Az amerikai irodalmi közbeszéd végletesen tagolt, s ez nem csupán a politikai megosztottságnak és a túltermelési válság együttes hatásának köszönhető, hanem az olvasási kedv folyamatos lohadásának is. Ehhez járul még, hogy – mint a Buster Scruggs balladájában végtagok nélküli, klasszikusokat deklamáló barátját gondolkodás nélkül egy számoló csirkére cserélő impresszárió – az irodalmi értéktőzsdén a piac az európai mércével mérve szépirodalminak számító kvalitások helyébe és szerepébe a jövedelmező kulturális szenzációt állította. Elvégre „America’s business is business” (Amerikának az üzlet a dolga) – mondta volt egykoron Calvin Coolidge, az USA harmincegyedik elnöke, hogy én is pontatlanul idézzem szavait (az eredeti valahogy így hangzott: „az amerikai nép legfontosabb elfoglaltsága az üzlet”). Az igazi üzlet pedig az a tömegtermelés és -kultúra, mely nagyjából Coolidge megválasztásával egy időben, a „viharos húszas években” (fiatalabb olvasók kedvért: a huszadik század húszas éveiben) indult amerikai és később világhódító (globális) útjára. Vannak persze esetek, amikor a történetet jól ismerő, a kortárs amerikai próza jellegével és értékeivel nagyon is tisztában lévő, európai magaskultúrán szocializálódott olvasó mégis felkapja a fejét egy-egy szöveg olvasásakor: ilyen, amikor a modernizmus örökségének legjobb (és leginkább ismerős) hagyományai köszönnek vissza az irodalmi piac és térkép néhol homlokegyenest eltérő helyeit elfoglaló szerzők – Pynchon, Morrison, McCarthy és DeLillo, vagy éppen William Christopher Baer, Jennifer Egan, Bret Easton Ellis és Michael Chabon – munkáiban.

De mivégre e lakonikus, melankolikus kitérő? Hát talán mert Chabon, a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai szerzőjének számára az áttörést – a Pulitzer-díjat – meghozó regény nem csupán ebben a sajátos kultúr- és társadalomtörténeti kontextusban értelmezhető, hanem ez a kontextus az egyik legfontosabb témája.

Egészen pontosan az, hogyan lesz fiatal emberek művészi szenvedélyéből, személyes élettörténetéből, vágyaiból, félelmeiből és elköteleződéséből műalkotás, majd abból – még ugyanazzal a lélegzetvétellel – tömegfogyasztásra szánt árucikk, s egy pillanattal később politikai állásfoglalás.

Ha van Chabon regényének irodalmi tétje, akkor az éppen az, hogy szövege hogyan egyensúlyoz a személyesség és az üzlet határmezsgyéjén, s nem csupán abban az értelemben, hogy milyen megoldásokat kínál a valós és fiktív, a történet és a történelem, a magas- és a tömegkultúra stb. dilemmáinak feloldására, hanem hogy maga a regény mi módon viszonyul ahhoz a kulturális térhez, melyben maga is árucikként jelenik meg. Hogy – még a képregény mozgóképi kultúrában történő kisajátítása előtti időből, és hangsúlyosan irodalmi szövegként – mit tud kezdeni a rivális médium iránti rajongással, az alkotásnak és a befogadásnak azzal a hibrid folyamatával és szenvedélyével, mely a tízcentes képregények megjelenését és felfutását jellemezte. Azzal, hogy az Egyesült Államokban a televízió térnyerését megelőzően generációk számára a képregények olvasása jelentette a kultúra kalandját, vagy a címbéli jelző (amazing) etimológiáját felfejtve: a zavart, a döbbenetet, a meglepetést.

Chabon ezeknek a kalandoknak irodalmi keretet ad: a Prágából az Egyesült Államokba érkező Josef Kavalier, a távoli unokatestvér neve már-már bántó irodalmi áthallás, Sammy Klayman beszélő neve maga is a gólem legendáját idézi, társuk, Rosa (Luxemburg!) Saks pedig fontos történelmi utalással egészíti ki kettejük történetét, mintegy előre jelezve az ötvenes években bekövetkező kulturális ellencsapás érkeztét (a regény történetének vége egybeesik a fiatalkorú bűnözés lehetséges kulturális okait „vizsgáló” Kefauver-bizottság meghallgatásainak kezdetével). Chabon szövegének a kulcsa mégsem az, hogy története miképp egyesíti magában a játékos utalásokkal átszőtt kalandokat és az amerikai történelem és kultúrtörténet fontos eseményeit, hanem hogy utóbbiak – mint a képregény kockáit egymástól elválasztó hézagok (szaknyelven „csatornák”) – hogyan maradnak javarészt láthatatlanok és üresek a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai lapjain, s mindazonáltal hogyan jelölik ki a történet bámulatos mivoltának határait. Ezek között a határok között létezik – mint Kavalier és Clay történetének középpontjában a Szabadulóművész – az a törekvés, hogy Chabon, magyarul két kötetben, majd’ nyolc és fél száz oldalon, megteremtse a kaland érzetét. Hogy meggyőzze az olvasót: a szigorú történeti keret, a második világháború, a holokauszt, a hidegháború, a kultúra üzleti kisajátítása és politikai befagyasztása ellenére szinte bármi lehetséges – az élet élhetővé tehető, a barátságot megőrzik, a művészi ambíció kiteljesedik. A regény ezt a képregény-irodalomból kölcsönzött kézenfekvő élethazugságot teremti meg és bocsátja áruba, s teszi ezt olyan sikeresen, hogy nem csupán szinte végig egyik ámulatból a másikba esik az olvasó, de a szöveg vége felé egyenesen elfogja a szorongás: hogyan lehet egy ekkorára dagadt fikcióból egyáltalán kikeveredni, hogy ne garantált csalódás legyen a vége?

A válasz egyszerűnek tetszik: Chabonban nem csupán a kitartás van meg egy ilyen terjedelmű szöveghez, de az alapanyagul szolgáló élettörténetekre és kulturális háttértudásra vonatkozó ismeretekkel is bír – amint arra a két, a regény világához tartozó, utólag és külön megjelent novella és a későbbi életmű terjedelmes mivolta is bizonyítékul szolgálhat. Mindemellett képes fontos belátásokat közvetíteni; ezek egyike az az interjúiban is hangoztatott összefüggés a szuperhős-képregények és a gólem története között, hogy a bevándorló lehetetlen átváltozáson esik keresztül. Ennek varázslatosan egyszerű tömegkulturális képlete az a kattintásvadász cím, hogy Superman egy emigráns. Chabon mindezeket a belátásokat ráadásul ötvözi a korábban már emlegetett elliptikus történetszerkesztéssel és a szintén a képregényhez köthető jelenetezés végletekig vitt, ironikus kiterjesztésével. Talán azt a jelenetet érdemes itt kiemelni, ahogyan Joe Kavalier „megmenti” a tudatalatti mélységeibe nehézbúvár-felszerelésben lemerülni igyekvő Dalít – „true story”, csak éppen Angliában esett meg az 1936-os szürrealista kiállítás nyitóeseményeként. Ennek a technikának a sikerességét mi sem jelzi jobban, mint hogy a regényben leírt képregények közül aztán két sorozatnyi el is készült (néhány részt Chabon maga írt), s meg is jelent önállóan a Dark Horse Comics gondozásában. Mindez a tudás és technika azonban semmit sem érne Chabon sajátos szerzői nyelve nélkül, mely nem csupán makro-, de mondatszinten is képes belefeledkezést eredményező, ízlelgetésre késztető, hosszú útra elcsomagolható, sajátos ritmusú, szintaxis és gondolat termékeny együttműködését létrehozó passzusok megteremtésére.

A Kavalier és Clay bámulatos kalandjai már megjelenése idején is szinte azonnal idejétmúlt teremtményként volt képes felidézni egy sokak által át sem élt, letűnt világ talán sosem volt emlékét, és a kései magyar megjelenést követően is csak bízni lehet abban, hogy a szöveg olyan olvasókra talál, akik értékelik az egyik legjobb kortárs amerikai regényíró eme bámulatos látomását, a történelem réseibe betüremkedő chaboni fikciót.

Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai. Fordította Soproni András. Budapest, 21. Század Kiadó, 2019.