Magyar politikusok, üzletemberek és egyéb nagyon fontos személyiségek gyakran számolnak be róla, hogy kínai látogatásuk alatt vendéglátóik a Szabadság, szerelem szavalásával lepik meg őket, jellemzően a találkozók icebreaking szakaszában. Itt nem arról van szó, hogy a trükkös tárgyalópartnerek a legrövidebb kínaira lefordított magyar vers bemagolásával próbálják megpuhítani a vendégeket a konkrét alkudozás előtt, hanem sok kínai tényleg fejből tudja a Petőfi-verset.
Persze a gesztust nem szabad túlértékelni, ettől még nem adják olcsóbban a hárompofás tokmányt vagy a beruházási hitelt, de a hangulatot valóban oldhatja egy kis kulturális kedveskedés. Az igazi az lenne, ha ilyenkor a magyar fél Li Taj-po (Li Bai) valamely holdat ölelgető és/vagy ivós négysorosával tudna válaszolni, ez viszont sajnos nem jellemző.
Ha rákérdezünk, hogy honnan ismerik az 1847-es magyar hatsorost (pontosabban négysorost, mert a legelterjedtebb kínai fordítás levág néhány kanyart, hozzákalapálva a verset a kínai hagyományokhoz), akkor kiderül, hogy Kínában Petőfi sokáig szerepelt a középiskolai tananyagban. Sőt, némi utánjárással az is megállapítható, hogy a kínai az első idegen nyelv, amelyre Petőfi összes művét lefordították. Kínában három városban található Petőfi-szobor, s a szintén zseniális Puskás Öcsi mellett Petőfi a legismertebb magyar a távol-keleti országban.
De hogy került Petőfi Kínába? A választ természetesen a történelemből tudjuk kibogarászni. Kína a 19. században szembesült azzal – pontosabban erőszakkal szembesítették vele –, hogy a Nyugathoz képest végletesen lemaradt, az idegen nagyhatalmak a létét fenyegetik. A kínai elit körében a 19–20. század fordulója körül megindult az útkeresés, mindenki arra kereste a választ, hogy miként lehetne Kínát modernizálni, és felvenni a versenyt a nyugateurópai gyarmatosítókkal, vagy ha az nem megy, legalább az ő nyomukban haladó Japánnal. A fiatal értelmiségiek faltak mindent, ami modernnek, progresszívnek és számukra használhatónak tűnt, természet- és társadalomtudományokat, filozófiát, politikaelméletet, szépirodalmat. Így került képbe a „kis, elnyomott népek” irodalma, amellyel teljes mértékben azonosulni tudtak, hiszen ekkor a kínaiak is kis, elnyomott népnek érezték magukat.
A 20. század első évtizedében találkozott néhány kínai írástudó Petőfivel is, persze nem eredetiben, hanem német és egyéb nyugati nyelvű gyűjteményes kötetekben. 1907-ben a Csou Co-zsen (Zhou Zuoren, 1885–1967) nevű esszéíró Japánban fordított le kínaira Petőfi-verseket – többek között a Szabadság, szerelmet –, más forradalmi költők művei mellett. 1908-ban pedig Csou testvére, Lu Hszün (Lu Xun, 1881–1936)[1] írt egy híressé váló tanulmányt A Mára-költészet erejéről címmel, amelyben Petőfit is bemutatta (Mára démon a buddhizmusban, azért tűnik fel a címben, mert Lu Hszün a Byron-féle „sátáni iskolából” kiindulva mutat be egy maroknyi európai költőt). Innentől fogva a haladó értelmiségiek már ismerték Petőfit, akinek forradalmi költészete könnyen értelmezhető volt a saját belső és külső szabadságharcaikat vívó kínaiak számára.
Lu Hszün szerepe felbecsülhetetlen Petőfi népszerűvé tételében. Lu az egész modern kínai irodalom legjelentősebb alakjának tekinthető. Ő volt annak az 1910-es évek végétől kibontakozó irodalmi-kulturális mozgalomnak a vezéralakja, amely a klasszikus kínai helyett a modern köznyelvet tette az irodalom nyelvévé, s zseniális – magyarul is olvasható – novellái mellett közölt verseket, esszéket, műfordításokat is. Gyakorlatilag az egész modern irodalom Lu Hszün köpönyegéből bújt elő. Az 1920-as években saját Petőfi-fordításokat is megjelentetett – ezek németből készültek – de nem ezzel járult hozzá leginkább a kínai Petőfi-kultuszhoz, hanem egy költőtársa munkájának népszerűsítésével.
1933-ban jelent meg egy folyóiratban Lu Hszün megemlékezése – Az elfeledettek emlékére címmel – öt olyan fiatal kínai író-aktivistáról, akiket két évvel korábban végzett ki a Kuomintang-kormányzat politikai tevékenységük miatt. Az esszé egyik szereplője Paj Mang (Bai Mang)[2], akinek 1887-es bécsi kiadású Petőfi-kötete Lu Hszünnél maradt, s ebben Lu Hszün a Szabadság, szerelem német nyelvű változatának margóján megtalálta Paj Mang kézírásos kínai fordítását. Ez a fordítás is bekerült Lu cikkébe.
A mai legendák szerint az így nyilvánosságot látott Paj Mang-féle változat tartotta a lelket a Vörös Hadseregben az 1934–35-ös „hosszú menetelés” során, s ezt szavalták a japánok ellen induló kínai katonák a II. világháború alatt – mindez valószínűleg nem igaz, a sanghaji értelmiségi folyóirat cikke nemigen szivároghatott le ilyen gyorsan az írástudatlan tömeghadseregekhez. Az áttörés később következett be, és a politika hozta: amikor 1949-ben megalakult a Kínai Népköztársaság, természetesen új tankönyveket vezettek be minden iskolában, s az akkori középiskolás irodalomkönyvekbe bekerült Lu Hszün említett írása, benne a Szabadság, szerelem fordításával. A kínai középiskolások évtizedeken keresztül tanulták a verset, így vált Petőfi országszerte ismertté. A Szabadság, szerelemnek készült később több új fordítása is, de Paj Mang négysorosa maradt a legnépszerűbb.
Valami különös oknál fogva Lu Hszünt Mao kifejezetten kedvelte – pedig utóbbi nem volt kommunista, s ha megérte volna, biztosan lett volna pár keresetlen szava az új rendszerről is –, így írásai akkor is elérhetőek voltak, amikor minden más szerző tiltólistára került.
Bár igazán ismertté a Szabadság, szerelem vált, elsősorban Lu Hszün hatására Petőfi más verseit is lefordították kínaira. Szun Jung (Sun Yong, 1902–1983) 1931-ben kiadta eszperantóból készített János vitézét, s ugyanő 1954-ben – már az „Új Kínában” – megjelentette az első Petőfi-antológiát, amely 105 verset tartalmazott, s meglehetősen népszerűvé vált. A könyv a következő négy évben hat kiadást élt meg, és több mint százezer példányban kelt el. Nem véletlen, hogy Petőfi kiskőrösi szülőházának kertjében két kínai műfordítónak van szobra: Lu Hszünnek és Szun Jungnak.
A testvéri szocialista országok cserekapcsolatainak köszönhetően az 1950-es években végeztek az első magyar szakos kínai egyetemisták, közülük többen műfordítók lettek, akik már eredetiből fordítottak Petőfit (is). Közülük Hszing Van-seng (Xing Wansheng 1930–2007) az egész életét Petőfi kínai megismertetésére tette fel, s 1996-ban megjelentette Petőfi teljes életművét hat keménykötésű kötetben, összesen 2628 oldalon. Elsősorban az ő sok évtizedes munkájának köszönhető, hogy egy összesítés szerint a magyar költő műveit kínaiul összesen 42 kiadásban, nagyjából 250 ezer példányban adták ki.
A Petőfi-kultusznak volt egy második, kisebb hulláma is. A Sen Zsung (Shen Rong, 1936–) nevű írónő 1980-ban jelentette meg Az élet derekán című kisregényét, amelyben a főszereplő házaspár életének fordulópontjain rendre Petőfi Lennék én folyóvíz című verse kerül elő. A könyvből mozifilm is készült, egy olyan időszakban, amikor még eseményszámba ment egy-egy új film bemutatása, így kínaiak milliói ismerkedhettek meg egy másik Petőfi-verssel. Sokan még ma is emlékeznek erre a költeményre, ha arra már nem is, hogy honnan ismerős.
A már a furcsa kínai kapitalizmusba született nemzedékek számára Petőfi nem sokat jelent, hiszen a kínai már nem igazán mondható „kis, elnyomott népnek”, s az 1980-as évektől megnyíló országba felfoghatatlan mennyiségben áramlott be a világirodalom, beleértve a sokkal trendibb angolszász szerzőket. Az oktatás is differenciálódott, s a forradalmi tartalmak háttérbe szorulásával Petőfi kikopott a kánonból.
Persze a magyar költő nem felejtődött el, az idősebb nemzedékek még emlékezek rá, és a műveltebb fiatalok is tudják hova tenni. A Szabadság, szerelem ilyen-olyan feldolgozásai feltűnnek show-műsorokban, színdarabokban, irodalmi utalásokban. A fordító munka sem állt le: napjainkban a Budapesten élő Li Csen Árpád (Li Zhen) foglalkozik Petőfivel, 2019-ben Petőfi Sándor szerelmes versei címmel jelent meg díszkötete, a költő születésének 200. évfordulójára pedig egy 200 költeményből álló válogatás kiadását tervezi. A magyar kultúrdiplomácia is aktív: a korábban említett három Petőfi-szobrot (Pekingben, Sanghajban és Csungkingban) a 2000–2010-es években avatták fel magyar politikusok helyi külképviseleteink közreműködésével. A csungkingi alkotáson a költő Szendrey Júliával összebújva található, akit a talapzaton található vers szerint Petőfi feláldozna ugyan a szabadságáért, de ez a tervezők szerint nem lehet akadálya annak, hogy a kínai párok az ide elhelyezett lakatfalon emléket állítsanak (pontosabban akasszanak) szerelmüknek.
Petőfi ismertsége tulajdonképpen problémát is jelent: mivel az irodalomfogyasztó kínaiak számára a magyar irodalom Petőfi Sándorral egyenlő, nagyon nehéz új nevekkel betörni a piacra, pedig az elmúlt kétszáz évben a magyar irodalomban is történt egy s más. Természetesen sok egyéb szerzőnk is megjelent kínaiul, de ezek hatása össze se mérhető Petőfiével. Ezen így a kerek évforduló közeledtével nem érdemes bánkódnunk, de azon érdemes lenne elgondolkodnunk, hogy nem Petőfi helyett, hanem mellette miként tudnánk más szerzőinket is érdekessé tenni a világ legnagyobb olvasóközönsége számára.
*
Jegyzetek:
[1] Eredeti nevén Csou Su-zsen (Zhou Shuren).
[2] Eredeti nevén Hszü Cu-hua (Xu Zuhua), ismertebb álnevén Jin Fu (Yin Fu).
