1749: 2020 több szempontból is különleges módon változtatta meg az életkörülményeinket a koronavírus miatt. Mennyire voltak hatással ezek a változások az olvasási szokásaidra?

SBL: Azt hiszem, a járvány talán az irodalmárok életére gyakorolta a legkisebb hatást, legalábbis ami az életmódunkat illeti: az írás, az olvasás, a fordítás, egyáltalán: a gondolkodás javarészt mégiscsak magányos tevékenység. Ahogyan korábban, úgy 2020-ban is rendes bölcsészként leginkább itthon ültem, és olvastam. A lezárásoknak köszönhetően azonban jóval kevesebbet voltam egyedül, s ezért előfordult, hogy az elmélyedéshez szükséges nyugalmat nehezebb volt biztosítani. De nem olvastam se kevesebbet, se többet, mint amennyit szoktam, s hirtelen arra sem tudnék példát mondani, hogy valamit másként olvastam volna, mint korábban. Inkább csak az értékeknek vagy az értékek hiányának a felerősödését tudnám felhozni különbségként. Egy rossz könyv ebben a helyzetben még rosszabbnak tűnik, egy jó szövegnek pedig újabb erényeit hozza felszínre a helyzet, ahol és amikor olvasom – az aktuális szemüvegem.

1749: Idén melyik magyarul megjelent világirodalmi mű jelentette számodra a legnagyobb élményt?

SBL: Nehezen tudok a világirodalom fogalmával mit kezdeni. Szakmámból adódóan elsősorban kortárs amerikai prózát olvasok angolul és magyarul, ritkábban kortárs magyar irodalmat. Mindkét kontextusban nehéz világirodalmi kapcsolódásról beszélni, nem annyira minőségi, hanem inkább az irodalmi intézményrendszerben gyökerező okok miatt. Amit világirodalomnak nevezhetnénk, abban a mezőben én inkább csak tájékozódom. De hogy a kérdésre is válaszoljak: számomra idén egy korábbi angol nyelvű amerikai olvasmányom magyar fordítása bizonyult meghatározónak: Michael Chabon Kavalier és Clay bámulatos kalandjai című regénye. Hazabeszélésnek hangzik, hiszen írtam is róla az 1749.hu-ra, de

valahányszor kézbe veszem a szerző szövegeit, mindig lenyűgöz a játékosságnak, a nyelvi minőség- és arányérzéknek, a képzelet erejéhez való csökönyös ragaszkodásnak és a makacs derűnek az az elegye, ami minden Chabon-regény sajátja.

Miközben a szerző teljességgel tisztában van próbálkozásainak hiábavalóságával: a realitás jelentette korlátokkal, a valóság és a fikció ütközési zónájában keletkező tragédiákkal, az irónia hasztalanságával.

1749: Mi a helyzet a világirodalmi élményeiddel a prózában, a lírában és a drámában, magyarul vagy idegen nyelven?

SBL: Itt mindenképpen Ben Lerner The Topeka School című regényét kell említenem elsőként, s mindjárt két, ha nem három műnemre való hivatkozással. Lerner egyrészt ízig-vérig költő, aki akkor is számol a nyelv legalapvetőbb anyagi mivoltával, a prozódiával, a szavak hangalakjának a jelentés és a hatás szempontjából nélkülözhetetlen szerepével, ha éppen prózát ír. A The Topeka School ebből a szempontból hihetetlen nyelvi tudatosságot sűrít bele a szövegbe, anélkül, hogy tudálékossá vagy fárasztóvá válna. Ráadásul a kortárs amerikai próza azon kísérleteivel szemben, melyek didaktikus módon megpróbálják a jelent a múlt egyszerű folyományaként levezetni, Lerner regénye megengedi a több nézőpontúságot, az egyes szám első és egyes szám harmadik személyű elbeszélés interakcióját, a történeti kihagyásoknak és hiátusoknak a családi és személyközi viszonyok dinamikájával való ütközését. Mi több, úgy keres helyet az egyén számára a történeti távlatban, hogy nem törli el az értelmes cselekvés lehetőségét, hogy teljesen nem rendeli alá a szereplőit sem a történet logikájának, sem pedig a szöveg poétikai eljárásainak.

Ettől a hihetetlenül sűrű elbeszélés az összetettsége ellenére is lélegzik, kapcsolatba lép olvasójával, kéri a figyelmet.

Egyre fontosabbnak tartom ennek az elmélyülésnek a lehetőségét az irodalomban, és csak sajnálni tudom, hogy a magyar fordítás ebből szinte semmit sem képes megmutatni, mert elemi problémák vannak vele. Az olvasó a nyelvi megoldatlanságok miatt nem képes eljutni arra a szintre, hogy kialakítsa ezt a rendkívül összetett viszonyt a szöveggel. Az eredeti ellenben egyszerre próza és lírai, és olvasás közben az az érzése támad az embernek, hogy történik is (vele) valami.

Mondom ezt úgy, hogy kortárs lírát keveset olvasok: a prózához képest sokkal esetlegesebb, hogy mi kerül a figyelmem középpontjába, egyáltalán a látóterembe. Beérem a klasszikusokkal: Emily Dickinsonnal, W. H. Audennel, Petrivel, Weöres Sándorral, s hogy legyen egy élő kortárs is, Tony Harrisonnal. Az egyetlen új felfedezésem idén Eva H. D., akit a Charlie Kauffmann A befejezésen gondolkodom című filmjében elhangzó Bonedog című versének köszönhetek. Sokkal erősebb, egzisztenciálisan mélyebbre ható költőnek tartom, mint az idei amerikai Nobel-díjast. A drámában még kevésbé vagyok járatos, de ez a műnem az Egyesült Államokban is a szűk színházi központok köré csoportosuló kevesek kiváltsága, hiszen elsősorban a színházban létezik, amíg a film a fősodorba nem löki a sikeresebb darabokat. Így hát kibújnék a kérdés alól, ha lehet. Ha nem, akkor Fincher új filmjét, a Manket említeném: szereplőit, forgatókönyvét – ezt angolul ugye csak booknak nevezi a szakma – a legjobb drámai hagyományok ihlették, és a filmes szövet is tele értékes kulturális, így irodalmi allúziókkal.

Mint talán a Mank is mutatja, az Egyesült Államokban nincsen olyan szigorú határvonal a magas és tömegkulturális termékek között, s ezt a tényt kelet-európai értelmiségi szemmel kicsit mindig lenézően említjük. De ez egyben azt is jelenti, hogy minőségét tekintve közelebb helyezkedik el egymáshoz a kimondottan irodalmi és a míves műfaji próza. Kevesen emlékeznek rá, de 2005 tájékán az MTV a BBC The Big Read című műsora nyomán elindította A Nagy Könyv című sorozatot, s akkor az ajánlóban Radnóti Sándor Raymond Chandler műveit a kortárs Hemingway mellé, sőt egyenesen elé helyezte értékben. Én is lelkes fogyasztója vagyok a noirnak, ha időm engedi. Az idén is olvastam egy igen kiválót, a magyarul a Lovecraft földjén című regénye és a belőle készült televíziós sorozat nyomán ismertté vált Matt Ruff tollából, 88 Names [88 név] címmel. Ebben nem is csak a noirra jellemző történet és motívumok vitték a hátukon az elbeszélést, hanem hogy Ruff képes volt a számítógépes játékok világát kreatívan továbbgondolva egy azokhoz hasonlóan immerzív, szinte játékélményt nyújtó világot teremteni nyelvileg.

1749: És még egy utolsó kérdés: a közelmúltban megjelent világirodalmi kötetek közül melyiket olvasnád szívesen magyarul?

SBL: Nehéz évünk volt, hadd legyek egy kicsit rosszmájú: helyenként már annak is örülnék, hogy ha valami megjelenik magyarul, az olvasható legyen. A viccet félretéve: a bőség zavarában szenvedünk itthon is. Egy kis nyelvre szeretnénk a világ irodalmainak fontos és jelentős alkotásait lefordítani, megjelentetni és rávenni az embereket arra, hogy olvassák is el ezeket a szövegeket. Tesszük mindezt egy olyan, piacot imitáló közegben, ahol forráshiányos kiadók állnak egymással versenyhelyzetben, és ahol az irodalom vékonyka szelete csak a könyvkiadásnak. Ez a helyzet nem kedvez a minőségnek, így voltaképpen az, hogy én mit olvasnék szívesen magyarul, tulajdonképpen lényegtelennek tűnik. A kulturális közvetítés furcsaságairól nemrég írtam hosszabban, ezért ezt nem részletezném, inkább csak jelzem, hogy

nem még eggyel több címre lenne szükség, hanem talán sokkal kevesebbre

, s ezeknek a megjelentetésére koncentráltabb figyelmet kellene fordítani már a kiválasztástól kezdve, a fordításon, a szöveggondozáson át a kritikai fogadtatásig és tovább. Vannak magyar kiadók, amelyek persze kísérleteznek ilyesmivel, de az eredmény egyelőre bizonytalan. Az amerikai irodalom díjak jelezte fősodrában pedig a kiadói oldal egy ideje már igyekszik lépést tartani a tengeren túli történésekkel.

Ennek ellenére persze szerző és cím akadna bőven, de legtöbbjükre már felfigyelt a magyar könyvkiadás. Ha a mániáimnál maradok, akkor többet és jobb fordításban szeretnék Dennis Johnsontól, Amy Hempeltől, Craig Clevengertől szövegeket olvasni, ahogyan David Foster Wallace-től és William T. Vollmanntól is. Utóbbi szerintem a magyar könyvszakma egyik hatalmas adóssága, különösen a Europe Central című nagyregény. De persze a nevek és a címek sora végtelen, különösen, ha a kis kiadók szerzőire és szövegeire is figyelünk: William Christopher Baer vagy Matthew Stokoe neve ugrik be hirtelen, tőlük szinte bármit érdemes lenne megjelentetni, legyen szó az előbbi Phineas Poe-trilógiájáról, vagy az utóbbi transzgresszív regényeiről. Kezdetben könnyű olvasmánynak tűnt szinte mind, de nehéz lenne őket kitörölni az olvasói emlékezetemből.