De gördül tovább az akaratlan delej,
Rémületes árnyak fogják körül,
és egymást is, művüket bevégzi a hely,

A porban, honnan vétettek, köd ül
El, a romlás homálya tolul át,
Táncuk sehol sem … fölül.[1]

Szíven ütött a komor vonulás,
És magamban motyogtam: - „ki az ott?
Mily alak sejlik föl a kocsi ablakán?”

Majdnem szóltam: „mi lehet itt a gond?”,
Mire egy hang felelt: „Az Élet!”, és
(Ó Ég, segíts a nyomorultakon!)

Látom, hogy amit vén fatörzsnek véltem én,
Mely a dombon különös-torzan föltolat,
Mégiscsak a szédült tömeg tagja e lény,

Amire azt hittem, kifakult lombozat,
Valójában gyöngefehér hajkorona,
És hiába próbálja álcázni a két lyukat,

Amely szempár lehetett valaha. „Noha
A táncunk terhes, legyél részese”
Olvasta gondolatomat a komor figura,

„És föltárul előtted a karneváli mese,
Hogyan tért a nagy megvetésre a csapat,
Arcukat nem deríti föl a reggel fénye se.”

* 

A részlet fordításának befejező szakaszában nagy segítségemre volt Pauline Oliveros.

[1] A sor töredékben maradt.