A ma 230 éve született angol romantikus költő, Percy Bysshe Shelley 1822-ben szenvedett versei hangulatával megegyező halált, amikor egy vihar az olasz partoknál elnyelte hajóját, ő maga pedig vízbe fulladt. A történet – melynek idén júliusban volt a kétszázadik évfordulója, s melyről több cikkben is megemlékeztünk – mindmáig emblematikus a világirodalom emlékezetében. A negyvenes évekre Magyarországot is elérte a költő gyászhíre; Lisznyai Kálmán (Petőfi egyik legismertebb epigonja) így emlékszik meg róla: „Ez az új Syrén, ki a / Világot gyűlöli: / Tengerbe fúlt költő, / A koszorús – Shelley!” Ám kósza siratók mellett mást is hagyott Shelley Magyarországra: közülük is különös aktualitása van annak, milyen szálak fűzik a halála évében (vagyis a szintén kétszáz éve) született Petőfi Sándorhoz.

Petőfi rejtélyes halálának körülményeit Jókai Mór állítja párhuzamba Shelley sorsával, amikor ezt írja: „Oda jutott el, ahova Shelley (ki iránt nagy előszeretettel volt, egy költeményét le is fordította); utolsó művei sorba állhatnak Shelley elűzött angyalaival, kik az egek urait szidják. Petőfi is így tűnt el, mint kedvenc költője, nem tudja senki, hova lettek?” Ha az önéletrajzi ihletésű Az apostol című elbeszélő költemény Szilveszter nevű főhősét vesszük alapul a Petőfi-biográfia hiányzó részleteinek rekonstruálásához, arra a regényes következtetésre juthatunk, hogy Shelley halála, illetve Petőfi születésének éve megegyezik, amit mellesleg az utóbbi születési anyakönyve is alátámaszt: „Kiskőrösön született 1822. év december 31-én, pontosan éjféli 12 órakor.”

A két költő rokonsága már Petőfi korában is evidens volt. Shelley hatása érződik az egymástól független, „csak sötét világnézetben rokon költemények” gyűjteményén, a Felhők-cikluson, mely formájában és tartalmában is rokonítható az angol romantikus Fragmentjeivel. Lényeges továbbá Az apostol „Shelley-ízű magva” is, melyet Petőfi személyes vonatkozásokkal, élmény-emlékekkel egészít ki. Azt, hogy a műben megjelenő szabadságeszmének Shelley a lángra lobbantója, Jókai Az én kortársaim című szövegéből is láthatjuk: „Valamennyien franciák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartinet, Michelet-t, Louis Blancot, Suet, Hugo Victort, Berangert, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német, de szellemükben franciák.” Hasonlóképp, nem nehéz Az apostol lapjain felfedeznünk Shelley király- és papgyűlöletét. Mégis, az irodalomtörténet fontos szegmensétől fosztjuk meg magunkat, ha azt feltételezzük, hogy Petőfi csak a lázadó ideákat és a kihajtott ingnyakat kölcsönözte a politikailag veszélyes Shelley-től. Hogyan is tehetné, amikor a világirodalom egy erősen ambivalens megítélésű alakjáról beszélünk, akinek személye, mely egyaránt „megátalkodott istentagadó” és „a földi lét porában tehetetlenül vergődő angyal”, kétségtelenül átjárja költészetét?[1]

A Shelley-hez fűződő indirekt, hatástörténeti kapcsok mellett van ugyanakkor egy kézzelfoghatóbb is: Petőfi 1846 januárjára tehető The Fugitives-fordítása. A vers részleteiben megjelenik Weöres Sándor Psychéjében is, Shelley után címmel, de nem lenne előremutató összevetni a két fordítást, előbbi ugyanis egy különálló irodalmi mű szerves részét képezi – nem is találjuk meg Weöres fordításainak gyűjteményében. Ezzel szemben Petőfi teljes terjedelmében elérhetővé kívánta tenni Shelley versét a magyar közönség számára,[2] ám ennél távolabbra mutató, intimebb költői törekvést is fellelhetünk fordításában, melyet Mednyánszky Bertával való, csalódásokkal teli viszonya ihletett.

E viszony javarészt plátói: Petőfi szerelme inkább költői ábránd, irodalom, mint őszinte, mély vonzalom, melyet a nő amúgy sem viszonoz. Annál is kevésbé az apja, aki Petőfi lánykérésére tagadó választ adott, mondván, „sem színésznek, sem poétának leányát nem adja; ezzel tartozik őseinek”.[3] Az elutasítás fájdalma fonódik tehát össze a kiábrándultság melankóliájával; Petőfi így indul el az 1845 végére és ’46 elejére datálható Felhők-ciklus megírása felé vezető úton. Ebben a csalódott, élményhiányos rezignáltságban kapja meg Shelley-től azt az ihletet, mely olyan jól illik hangulatához, és melyben szerelemvágya és szerelemköltői becsvágya kiélheti magát.[4] Választása a The Fugitives című versre esik, amely egyszerre lenyomata az angol végletes szerelemképének, és tartalmaz személyes vonatkozásokat. Az előbbit tanúsítja az ekkor már házas Shelley 1814-es levele egy barátjának, melyben így írja le Mary Godwinnal való első találkozását: „Azonnali és heves szenvedély ébredt bennem a felbecsülhetetlen kincset birtokolni. A magasztos és elragadtatott pillanatot, melyben megvallotta, hogy ő az enyém – az enyém, aki már rég az övé voltam –, nem lehet lefesteni halandó képzelet számára.” Még ebben az évben megszökteti Maryt, miután annak apja – a lánykérésre válaszul – elküldi a költőt a háztól, és megtiltja lányának, hogy találkozzon vele. A szóban forgó vers csaknem ugyanezt a történetet meséli el két szerelmesről, akik a tengeren menekülnek a dühös apának és a sértett, hátrahagyott vőlegénynek tett ígéreteik elől. Petőfi a szöveggel a német nyelv közvetítésével (Julius Seybt: Percy Bysshe Shelley’s poetische Werke című kötetéből) ismerkedett meg, de fordításához az angol eredetit is használta, mivel több, a németből hiányzó részlet is (kék őrtűz, vad tenger) visszatér a magyarban. Petőfi a tartalomhoz hű marad, a formához kevésbé: az angol eredeti daktilikus-anapesztikus sorait hármas jambusokba ülteti át, Shelley aabbc rímképletét pedig félrímekben (xaxab) adja vissza.[5] De vajon milyen minőségben?

The waters are flashing,
The white hail is dashing,
The lightnings are glancing,
The hoar-spray is dancing—
Away!

The whirlwind is rolling,
The thunder is tolling,
The forest is swinging,
The minster bells ringing—
Come away!

A jégeső szakad,
Fehérek a habok,
A tajték táncol, és
A villámlás ragyog -
El, el!

A mennydörgés ropog,
A forgószél kereng,
Harangok zugnak és
Az erdők rengenek -
El, el!

Amint azt láthatjuk, bár az összetartozó jelzők és igék sorrendjét helyenként felcseréli, az égiháború hang- és fényfókuszú ábrázolását hűen tolmácsolja a szaggatott stílus és a felkiáltó refrén megtartásának segítségével. Nem véletlen az allúzió a Lear király viharjelenetének díszletére[6] (III. felv. 2. szín), hiszen Shelley, sok más romantikushoz hasonlóan, gyakran nyúlt vissza Shakespeare-hez, Petőfi pedig lefordította Coriolanus című drámáját, és belekezdett a Rómeó és Júlia átültetésébe is.

And from isle, tower and rock,
The blue beacon-cloud broke,
And though dumb in the blast,
The red cannon flashed fast
From the lee.

A kék őrtűz lobog;
Némán villámlanak
Az elsűlt fegyverek;
Elnyelte hangjokat
A fergeteg.

A magyar verzió a puskák ereje helyett a természetére helyezi a hangsúlyt, és ugyan a színjelző (red) elvész, a csönd és robbanás közötti kontraszt nem. A fordításban monstrumszerűre átköltött fergeteg a Felhőkben a gyűlölet és a világfájdalom metaforájaként áll,[7] ám itt visszás jelentést is kap, mint a szerelmeseket bábként dobáló, de a golyóktól őket védelmező tér, mely egyben a szabadság hírnöke is:

(Is withdrawn and uplifted,
Sunk, shattered and shifted
To and fro.)

And 'Fear'st thou?' and 'Fear'st thou?'
And Seest thou?' and 'Hear'st thou?'
And 'Drive we not free
O'er the terrible sea,
I and thou?'

(Kelnek s enyésznek a
Habok egymásután
Köröskörül.)

És látsz-e? s hallasz-e?
S nem retteg-e szived?
S nem szállunk szabadon
A vad tenger felett
Én és te?"

A Shelley által használt shakespeare-i angol igék (fear’st, seest, hear’st) összecsengését nem képes visszaadni a fordítás, de ezért kompenzál a 2. és 3. sor alliterációja, mely magasztosságával hűen vezeti fel a katartikus utolsó versszakot.

And with curses as wild
As e'er clung to child,
He devotes to the blast,
The best, loveliest and last
Of his name!

S hallatlan átkokban
Kivánja a halált
Lyányának, ki legjobb
És legszebb s a család
Végtagja volt.

Petőfi megtartja Shelley romantikus tricolonját,[8] de csattanóssága elvész, és a mai fülnek már-már komikusan ható végtag szóval megjelenő testiség megfosztja a finálét annak emelkedett hangulatától. Hasonlóképp, az isteni konnotációt magában hordozó angol devote lefokozása a kíván igére kortól függetlenül vesz el a magyar fordítás fennköltségéből. Ezáltal apát és lányt is e világi karakterekké redukálja Petőfi, így teremtve kéretlen ellentétet az előbbi szó szerint fordított hasonlatával (death-boding spirit – „rémes kísértet”). Mindemellett az Epipszükhidónból vagy akár a János vitézből ismert tézis határozza meg mindkét verset, vagyis az eredetit és a fordítást is: a boldogság csak a sírban jön el.

 *

Jegyzetek:

[1] Szobotka Tibor: Shelley. Budapest, Gondolat, 1960, 5.

[2] Rácz István: „Shelley’s Reception in Hungary”. Angol Filológiai Tanulmányok 18, 1985/1, 59–69. Itt: 64.

[3] Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza.  II. kötet. Budapest, Franklin Társulat, 1896, 155.

[4] Horváth János: Petőfi Sándor. Budapest, Pallas, 1922, 183.

[5] Petőfi Sándor összes költeményei, kritikai kiadás IV. kötet. Szerk. Kerényi Ferenc. Budapest, Akadémiai, 2003, 433.

[6] Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Budapest, Osiris, 2008, 412.

[7] Uo., 421.

[8] Uo., 433.