Michael Chabon egyik esszéje a Sherlock Holmes-történetek keletkezéséről és működéséről szól. Szerinte alapvetően három sajátság tette Conan Doyle műveit népszerűvé és időtállóvá. Az első és talán legfontosabb a szövegek kalandjellege: az esetek, az érdekes nyomozások valódi, jól felépített kalandok, amelyek kielégítik a mindenkori olvasók eszképista igényeit. A másik elem technikai, amely egyedivé teszi a kalandokat. Ezek ugyanis elbeszélésekbe ágyazódnak, belőlük bontakoznak ki: 

egy Holmes-sztori egymást átszövő, felülíró és újraértelemző történetekből áll.

 Watson elmeséli, hogy egy reggelen jött az aktuális ügyfél, akinek ruházatából, viselkedéséből Holmes kitalálja és elmondja történetét, majd maga a kliens beszéli el az ügyet (vagy legalábbis azt, amit gondol róla), hogy aztán a nyomozás végén, a nagy leleplezés után a mesterdetektív mondja el újra az egész történetet, ahol már minden puzzle-darab a helyére került. A siker harmadik tényezője pedig az, hogy e kalandok a valóságba, a kor Angliájának világába ágyazódnak. Mi több, Watson narrációja, a londoni utcák, vidéki helyszínek pontos leírása, a főszereplők és a különleges kalandok valóságosságát hivatott elhitetni. Mindannyian tudjuk, hogy Holmes a Baker Street 221B-ben élt – hiszen miért lenne ott múzeum, ha egykori lakója sosem létezett volna? (Egyébként az épület Doyle történeteinek keletkezésekor az Abbey National Bank tulajdonában állt, és az intézmény külön hivatalnokot alkalmazott arra, hogy válaszoljon a Holmesnak írt – rajongói vagy segélykérő – levelekre.) Mindez pedig teret adott a Doyle utáni folytatások, átiratok, spinoffok és fanfictionok sorának. Holmes kinyomozta például Hasfelmetsző Jack rejtélyét (lásd alant a film plakátját), megismerhettük ifjúkori kalandjait, kezelte Dr. Freud, és nemcsak bátyja, Mycroft kapott külön történeteket, hanem eredeti novellákban nem szereplő húga, Enola is.

Forrás: IMDB

Chabon első irodalmi szösszenete is egy Holmes-történet volt: még 

tíz évesen írt egy „crossovert”, amelyben az angol detektív Nemo kapitánnyal találkozott.

Aztán jó pár évvel (és több írói tapasztalattal) később ismét visszatért Holmeshoz A végső megoldás című kisregényben, amely húsz évvel eredeti megjelenése után immár magyarul is olvasható Pék Zoltán fordításában. A szerző popkulturális érdeklődése közismert: írt regényt egy fiktív szuperhős létrejöttéről (Kavalier és Clay bámulatos kalandjai), alternatív történelmi krimit egy alaszkai zsidó államról (Jiddis rendőrök szövetsége) és történetet az afroamerikai zenei és filmes szubkultúráról is (Telegraph Avenue), hogy csak néhány, magyar nyelven is olvasható művére utaljak. Emellett írt képregényeket, pókember-filmforgatókönyvet, szerkesztett rémtörténet-antológiát, és esszékötetet is jelentetett meg a popkultúráról (Maps and Legends, 2008, ebben szerepel a Sherlock Holmes-esszé is).

Mégis,

A végső megoldás tulajdonképpen a Holmes-történetekre vonatkozó fenti három sajátság egyikét sem teljesíti be, vagy legalábbis nem úgy, ahogy várnánk.

Története az eredeti sztorik után jó pár évtizeddel, 1944-ben játszódik, főszereplője nincs megnevezve, bár az utalásokból egyértelműnek tűnik, hogy az egykori híres mesterdetektívről van szó (az öreg Holmest is több „apokrif” műben láthatjuk, például Mitch Cullin eredetileg 2005-ös regényében, a Mr. Holmes-ban és a belőle készült filmben is). A nyolcvankilenc éves mogorva, magának való öregember valahol a vidéki Angliában méhészkedik, s nyugalmát egy kilenc éves kisfiú érkezése zavarja meg. A fiú Németországból jött, néma (vagy legalábbis nem beszél), egyetlen társa egy papagáj, aki látszólag minden rendszer nélkül számokat skandál németül. Van „ügy”, történik egy gyilkosság: a közeli paplak egyik szállóvendégét agyonütik, a szintén itt vendégeskedő kisfiú papagája pedig eltűnik. A Holmes-történetek másik szokásos kelléke azonban hiányzik: nem egymásba fonódó elbeszélésekből bontakozik ki a megoldás, és a narráció is radikálisan eltér Doyle-étól. Nincs Watson (csupán egyszer utal a szöveg egy hajdani barátra, aki valószínűleg rég halott), a személytelen narráció perspektívája pedig fejezetenként változik: időnként Holmes, máskor más szereplő nézőpontja érvényesül – egy ízben még a papagájé is.

A nyomozó már öreg, képességei megkoptak, az egykor hozzá tartozó „bogarasság” helyett már inkább öregkori rigolyák jellemzik.

Ráadásul annyiban is eltér a hagyományos krimiktől, hogy megszegi a klasszikus detektívtörténetek egyik alapszabályát, amely szerint az összes leírás és esemény a rejtély megfejtésének rendelődik alá – vagyis a krimiben nincsenek „felesleges elemek”, minden a narratíva kibontakozását és a nyomozást szolgálja.

Persze, tehetnénk hozzá, Conan Doyle óta a műfaj sokat változott, az utóbbi évtizedekben dívó variánsoknál (posztmodern antimetafiziai, történelmi, „skandináv” stb.) már nem ennyire egyértelműek a kötöttségek, s a krimik „narratív gazdaságossága” sem jellemző már. Chabon könyvében maga a krimiszál sem a legerősebb: a nyomozás meglehetősen egyszerű, a Holmesra jellemző briliáns következtetések elmaradnak, és a végkifejlet is kissé banális. Helyette azonban olvashatunk finom humorral átszőtt, sokszor melankolikus jeleneteket és eszmefuttatásokat például egy vidéki lelkész mindennapjairól, London 1944-es állapotáról, a könyv talán legszebb fejezete pedig a nyomozó és a kisfiú közös méhészkedésének leírása.

Mégsem funkciótlan a nyomozás, ahogy a gyilkossági ügyhöz kapcsolódó másik rejtély, a papagáj eltűnése, illetve a madár által skandált német számok jelentése sem. Legalábbis ezen a nyomon indul el mindenki, nemcsak Holmes, hanem a brit hírszerzés is, valamilyen titkos kódot, háborús rejtjelet sejtve a számokban. A regény címe kettős utalás: egyrészt a Holmes-novellák egyik klasszikusára, Az utolsó eset (The Final Problem) című szövegre emlékeztet. Ez az a történet, amelyben a detektív szembekerül nemezisével, Moriaty professzorral, és az összecsapás során életét is veszti (legalábbis látszólag: mint tudjuk, az olvasók kívánságára Doyle „visszahozta” Holmest, szemléltetve, hogy a piac és a közönségigény már akkoriban is meghatározta a sorozatokat). A végső megoldás cím (The Final Solution) azonban manapság a legtöbbekben egy másik referenciát, az Endlösung fogalmát idézi fel. Nem véletlenül, 

a regényben ugyanis fontos szerepet játszik a holokauszt:

1944-ben járunk, a kisfiú zsidó származású, úgy menekítették ki Németországból, és valószínű, hogy némasága mögött is saját és szülei traumája húzódik.

Chabon regényeiben vissza-visszatér a zsidóság és a holokauszt motívuma, általában közvetetten: Joseph Kavalier szintén a zsidóüldözés elől menekül Amerikába 1939-ben, hogy barátjával megalkossák a náciellenes szuperhős figuráját, a jiddis rendőrök egy fiktív alaszkai államban élnek, amelyet nácik elől elmenekült zsidók alapítottak, a Ragyog a hold nagyapafigurája pedig a háború végén nácikra vadászva szembesül a holokauszt nyomaival. Itt is csak apró utalásokból bontakozik ki a kisfiú története, pontosabban annak fragmentumai. És ez az a pont, ahol Holmes analitikus képességei elégtelenek: mivel a korabeli Angliában nem ismerheti a körülményeket, szükségképpen olyan következtetésekre jut, amelyek korábbi háborús tapasztalataiból adódtak (Doyle Az utolsó meghajlás című története 1914-ben, a háború előtt játszódik, és a korábbi krimikkel ellentétben kémhistória). Éppen ebben rejlik a Chabon által választott narratív megoldás funkciója: mivel a narrátor az egyes szereplők nézőpontjait közvetíti, az események felett áll, és a szereplőkön keresztül (valamint saját utólagos kulturális emlékezetünkre alapozva) nagyobb esélyt kapunk a történet megfejtésére, mint Holmes. A kisfiú néma és perspektívája is magába záródott, fokalizátorként nem kap szót. Helyette a papagáj nézőpontjának és emlékeinek megjelenítése révén jöhetünk rá, mit jelent a számsor, és 

miért járt tévúton nemcsak a gyilkos és a brit titkosszolgálat, hanem Holmes is.

Ezzel kap újabb jelentést a cím, hiszen a végén a detektív megtalálja ugyan a gyilkost és a madár is előkerül, ám rá kell döbbennie, hogy az eset végső megoldására sohasem jöhet rá. Mint a végén keserűen leszögezi: „…a dolgok igazi természetét a megoldhatatlan problémák – hamis nyomok és döglött akták – tükrözik”, és „az összes jelentés és séma nem bír több értelemmel, mint egy afrikai szürke papagáj csacsogása”. (141) Ebben a kontextusban e megállapítás első pillantásra egy másik Holmes-átiratra, A rózsa neve Vilmos atyájának keserű elmélkedésére emlékeztet a nyomok mögötti értelem hiányáról. Ez azonban csak félig igaz, ugyanis Chabon regényében az olvasó már tud valamit, a madár utolsó éneke megidézi az egész történetet – pontosabban a kisfiú (és az európai zsidóság) tragikus, egészében sohasem megismerhető históriáját. 

Éppen ez által lesz Chabon könyve több, mint egy újabb Holmes-történet vagy posztmodern krimi.

Sherlock Holmes itt már egy letűnt világ rejtvényfejtője, aki az ügy megoldását keresve számára észrevétlenül találkozik a végső megoldás borzalmával.

Michael Chabon: A végső megoldás. Fordította Pék Zoltán. Budapest, 21. Század Kiadó, 2024. 144 oldal, 4490 forint