Míg magukkal vontak csodás gondolatok,
Éber álom új irányt sejtetett:
Azt hittem, közúton sétálgatok,
Nyári porral vastagon fedve ellepett
Roppant emberáradat, a lágy éjjeli
Derengés elterül a szúnyograj felett,
Sürög mind előre, bár célját nem leli,
És azt se sejti, honnan jött, vagy hova ment,
Mi köze a hömpölygő tömeghez neki,
Csak vonszolja a sokaság, mint odafent
Suhanó levelet nyárvégi szél;
A hatalmas áradat foglya lett
Öreg és ifjú, férfi és legény,
Félelme elől menekül egyik,
A másik kutatja, ki mit fél és remél;
Megint mások, mintha csak lépteik
Sírjaik felé tartanának, az eltaposott
Férgeket kajtatva lesik,
Valaki saját árnyába burkolózva oson;
Amaz meg menekül, mint kísértet elől,
Félájultan, levegő után kapkodón:
De legtöbbjük egymást keresztező
Mozdulatokkal árnyakat űz vagy kerül,
Madarak nappali tündöklésbe belevesző
Pályáját, hol virágrét sem terül –
Majd törődötten, ájulásig szomjasan,
A melodikus csobogást nem észleli a fül,
Pedig minden mohos fából forrás fakad,
Szelét sem érzi füzektől, szilektől övezett
Erdők barlangjainak, hol fönnmarad
A lombtetőzet által uralt övezet,
Karmazsin álom száll fejem fölé,
Ám őrülete nem nyújt baráti kezet.
*
Bizony, nem nyújt baráti kezet az őrület. A kimondhatóság határán túl, mint ismeretes, ott „az őrület tenyészete”[1]: erről talán a költőnkkel ellentétben keservesen hosszú életet élt kortárs, Friedrich Hölderlin földi pályáját befejező negyven éve tehet leginkább tanúbizonyságot.
És ő jobban tudhatta, mint bárki más: minden (mű)fordítás határolója és határa a kimondhatatlan; a költészet és fordításának forrása is az a kifejezés nélküli erő, mely a költő szaván túli senkiföldjéről a költő szavába vág.
A józanság és őrület szűk mezsgyéjén járva, két nyelv közötti szakadék szélén egyensúlyozva a (mű)fordító sokszor érzi közelségét, fenyegetését és hívását ennek az őrületnek, melynek forrása a kimondhatatlan és megnevezhetetlen.
A megnevezhetetlen, The Unnamable, eredeti címén L'Innommable, Samuel Beckett trilógiájának utolsó tétele, fölfokozza az őrületig ezt a hatást: a kifejezhetetlen kiáradást. A „szöveget” teljes képtelenség befogadni anélkül, hogy magadnak fölolvasod hangosan. Én franciául nem tudok, annak idején a szerző saját fordításában/interpretációjában angolul olvastam föl magamnak egy szegedi albérletben – amikor még egy egyetemista ki tudta fizetni a bérleti díjat mellékes jövedelmeiből, valamikor a megboldogult kétezres években, és ilyen luxust is megengedhetett magának, hogy magamagának hangosan fölolvasson, mint holmi magában beszélő, habókos naplopó.
Paul Auster írja Beckett saját műveiből készült „fordításai” kapcsán: „Beckett sosem szó szerint tolmácsolja saját műveit. Inkább szabad, rendkívül invenciózus adaptációi ezek az eredeti szövegeknek – vagy talán még pontosabban: „visszahonosítások” az egyik nyelvről a másikra, az egyik kultúrából a másikba. Valójában minden könyvét kétszer írta meg, és mindegyik verzió hordozza a maga kitörölhetetlen kézjegyét.”[2]
Meg lehetne kockáztatni, hogy a „visszahonosított” Trilógia az Isteni Színjátékkal, Hölderlin szerzői és fordítói életművével, valamint költőnk jelenlegi sorozatban fordított posztumusz hosszúversével együtt ama nagy küzdelem darabjai, melyet a józan ész megőrzéséért folytattak kivételes, az őrült tudat különböző formáinak megélésére igencsak hajlamos szerzők.
Egyfajta teaser-ként most megszólaltatnám még ebben a moderáltan csapongó jegyzetben azt a figurát is, aki hamarosan a hosszúvers főszereplőjévé válik, és úgy kalauzolja majd költőnket a holtnak látszó élők között, ahogyan Vergilius vezette Dantét a nagyon is élő holtak között: Jean-Jacques Rousseau Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című dolgozatát olvastam újra, és egy nagyon meglepő, tulajdonképpen an-archikusnak nevezhető „nyelvfilozófiai” fejtegetéskísérletre bukkantam az emberi nyelv keletkezéséről:
„Vegyük észre továbbá: minthogy a gyermeknek minden szükségletét közölnie kell, tehát több mondanivalója van az anyja számára, mint az anyának a gyermek számára, ezért őrá háramlanak a nyelv feltalálásának legnagyobb terhei, s a nyelv, amelyet használ, nagyrészt a saját műve kell hogy legyen. Ez pedig annyiféle nyelvet eredményez, ahány beszélő egyén van, amihez hozzájárul még, hogy a kóbor és csavargó életmód semmilyen nyelvszokásnak nem hagy időt a megszilárdulásra. Ha tehát azt mondjuk, hogy az anya előírja a gyermeknek, milyen szavakkal kell élnie, ha ezt vagy azt a dolgot akarja kérni tőle, akkor megmutatjuk, hogy tanítják a már kialakult nyelveket, ám a nyelvek kialakulásáról nem tudunk meg semmit.”[3]
*
Jegyzetek:
[1] Walter Benjamin: „Goethe: Vonzások és választások.” (Tandori Dezső ford.) In uő: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980, 169.
[2] “Beckett’s renderings of his own work are never literal, word-by-word transcriptions. They are free, highly-inventive adaptations of the original text—or, perhaps more accurately, ‘repatriations’ from one language to the other, from one culture to the other. In effect, he wrote every book twice, and each version bears its own indelible mark.”
Auster, Paul (2006). "Editor's Note". Samuel Beckett, The Grove Centenary Edition. Volume II: Novels. By Beckett, Samuel. Auster, Paul (ed.). New York, NY: Grove Press. pp. vi–viii.
[3] Jean-Jacques Rousseau: „Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól”. Ford. Kis János. In uő: Politikafilozófiai írások. Atlantisz, 2017. 101.
