Michael Chabon regényeiben hemzsegnek a különös figurák. Rakétamodelleket barkácsoló, űrrepülés-megszállott nagypapák, nácivadász képregényhősök, kabbalista gengszterek, funk/soul/jazz mániában szenvedő lemezgyűjtők, és folytathatnánk. Szövegeiben látványos mozaikképet alkot a társadalmi környezet valamely szegmensének precíz feldolgozása és a túldíszített, leginkább képregényekből, filmekből, sporthírekből, filmplakátokból, autómárkákból összebarkácsolt papírmasé-világ. Néha az utóbbi győz. Kulturális szempontból

a Telegraph Avenue az afroamerikai popkultúra mélységeibe és történetébe merül alá,

 melyet a fekete popzene, illetve a hetvenes évek blaxploitation-filmjei uralnak. Az eredetileg 2012-ben megjelent regény lapjait valamiféle bizarr „pop-manierizmus” hatja át, melynek csupán egyik része a nagyon professzionális, nagyon kicsiszolt, kissé tűzijátékszerű, kissé túlspilázott hasonlattechnika, mely ügyel a meglepő-meghökkentő konceptuális hatásra, tehát arra az eszközre, melyet a manierista elméletírók régen concettónak hívtak. A másik rész a tárgyi különlegességek, extrémitások kedvelése, az ezek gátlástalan halmozásából származó zsúfoltság. A Telegraph Avenue-ból az olvasóra ömlő popkulturális áradat az amerikai álom valamiféle (vintage autókból, menő cuccokból, jazz, soul, funk zenéből, fekete filmekből és kungfu-mítoszból) összerakott, mondjuk így: nerd alternatívája. (Ugyanúgy, ahogy a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai esetében, csak ott képregény-, illetve szuperhős-klisékből összegyúrva.)                     

A regény alaphelyzete egy fekete és egy fehér házaspár szoros barátsága. A fekete Gwen Shanks és a fehér Avia Roth-Jaffe bábák, az otthonszülés elkötelezett támogatói. A férjek, a fekete Archy és a zsidó Nat apró second hand lemezboltot működtetnek, Tropakörnyék elnevezés alatt. Az Oakland fehér, illetve fekete lakónegyede között húzódó lepusztult területről elnevezett üzlet eleve veszteséges, ráadásul a profi sportolóból popmogullá átvedlett fekete milliárdos, Dumdum Goode a közvetlen közelében szeretné felépíteni legújabb üzletközpontját. Goode a terjeszkedési szándékot az afroamerikai kultúra támogatásának jelszavával, illetve (ez Chabon szellemes írói gesztusa) némi luriánus kabbalista retorikával próbálja elfogadhatóvá tenni a környék lakói számára: „Én azt ajánlom fel, hogy [a zenét] eljuttassa oda, ahol a gyerekek vannak, ahol a jövő költi el a pénzét. Tanítsa őket. Magyarázza el, hogy mit jelent ez a sok dirib-darab, hogy miért fontos. Aztán talán majd jön egy gyerek, aki megérti, amit maga tanít, és elkezdi összeilleszteni a dolgokat”. Mindez sajnos azt jelenti, hogy Dumdum szuperüzletének egyik részlege éppen olyasféle blues, jazz, funk, soul lemezekre specializálódna, mint amilyeneket a Tropakörnyék is árusít, ami véget vetne Archy és Nat amúgy is gondokkal küszködő vállalkozásának. A harcias Nat mindvégig ellenségesen viselkedik Dumdum terveivel szemben, Archy azonban (aki puhább jellem) idővel fontolgatni kezdi, hogy munkát vállalna a Kutyagumi Mizé („Dogpile Thang”) elnevezésű szupervállalkozásban. Goode mesterkedései rést ütnek a régi barátságon, minek során (ugyan nem drámaian, de jól érzékelhetően) a fekete és a fehér etnikai identitáselemek is új megvilágításba kerülnek. 

Mi a fontosabb: a szolidaritás a fehér partnerrel, vagy a szolidaritás a fekete közösséggel?

Hasonló széthullási folyamat megy végbe Gwen és Aviva kapcsolatában. A problémát egy kórházi beavatkozással végződő otthonszüléses incidens okozza, melynek során a felbőszített Gwen szóváltásba keveredik az őket lefitymáló fehér orvossal. A férfi sarlatánsággal vádolja őket, olyan kifejezéseket használva, melyeket Gwen rasszistának tekint. A fejükhöz vágott szavak (vuduzás, zsályaégetés, egy szülést levezetni nem olyan, mint „otthon kiegyenesíteni a haját”, és hasonlók) durván bírálják a két nő szakmai illetékességét. Gwent és Avivát a kórház etikai bizottsága elé idézik, a páciens férje műhibapert fontolgat. Mind magánéleti, mind lemezbolti, mind szülésznői vonalon összeomlik minden. A regény végére persze többé-kevésbé elrendeződnek a dolgok (Chabon regényeitől meglehetősen idegenek a teljesen tragikus végkifejletek), és az élet némiképp újrarendezett formában csordogál tovább.  

A Telegraph Avenue a fekete popzenét sajátos fétiskarakterrel ruházza fel: a fanyar aromát árasztó bakelitkorongok, a banánosládákba ömlesztett afroamerikai örökség, a helyenként cím, évszám, kiadó szerint kiemelt albumok egyrészt a kifinomult popkulturális ízlésszerkezet, másrészt a kulturális nosztalgia súlyos fétistárgyai – akárcsak a Hammond-orgona, mely végül az egyik szereplő, a kivénhedt jazz-muzsikus halálát okozza. 

Nem véletlen a regényt átható Hammond-orgona kultusz:

a soul jazz története elválaszthatatlan e robosztus hangszertől, mézédes hangja érzékletesen jelöli a funkiness menőséget és a szirupos nosztalgiát. Ugyancsak fétistárgy Goodie hatalmas és merőben anakronisztikus Zeppelin-léghajója. (Chabon túlhabzó fantáziájára valló ötlet, hogy a fekete milliárdos nem magánrepülővel közlekedik, hanem saját zeppelinnel.) A gigantikus fekete szivar (ha valaki nem értené, Chabon többször is utal rá: a fekete szexuális szupremácia jelképe) egyszerre ígéret és fenyegetés: a „Tropakörnyék” (mint városnegyed) remélhető megújulásának, illetve a Tropakörnyék (mint lemezbolt) közeli összeomlásának egyaránt jelölője.

Chabon 

végtelen stiláris gazdagságot teremtve használja-idézi-elemzi az afroamerikai popkultúra tárgyi világát, illetve szimbolikus jelentéseit.

Lenyűgöző a kép. A soul/jazz/funk zene széles panorámája tárul fel a regény lapjain, kiemelve egyes kultikus hangszereket, albumokat, felvételeket, előadókat, a hivatkozott zenék textúrájának kifinomult ecsetelésével. A fekete korongok megtestesítik az afroamerikai örökséget, annak esztétikai, mediális és identitáspolitikai vonatkozásaival. Hasonló a helyzet a film esetében. Megelenevedik a hetvenes évek blaxploitation-hulláma: bűnben, szexben, agresszióban, menőségben tocsogó nagyvárosi történeteivel, laza és gátlástalan fekete nyomozóival, fekete szexbombáival, afrofrizuráival, menő ruháival (platformcipők, velúrbőr zakók, narancssárga garbópulóverek), túlméretezett autóival, illetve a műfajtól elválaszthatatlan áramvonalas krimizenével. A blaxploitation (legalábbis egyik olvasata szerint) a feketék válasza volt a fehér filmiparra és a fekete művészeknek abban elfoglalt, főként faji sztereotípiák által rögzített helyzetére. A másik olvasat szerint persze ugyanolyan (csak szofisztikáltabb és némi identitáspolitikai mázzal leplezett) kizsákmányolás. 

A regény mind irodalmi stílus, mind kultúrafelfogás, mind politikai állásfoglalás tekintetében kényes és izgalmas határvonalon egyensúlyoz. Kamasz szereplői (a fekete Titus és a zsidó Julie) a filmtörténeti tanfolyamon ismerkednek meg egymással, melynek címe: „A sampling mint bosszú: forrás és utalás a Kill Bill-ben”. Mind a tanfolyam címe, mind a regény egyéb utalásai arra hívják fel figyelmünket, hogy 

az egyébként roppant szórakoztató módon megírt szöveg meglehetősen súlyos identitáspolitikai kérdéseket vizsgál,

illetve – dokumentál. A sampling a rapzene alapvető technológiai eljárása, minek során a digitális jelsorrá alakított zenei anyagból hangmintákat emelnek ki, majd ezekből új művet alkotnak. Szelekció, kisajátítás, kollázs. Ez történik a popzene egyes irányzataiban, ez történik (mutatis mutandis) Quentin Tarantino filmjeiben (ízlés kérdése, hogy ezt rendezői modornak vagy forradalmi újításnak tekintjük), de ez történik (megint csak mutatis mutandis) Chabon regényében is. A Telegraph Avenue egyrészt a kulturális és az etnikai crossover esztétikai szempontból igen vonzóra sikeredett megvalósulása, ugyanakkor (legalábbis egy szélsőségesebb megközelítésben) felmerülhet a gyanú, hogy pont olyan gátlástalanul sajátítja ki a fekete örökséget, mint ami ellen az afroamerikai popzene öntudatos nacionalistái (például Miles Davis vagy a Public Enemy tagjai) dühödten tiltakoztak.

Egyes kritikusai szerint Chabon regénye (a benne fontos szerepet játszó ingatlanspekulációs tervekre utalva) az afroamerikai kultúra valamiféle „dzsentrifikációja”. A regénybeli tanfolyamcím mellett a kérdés fontosságára utalnak a nagyvárosi feketékre jellemző funkiness lazaság fehérek általi utánzására tett ironikus megjegyzések is. A zsidó Nat stílusát e szempontból nem érheti kifogás: kemény és durva környéken nőtt fel, nevelőanyja fekete volt, házassága előtt kizárólag fekete partnerei voltak. Nat a fehér vadász fekete szívvel, ahogy Clint Eastwood egyik filmjének címe mondja. Ezzel szemben a Tropakörnyék törzsvásárlói közé tartozó fehér ügyvéd, Moby Oberstein béna és kínos „fekete” lazaságát Nat elítéli: 

nincs szánalmasabb egy csámpás, kövérkés, rosszul öltözött fehér fickónál, aki menő feketének akar látszani.

A regény magasra dobta a labdát, amit kritikusai rögtön le is csaptak, mondván: Chabon maga is vétkes a megjátszott funkiness menőség, a kúlnál is kúlabbnak tetszeni vágyás bűnében. Úgy vélem azonban, hogy mindezek kissé túlzó (noha az amerikai közegben szokásosnak mondható) következtetések. Chabon regényét legfeljebb a hiperkritikus tekintet sorolhatja a kulturális kisajátítás jelenségköre alá. A fekete popzene – és általában véve az afroamerikai kultúra – kisajátítása („kifehérítése”) körüli diskurzusokra sokkal inkább reflektál a szöveg, mintsem végrehajtaná ezt a kisajátítást. 

Michael Chabon: Telegraph Avenue. Fordította Pék Zoltán. Budapest, 21. Század, 2022. 510 oldal, 5490 forint