Itáliában megpihentem,
A tenger felől hang szólított,
S hatalmas erővel útnak
Indított a jelenések mezején.
Utamba került a Merénylet –
Fején Castlereagh álarca –
Az arc sima, ám kegyetlen;
Követte hét véreb:
Milyen kövérek! Azok hát,
Növelte termetüket a sok
Emberi szív, melyet amaz
Fehér köpenyéből előhúzva
Mindegyik pofája elé vetett.
Csalás is előlépett, és mint Eldonét,
Vállát födte hermelinpalást,
Hatalmas könnyeket ejtett,
Lehullva malomkövekké lettek;
A gyermekek pedig, akik
Lábainál játszadoztak,
Gyöngyszemnek vélték a könnyeket,
Mire azok kiloccsantották agyukat.
A Biblia fényébe bújva és
Az éj sötétjébe burkolózva,
Akárcsak Sidmouth, lovagolt
Aligátoron a képmutatás.
De sok más károkozót is elő-
Csalogatott a maszkabál,
Szemig födve mind a
Jogász, nemes, püspök, besúgó.
Anarchia zárta a sort; fehér lovon
Lovagolt, vörösre festette a vér,
Még ajka is hófehér, mint
A Jelenésekben a Halálé.
Királyi korona fején,
Kezében jogar fénylett;
Homlokán pedig ott a jel:
„Király vagyok, Isten és Törvény!”
Tekintélyes és gyors léptekkel
Haladt át az angol földön,
Merő vérdagonyává taposva
A rajongó tömeget.
Hatalmas sereg rázta meg
Menetével a földet
Véres karddal hadonászva
Urának szolgálatában.
Dicsőséges diadalban, büszkén,
Vidáman lovagoltak végig Anglián,
Megittasulva szinte
A pusztulás borától.
Mezőn-városon át fövenytől fövenyig
Parádéztak suhanva szabadon,
Letaposva, széttépve mindent utukon,
Elérve Londont egészen.
A város lakóin úrrá lett a pánik:
A félelem szívükben tanyát vert,
Mikor elérte fülüket a diadalmas
Anarchia rettenetes sikolya.
Elébe jöttek nagy pompával
Beburkolva vérrel és lánggal
Daloló bérgyilkosok:
„Isten vagy te, Törvény és Király.
Hatalmas úr, jöttöd vártuk,
Gyötörten és elhagyatva,
Üres tárcánk, hideg kardunk,
Dicsőség, arany és vér a vágyunk.”
Jogászok és papok szedett-vedett
Csapata homlokát a földhöz nyomta
Hamis imaként suttogva halkan:
„Törvény vagy te és Isten!”
Azután így kiáltottak:
„Te vagy a Király, a Jog és az Úr,
Anarchia, fejet hajtunk előtted,
Legyen szent most a te neved!”
Anarchia válaszul bókol és
Grimaszol, akár egy koponya,
Mintha csak kiokítása fájt
Volna a nemzet tízmilliójába.
Hiszen tudta, királyaink
Palotája az ő jogos tulajdona,
Övé jogar, korona, országalma,
Arannyal szegélyezett palást.
Előre küldte hát csicskáit
A bankba és a Towerbe, és
Tovább haladt hajthatatlan
A leszedált parlamentbe.
Odanyargalt akkor a megszállott
Leány, neve Remény,
De színe Kétségbeesés,
Kiáltott az égbe hát:
„Apám, az Idő rozoga, és beleőszült
A várakozásba ama jó napra;
Nézd, itt áll idiótán,
Keze remeg lebénulva.
Gyereket nemzett gyerek után,
Halál pora rakódott mindre,
Kivéve engem, aki vagyok a
Nyomorúság, a Nyomorúság!”
Lefeküdt az utca porába,
Lovak patájának útjába,
Türelmes szemmel lesve-várva
Merényre, Csalásra, Anarchiára.
Ellenei és közé homály,
Fény és képzet szökött,
Törékeny, apró, gyönge még,
Akár derengő őszi völgy,
Amíg csak, ahogy felhők suhannak,
Toronymagasra duzzadnak,
Villámtól fénylően,
Dörögve beszélve
Növekedtek sorba rendeződve,
Viperapikkelynél ragyogóbban,
Röppenve szivárványnál
Tündöklőbb szárnyakon.
Sisakjára távolra rávetült
Az esthajnalcsillag fátyola,
Pihéit átáztatta a fény,
Mint karmazsinpára csapadék.
Szélkönnyű léptekkel lépdelt
Az emberek fején, olyan gyorsan,
Jelenlétére mire föleszméltek,
Odanéztek, és sehol se volt.
Virágok nyílnak május nyomán,
Csillagok gyúlnak az éj kibomló haján,
Hullámok kélnek, ha hívja őket a szél,
Gondolat fakad, ahová csak ő lép.
A leterített tömeg pedig
Csak ámult – térdig vérben járva
Remény, a derűs leány,
Nyugodt arccal elébük járult:
És Anarchia, a szörnyszülött,
Halott rögre dobott rögöt:
A Halál Lova tombolt, akár a szél,
Megiramodva porrá taposta
A gyilkosok csődületét.
Felhők fürge fénye-tündöklése,
Riasztó, de finom érzet
Keletkezett – és nyomában
Öröm és félelem szavai keltek:
Akárha a fölindult föld,
Mely Anglia fiainak életet adott,
Magába fogadva vérüket,
Anyai vajúdásban remegve,
Minden egyes csöpp vért,
Mely arcát áztatta, olyan
Beszédre változtatott volna,
Hogy a szív így kiáltott:
„Anglia férfiúi, dicsőség örökösei,
Íratlan rege hősei, hatalmas
Anya gyermekei, reményei
Anyátoknak és egymásnak!
Keljetek föl, mint ébredő oroszlán,
Legyetek győzhetetlen tömeg,
Álmot bilincselő láncaitok
Rázzátok a földre, mint harmatot!
Ti vagytok sokan, kevesen ők.”
Mi a szabadság? Hogy a rabság
Mi, már jól tudjátok, hiszen
Maga a név veri visszhangját
Saját neveteknek.
Meló az, annyi fizetésért,
Mennyiből éhen nem pusztultok, és
Megszállhatja a zsarnok
Robotoló végtagjaitokat.
Neki teremtettél ezek szerint
Szőni, szántani, harcolni, ásni,
Akarva-akaratlanul
Fedezed és növeled őt.
A gyerekek elgyengülnek,
Anyáik kimerülnek,
A téli szelek fütyülnek,
Amíg a tetemek kihűlnek.
Vess össze éhezést lakomával,
Melyet a gazdag ember kövér
Kutyájának odavet, teletömve
Gyomrát, növelve csömörét.
Az Arany Szelleme kisajtol
Ezerszer annyit nyomorodból,
Mint amennyit megkaparintottak
Korábbi zsarnokok aranyban:
Papírpénzek, hamis jogcímek,
Melyeknek értéket
Tulajdonítva öröklik
A Földet e jóemberek.
Nem más ez, mint szolgának
Lenni lélekben, tengődni
Akarat híján, táncolni,
Ahogy ők fütyülnek.
S ha panaszod mormolod vég nélkül
Elhagyatva és gyöngén,
A zsarnoki sereg tapos
El a nőddel együtt már,
S a vér dérként borítja be a mezőt.
S ha bosszúszomjad égre kiált
Vérért ontani vért, és gonoszul
Cselekedni a gonoszért:
Ha erős vagy, így ne tégy!
Szűk fészekben is talál nyugtot
Hajszában megfáradt madár,
Odújában is kosztra lel a vad,
Ha odakinn tombol a hóvihar.
Hazakerül ló és ökör
Napi fáradozása után,
Ha süvít a szél, a házőrző
Eb melengető házba tér.
Szamár és disznó alatt alom,
Étkük tápláló takarmány;
Otthonra lel minden teremtmény:
Csak neked, angol, nincs remény.
Szolgaság ez – sem vadember,
Sem barlang mélyén élő vadállat
Nem viselné el, de nem is
Ismeri az ilyen csapást.
Mi vagy te, Szabadság? Hogyha
Élő sírjaikból kikelve rabszolgák
Felelnének, zsarnokok szöknének,
Akár kósza álomképek:
Csalók mondják, csak hamar
Tovatűnő árny vagy te,
Babona, puszta név,
A hírnév barlangjának visszhangja.
Kenyér vagy te a munkásnak,
Nyájasan terített asztal
Otthonos, boldog házában,
Melyet munkájából fönntart.
Öltözék vagy, élelem és tűz
A letiport sokaságnak –
Nem, szabad országban
Nem lehet oly éhínség,
Amilyet ma Angliában látni.
Te zabolázod a gazdagot:
Mikor az áldozatának nyakára
Hág, úgy intézed, hogy
Kígyó legyen ott.
Igazság vagy te – jogos
Törvényeid sosem vehetik
Birtokba aranyért, mint Angliában,
Szegényt és gazdagot védsz egyaránt.
Bölcsesség vagy te – sosem
Véli úgy a szabad, hogy Isten
Pokolra küldi azokat, kik
A papok hadoválását kinevetik.
Béke vagy te – sosem ontanál
Fölösen vért, tékozolnál kincset
Úgy, mint zsarnokok, kik gall
Lángod oltására szövetkeztek.
Mit ér, ha angol vér és verejték
Árként ömlik? Még ha el is
tompít, ó, Szabadság,
Lángodat sosem oltja ki.
Szeretet vagy – lábfejed csókkal
Illeti a gazdag, és Krisztus követőjeként
Javait szabadon bocsátja,
És követ téged a kemény világba,
Vagy vagyonukat fegyverbe ölve
Kelj háborúra vagyonuk,
Háborújuk és csalásuk ellen –
Hatalmuk prédaként innen nyerik.
Tudomány, Költészet és
Gondolat a te lámpásaid;
Kunyhólakók álmait
Deríti, és felejtik átkaikat.
Szellem, Türelem, Finomság,
Mindaz vagy, mi megáld
És ékít – tettek fejezzék ki,
Ne szavak, áradó szereteted.
Hatalmas gyűlése legyen
Bátraknak és szabadoknak
Valahol Anglia földjén,
Hol a mező szélesen terül.
A kék ég fejed fölött,
A zöld föld nyomod mögött,
Mindaz, mi örök, legyen
Tanúja az ünnepélynek.
Az angliai tengerpart
Széltében-hosszában szétszórt
Kunyhókból, falvakból, városokból,
Hol nyomorogva éltek,
Dologházból és börtönből,
Honnan hullasápadtan
Visszatérnek nők, gyermekek és
Öregek, akár hideg sírból,
Napokra törő küzdelemből,
Hol naponta mérettetik élet
Közös gonddal s közös igénnyel,
Mely befonja a szívet sövénnyel,
S legvégül palotákból,
Hol a nyomor mormol
Visszhangot, akár távoli
Szélzúgás, ama zárkafalai
A jólétnek és divatnak, honnan
Néhánynak szíve együtt
Dobban a robotolók sírásával,
És fajtájuk belesápad,
Jajotok kimondatlan, nem
Érzékelt, fölfoghatatlan,
Hogy országotok adják-veszik
Arany és vér béréért –
Gyűljetek össze végre
Hatalmas ünnepéllyel,
És mondjátok ki, hogy ti,
Isten teremtményei, szabadok
Vagytok: erős, tiszta szavakkal,
Mint megannyi éles karddal,
Ahogyan csak pajzsotok engedi,
Födjétek magatok be velük.
Iramodjanak szét a zsarnokok
Zsivajjal és robajjal,
Akár a dühöngő dagály,
Címeres gazok bandája.
Görögjenek a töltött ágyúk,
Mígnem a lég élettel telik
Kerekük kongó koccanásával,
És lópaták dobogásával.
A tűpontos szurony
Ragyogó hegye vágyjon
Hevesen az angol vérre,
Mint sokan mások az ételre.
Lovasok szablyája forogjon
S kaszaboljon, akár a csillag
Bolygó nélkül, égő szomját
Halál és gyász tengerében oltva.
Tiétek az erély és nyugalom,
Akár egy csöndes, zárt vadon,
Összefont karok és nyílt arcok
Kezdik a győzhetetlen harcot.
A csatalovakat túlnyargaló
Pánik is tovatűnik,
Árnyként suhanjon át
Zavartalan falanxotokon.
Saját földetek törvényei,
Akár jók, akár rosszak, döntsenek
Köztetek kéz a kézben,
Válltól vállig, Anglia
Törvényei öregek, tisztes
Üstökük deresek, gyermekei
Egy bölcsebb kornak,
Ünnepi hangjuk visszhangozzon
Bennetek: Szabadság!
Kik e szent hírnököt először
Gyalázzák meg, rajtuk a vér,
Mely továbbered, ám
Rólatok lepereg.
Aztán, ha merik zsarnokok,
hadd rontsanak rátok,
szúrva, kaszabolva, csonkítva, levágva
benneteket, tegyék csak, amit akarnak.
Összefont karral, erélyes
Tekintettel nézzétek őket,
Öldöklésüktől nem lepődve meg,
Amíg csak haragjuk elhal.
Majd visszatérnek szégyenkezve
Oda, honnan jöttek eleve,
S a kiontott vér beszél
Arcélük izzó pírján.
Ujjal mutogat majd rájuk
Minden asszony a vidéken –
Köszönésüket aligha
Fogadja bárki is.
És a bátor, igaz harcosok,
Kik a veszélyt keblükre ölelték,
A szabadokhoz fordulnak inkább,
Szégyenük az aljas társaság.
És a népet ért vérengzés
Fölforr, mint ihletés,
Ékesszóló jóslatban,
Távoli vulkánzajban.
És akkor eme szavak válnak
Az elnyomás mennydörgő végzetévé,
Zendülve szíven s elmén
S fülön tovább, tovább, tovább:
Keljetek föl, mint ébredő oroszlán,
Legyetek győzhetetlen tömeg,
Álmot bilincselő láncaitok
Rázzátok a földre, mint harmatot!
Ti vagytok sokan, kevesen ők.
*
A vers eredeti címe: The Mask of Anarchy.
