Elnézve a csődület kavargó ködét,
Úgy láttam, nyári erdőhöz hasonlatos,
Melyet tikkasztó nap után ráz föl a szél,

És pengehideg, metsző tekintet hatol
Be oda, jeges ragyogással napot elvakít,
Mint amaz csillagokat. Fiatal a hold –

Míg az éj napsütötte karmazsin
Széleit vonja be, remeg fehér
Héja szunnyadó szélvész karmain –

Jövetelének hírnöke elér
Holt anya szelleméig, lehajol
Bukva sötét éterbe, egy szekér

Érkezik csöndes viharon,
Rohanva ragyogóan, benne ül
Az Alak, kit az idő letarolt,

Rajta sötét pelerin csuklyával felül,
Alakja sírbolt árnyai közé való;
A feje fölé felhőfátyol krepp kerül,

Éteri homályba vonva vadon
Fényt. Janus-arcú Árny szekérrudat
Tart a kezében, vezet csodásan szárnyaló

Népet; az arcot rajzoló formaalakulat
Belevész az áradó fénybe: - csak
Zenét hallottam, a finom huzat

Dalát, ha örökmozgó szárnya csap.
A négyarcú hajtónak mind a nyolc szeme
Be van kötve; a kocsi lendületre kap,

Hátratekintve minden fekete,
Napsugár nem hatol át a ködön,
Bekötött szem nem lehet jelenen

Úr, nem övé sem a múlt, sem jövő;
Kontárul kormányzott e kocsi – ám
Méltósággal suhant át a kövön.