Percy Bysshe Shelley: Óda a Nyugati Szélhez
Fotó: Wikipedia / National Portrait Gallery
Percy Bysshe Shelley: Óda a Nyugati Szélhez

I

Nyugati Vad Szél, Ősz élő lélegzete,
láthatatlan alakod halott lombokat
hajt, mint szellemeket egy varázsló keze,

sárgák s feketék, sápadtak, lázpirosak,
pestissel messzi űzött sokaság; te szél,
ki szárnyaló magokat hordasz téli vak

ágyba, hol hűs mélyben nyugszanak szerteszét,
mint tetemek, saját sírjában mind, amíg
azúr Tavasz-húgod megfújja hangszerét

az álmodó földek fölött, és megtelik
(édes rügyeket pásztorol nyájak helyett)
élő színnel-illattal a hegy és a sík;

vad Lélek, ki mindenhol ugyanúgy siet,
őrző és romboló, hallj hát, hallj engemet!

II

Te, kinek sodrán villong a meredek ég,
míg lágy felhők hervadt levélként hullanak,
miket Menny s Tenger ágbogairól letépsz;

villám angyalai; megannyi tág alak
hullámtörések kék felszínű fészkein,
emelkedő, erőszakos Menád-hajak

lobbannak sorra föl az égmagas zenit
és a horizont halvány szegélye között;
viharok fürtjei. Gyászhanggal föltelik

a haldokló év, s összezárul a zömök
éjjeli kupola a roppant sír felett,
beboltozza a meggyűlt párák és ködök

hatalma, és a légnyomásból megered
a sötét eső, s tűz és jég; hallj engemet!

III

Ahol te fölverted nyári álmaiból
a kék Földközi-tengert, elfekszik simán,
nyugodt a kristály-orsók áramaitól,

habkő szigetnél, Baia partjainál;
aludt és látott palotákat, tornyokat
rebbenni lenn az erősebb hullámvilág,

mindet benőtte az azúr rügy és moszat
oly üdén, hogy nincs érzék lefesteni! Szél,
utadnak az Atlanti-víz áramot ad

hasadékokba csapva, míg a messzi mély
fenéken sós virág s nyirok-fák tengenek
az óceánnyi alélt lomb alatt; zenéd

jól ismerik, fosztja őket a rettenet,
szürkévé nőnek s ránganak; hallj engemet!

IV

Lehetnék holt levél, mit magaddal viszel;
lehetnék gyors felhő, aki száll, mint magad;
hullám, mely a hatalmadtól lüktet, hiszen

erődön osztozik, és csaknem oly szabad,
mint te, föltartóztathatatlan! Legalább
ha lehetnék az a kölyök, ki megmarad

társadnak, közös mennyei barangolás,
mint volt, túllépni égi sebességedet
nem puszta vízió; nem küzdenék tovább

veled imámban, mit fájó hiány vezet.
Emelj föl, hadd legyek hullám, felhő, levél!
Eleven tövisekre hullok! Vérezek!

Afféle, mint te, akit itt órák nehéz
súlya leláncol: büszke, gyors, kitörni kész.

V

Tégy hangszerré, akár az erdőségeket,
hadd hulljanak leveleim, mint az övék!
Roppant hangzataid tumultust keltenek

akár az őszmélyi tónusból is fölénk;
édes, bár szomorú. Lélek, erőszakos,
a lelkem légy! Te lobbanékony, én te légy!

Holt gondolataim vidd égi utakon
tört lombként, míg belőlük új kezdet fakad!
S míg versem varázserejét megmutatod,

szavam, mint égő kandallóból parazsat
s hamut, az emberek közé fuss szórni szét!
Add meg, hogy ajkam, míg a földnek álma tart,

próféciáknak hangszere legyen! Te Szél,
távol van-e még a Tavasz, ha jön a Tél?

A vers szerzőjéről
Percy Bysshe Shelley (1792-1822)

Angol romantikus költő.

A fordítóról
Lanczkor Gábor (1981)

József Attila-díjas költő, író, műfordító, az 1749 főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Monolit. Válogatott és új versek (Jelenkor, 2018). 

Kapcsolódó
Shelley Ozymandias című verse a populáris kultúrában
H. Nagy Péter (1967) | 2021.02.24.
Percy Bysshe Shelley: Ozymandias