. Azokat a gondolatokat, érzéseket, melyeket a fent felsorolt alkotások a maguk sajátos eszközeivel ábrázoltak, ez a könyv még jobban átélhetővé és megérthetővé teszi. A kötet alapja tizenöt hosszú (összesen több mint negyven órányi) telefonbeszélgetés: a vonal egyik végén Cave, a másikon Seán O’Hagan, a Guardian és az Observer újságírója, egy tapasztalt, felkészült újságíró, aki emellett hosszú ideje barátja is Cave-nek. A beszélgetések a COVID-járvány alatt, a bezártság idején, tehát egy idegenszerű, furcsa állapotban, átmenetiséggel teli időszakban lettek rögzítve, ez érződik is a meditatív, bizalommal és felszabadultsággal teli, elégikus hangvételükön.

Cave menet közben többször önironikusan megjegyzi, hogy 

olyan ez a könyvprojekt, mintha egy terápiás folyamat lenne,

jóllehet őszinte kitárulkozásából éppen azt lehet kiérezni, hogy mintha csak a megfelelő emberre és időszakra várt volna, hogy végre közvetlen és kendőzetlen formában beszéljen ki magából témákat vagy tegyen fel érdekes kérdéseket.  Például azzal kapcsolatban, milyen pozitív és negatív társadalmi-kulturális hatásai vannak a cancel culture-nek. Vagy hogy miért nem nagyon foglalkozik politikai kérdésekkel, és miért szólnak a Nick Cave-alkotások inkább az emberi lélek természetéről a társadalmi problémák helyett.  De arról is őszintén beszél, hogy hiába a több évtizednyi tapasztalat, máig retteg a pillanattól, amikor új dalszövegeket kell írnia, de közben mégis iszonyúan inspirálja a kísérletezés és a kreatív kockázatvállalás.

Ám kisebb-nagyobb kitérőkkel a beszélgetések zöme mindig ugyanoda tér vissza, 

minden témafelvetés, gyerekkori visszaemlékezés, filozófiai vagy teológiai eszmefuttatás ugyanahhoz a origóponthoz jut: Arthur Cave tragédiájához.

A Hit, remény, vérontás egyik markáns központi témája tehát a halál jelensége, de Cave nem Arthur halálának okait és körülményeit elemzi (tulajdonképpen a halál konkrét eseményéről, vagy a fiú életéről és személyiségéről szinte alig tudunk meg valamit), hanem azt, hogy egy ilyen váratlan és tragikus esemény milyen törést, pozitív és negatív következményeket okoz a hozzátartozó életében.

Cave arra a felismerése jut, hogy a változás, amely tíz-húsz évvel ezelőtt elkezdődött a művészetében, az imidzsében, akár a magánéletében, valójában nem ebből az eseményből, nem a fia halálából ered, hanem ellenkezőleg, az ikerfiai megszületéséből. Ekkor értette meg, hogy a túlélés, a további sikeres és boldog élet titka, hogy meg kell fordítania a sorrendet: először is apaként, férjként, egy család tagjaként kell meghatároznia magát, és csak utána rocksztárként, zenészként, íróként.

Ha jobban belegondolunk, már Cave 2009-es nagyszerű fejlődésregényének, a Bunny Munro halálának is ez az egyik központi tézise. A történet címszereplője, a zűrös életű, szexfüggő, alkoholista Bunny képtelen rendes, tisztes emberré válni, elkötelezett életét élni. Végül addig menekül a sorsa elől, addig feszíti a húrt, süllyed saját személyes pokla perverz, alkoholgőzös bugyraiba, hogy a felesége öngyilkos lesz, ő pedig a szülői szerepre képtelen, inkompetens apaként egyedül marad a kisfiával. A Bunny Munro halála megmutatta, hogy Cave-et mélyen foglalkoztatják az apaság, az apává válás, az apa-fiú kapcsolat kérdéskörei, és talán azt is, hogy titkon mennyire fél attól, hogy akárcsak Bunny Munro, végül ő is kudarcot vall, elbukik apaként. És végső soron Cave fiának halála, ha nem is közvetlenül az ő hibája, valahol mégiscsak egyfajta apai kudarcélmény.

Ám ezekből a beszélgetésekből végül az derül ki, hogy épp ellenkezőleg történt: 

a halál évekig tartó reménytelenséget, bánatot hozott Cave életébe, fájdalmat, rombolást hagyott maga után, de nem emésztette fel teljesen.

Cave nemcsak, hogy nem bukott el, de pozitív változásokon ment át: megerősödött, végleg leszámolt a balhés, hedonista és excentrikus énjével. Az egykori őrült rock and roll prédikátor és posztpunk ikon mára olyan lett, mint egy nyugis, bölcs-öreg lelkivezető-figura, egy megfontolt művész, aki már nem a vad bulikra, a drogmámorra és a féktelenségre, hanem a rendezett életre, az átgondolt üzleti döntésekre, a zene gyógyító hatására, a rengeteg munkára, legfőképp pedig az emberi kapcsolódásokra esküszik. (Érdemes kiemelni, hogy bár Cave mindig is kicsit nárcisztikus, önhitt, mindentől és mindenkitől független ember benyomását keltette, ebben a könyvben meglepően nagy tisztelettel és odaadással beszél számára fontos személyekről, például a feleségéről, Susie Bick divattervezőről, vagy állandó zenésztársáról, Warren Ellisről.) 

A kemény munka, a kapcsolatteremtés, a művészeti lehetőségek fáradhatatlan kiaknázása mellett 

van egy másik fontos pillére Cave megküzdési stratégiájának, és így ennek a könyvnek is: a hit ereje.

Cave életművének mindig is markáns része volt a kereszténység, a biblikus képek és motívumok, az isteni és démoni alakokban rejlő misztikumhoz való vonzódás – ennek megfelelően Cave és O’Hagan beszélgetései viszonylag sokszor érintik a vallás témáját. Viszont parttalan vallási térítésre vagy mély teológiai okfejtésekre ebben a könyvben sem kell számítani – sokkal inkább egy alapvetően racionális, de a spiritualitás felé vonzódó, okos ember felvetéseire, amelyek a válaszkeresésről, a világgal szembeni bizonytalanságról, a vigasz iránti vágyról, a mágikus gondolatokról szólnak.

A Hit, remény, vérontás 

megindítóan intim, érzékeny, sokszor megvilágosító erejű könyv.

Univerzális témái és tapasztalatleírásai, mély és őszinte érzései miatt összességében nemcsak az elkötelezett Nick Cave-rajongók, hanem bárki számára nagyon értékes olvasmány lehet – viszont a rengeteg dal- és lemezutalás miatt nem árt egy zene-streaming oldalt bekészíteni mellé. A kötet zárásában, a puhafedeles kiadáshoz utólag hozzáadott fejezetben Cave arról mesél, hogy a könyv első kiadása óta újabb tragédiák érték: meghalt Jethro nevű idősebb fia is. Ettől érzi a veszteségek újra fellobbanó hatását, vagy azt, hogy végső soron az idő lassan eljár felette (elvégre közel hetvenéves), de azt is tudja, hogy világ még nem végzett vele, sőt buzog benne az ihlet, hogy új dalokat írjon. Mire mi a magyar kiadást kézbe vesszük, ezek a dalok el is készültek, az egyik (Wild God) pár napja debütált is világszerte. Első hallásra ez a rockosabb friss szám az elmúlt évek nehezen megfogható, absztrakt és lecsupaszított Nick Cave-alkotásai után egy zeneileg eklektikusabb, érzelmileg sokszínűbb korszakot ígér. De majd az augusztusi új lemez, illetve az októberi budapesti koncert után kiderül.

Nick Cave – Seán O'Hagan: Hit, ​remény és vérontás. Fordította Németh Róbert Tamás. Budapest, Helikon, 2024. 344 oldal, 4999 forint