A németek először Filchner 1911–13-as expedícióját követően álltak elő a Weddell-tengerrel határos vidék iránti nem hivatalos területi igényekkel. A Hohenzollern-sas szárnyai alatt a Deutschland, a tudós sarkkutató Wilhelm Filchner vezetésével, messzebb hatolt dél felé e komor vizeken, mint előtte bármely hajó, utat törve a hol széttöredező, hol újra összeálló jégtáblák között, míg végül hatalmas, áttörhetetlen jégfalba ütközött. A Deutschland ekkor nyugatnak fordult, és további százötven kilométert haladt, anélkül, hogy áttörési vagy behatolási pontot talált volna a self kopár jégszirtjei között, mely ma Filchner nevét viseli; a felfedezők örök szokása, hogy a nevüket adják azoknak a vidékeknek, amelyek meggyötörik, vagy meg is ölik őket.
Végre, amikor az idény végéig már alig egy-két hét maradt hátra, kiértek egy helyre, a gát egy hasadékához, ahol a part hirtelen alig egy méterrel ereszkedik a tenger szintje fölé. Fél tucat jéghorgonyt vetettek nyomban az öblöcske partjába, melyet a felfedezők II. Vilmos császár-öbölnek neveztek el, és ládákat tettek partra a téli bázis építéséhez. A víztől öt kilométerre kiválasztottak a kunyhó számára egy alkalmasnak látszó helyet, melynek a túlságosan is hangzatos Augustaburg nevet adták, és felkészültek, hogy itt, ezen a legdélebbi német gyarmaton vészelik át a telet. A Deutschland legénységét itt érte egy rettenetes jégrengéssorozat – némelyik rengés közel egy percig tartott –, majd a halálra rémült és félig megsüketült felfedezők tanúi lehettek, amint egy hatalmas jéghegy, alig néhány kilométernyire a hajójuktól, levált a parttól, és ez hirtelen véget vetett terveiknek. Egy gyötrelmes hét telt el, miközben azon tanakodtak és vitatkoztak, hogy elsodródnak-e ők is, míg végül úgy határoztak, hogy elhagyják a tábort. Visszatértek a hajóra, és elindultak északra, hazafelé. A jég azonban csaknem azonnal körbefogta őket, a telet a Weddell-tenger jégfogai közt őrlődve töltötték, míg végre az enyhébb idő kiolvasztotta őket a fogságból, és nagy keservesen elindulhattak hazafelé.
Itt, az ő elhagyott táborhelyükön találta meg a haditengerészet William Dyer nevű jégtörője Joseph Kavalier híradós őrvezetőt. Joe akkor már egy ideje egy hordozható rádiókészülék segítségével meg-megszakadó kapcsolatban állt a hajóval, és sikerült többé-kevésbé pontosan megadni a saját koordinátáit. Frank J. Kemp kapitány, a Dyer parancsnoka feljegyezte a naplójában, hogy a fiatalember az előző három hétben súlyos viszontagságokon ment keresztül, miután minimális pilótaismeretekkel, egy haldokló navigátor kíséretében túlélt két hosszú repülőutat, egy katasztrófát, egy golyó ütötte sebet a vállában, majd egy tizenöt kilométeres vándorlást, törött bokával, míg végre elért Augustaburg kísértetvárához.
A kunyhó foglya – jegyezte fel Kemp kapitány – harmincéves húskonzerven és kétszersültön élt, egyetlen társasága a rádió, meg egy tökéletes épségben maradt döglött pingvin volt. Skorbut, fagysérülés és vérszegénység gyötörte, rosszul beforrt sebét csak az Antarktisz mikrobák számára kedvezőtlen éghajlata óvta meg attól, hogy végzetesen elfertőződjék; a hajóorvos szerint, aki megvizsgálta, Joe előzőleg elfogyasztott két és fél doboz harmincesztendős morfintablettát is. A kunyhó foglya elmondta, hogy egyedül vágott neki a jégnek a német állomásról, mert képtelen volt ottmaradni annak az embernek a holtteste mellett, akit agyonlőtt. Az út utolsó szakaszát négykézláb tette meg, úgy, hogy fogalma sem volt, merre tart, így akadt rá véletlenül Augustaburgra, éppen mielőtt utolsó ereje is elhagyta volna. A Dyer elvitte a Guantánamo-öbölbe, ahol pszichiátriai megfigyelés alatt tartották, majd nem sokkal a német kapituláció napja előtt egy hadbíró is kihallgatta.
Állítása, mely szerint fellelése színhelyétől, a kunyhótól mintegy száztizenöt kilométernyire keletre megölte a német déli-sarki bázis magányos ellenséges lakóját, a vizsgálat szerint igaznak bizonyult, és bár viselkedése, valamint az, ahogy ő maga az ügyet felfogta, bizonyos kételyeket ébresztett, Kavalier őrvezető zászlós megkapta a Haditengerészet Kiváló Szolgálatért Keresztjét.
1977 augusztusában a Filchner-part egy hatalmas, hatvan kilométer széles és negyven kilométer mélységű tömbje leszakadt a fő jégmezőről, és gigászi jéghegyként sodródni kezdett északra, a Weddel-tenger felé, magával szállítva a kunyhót és a német sarkvidéki álom rejtett – onnan nagyjából tizenöt kilométernyire levő – maradványait.
Az esemény hirtelen véget vetett az Augustaburg felé megindult turistaforgalomnak. Filchner kunyhója addigra felkapott állomása lett azoknak a rettenthetetlen turistáknak, akik bemerészkedtek a Weddell-tenger zajló jégtáblái közé. Az emberek idegenvezetőik kíséretében behúzódtak a szél elől a kunyhóba, tisztelettel nézegették a furcsa, Edward-kori címkékkel díszített üres konzervdobozokat, az elhagyott térképeket, sítalpakat, puskákat, az állványokon sorakozó használatlan lombikokat és kémcsöveket, a vizsgálati célokra lelőtt, de fel nem boncolt, fagyott pingvint, mely örök díszőrséget állt a Kaiser arcképe alatt. Eltűnődhettek a kudarc e különös emlékművének tartósságán, vagy azon, hogy milyen emelkedett és méltóságteljes színezetet kölcsönözhet az idő az emberi tettek maradványainak, vagy egyszerűen elspekulálhattak, hogy vajon ehetőek-e a polcokon takarosan felsorakoztatott borsó- és egreskonzervek, és ha igen, milyen lehet az ízük.
Néhányan talán egy kissé tovább is elidőztek egy titokzatos, színes ceruzával készült rajz fölött, mely ott feküdt a munkaasztalon, keményre fagyva, az egykori hajtogatások miatt kissé rosszabb állapotban, mint a többi holmi.
A rajz, mely egyértelműen gyermekkéztől származhatott, szmokingos férfit ábrázolt, aki egy repülőgép gyomrából zuhan alá. Bár az illető ejtőernyője jóval messzebb volt, semhogy elérhette volna, ő mégis mosolygott, és egy finom mívű, zuhanó teáskannából teát töltött magának, oly derűsen, mintha tudomást sem venne veszélyes helyzetéről, vagy mintha arra gondolna, hogy övé a világon minden idő, mielőtt a földnek ütődik.
