A negyedik kérdésre válaszolok először, mert a többi kérdésre adott válasz is ebből következik:

Mivel egész életemben szabadúszó műfordító voltam, a járvány nem sokat változtatott az olvasási szokásaimon: mindig reggel olvasok, mielőtt dolgozni kezdenék (a szabadúszás ajándéka), méghozzá ráérősen. A világirodalmi választásaimat gyakran azok a művek határozzák meg, amiket éppen fordítok: amikor valami utalásnak kell utánanéznem, vagy az adott téma után kell nyomoznom, csodálatos művekre akadok. Így találtam rá Mathias Énard Iránytűjének fordítása közben a svájci-francia Nicolas Bouvier L’usage du monde (Kb: „a világ használata”, „a világ megtapasztalása”) című, 1963-ban megjelent könyvére, ami arról a kétéves utazásról számol be, amit a huszonnégy éves Bouvier tett a volt Jugoszlávián keresztül Görögországot és Törökországot érintve Iránon és Patkisztánon át Afganisztánba. Ez az útikönyv  – ha egyáltalán annak lehet nevezni – különbözik minden korábbitól, nemcsak azért, mert nyomon követhetjük, ahogy egy svájci polgár lassan elmerül egy számára idegen világban, és eljut a teljes megértéséig, hanem különös, lecsupaszított, mégis költői nyelvezete miatt. Annyira csodálatosnak találtam a könyvet, hogy kíváncsi lettem a magyar fordítására is  – mert tudtam, hogy megjelent magyarul a csíkszeredai Bookart kiadónál, Világunk járása címmel, Ádám Péter fordításában. Hát ezt a magyarra fordított kötetet olvastam idén a legnagyobb örömmel! Nem szeretném zavarba hozni a fordítót, de annyit mondhatok, hogy a magyar szöveg olvasása legalább akkora élvezett szerzett, mint a franciáé. Komoly, szellemes, elmélyült, szépséges szöveg.

Még az év elején olvastam Lola Gruber Trois concerts (Három koncert) című regényét, ez volt a legnagyobb világirodalmi prózaélményem. Lola Gruber regénye egy nagyon tehetséges csellista lány, Clarisse, egy morózus, visszavonult cselló-zseni, Viktor Sobolevitz, és egy népszerű és ambiciózus zenekritikus párhuzamosan futó, néha összefonódó története. Bár Lola Gruber nem zenész, a könyvet olvasva úgy éreztem, sikerült valamit megéreznem zenész-lét, az alkotói lét lényegéből.

Új vers-élményem nem volt az idén, de visszatértem egy régi nagy kedvencemhez, Edgar Lee Maters A spoon River-i holtak című versciklusához, ami Gergely Ágnes válogatásában és fordításában jelent meg, először 1970-ben. (Különben is Gergely Ágnes-évet tartottam, századszor újraolvastam A tolmácsot, és Dylan Thomas: Az író arcképe kölyökkutya korából című önéletrajzi novellaciklusát, amit szintén Ágnes fordított.) 

Dráma-élményem nem volt, nem olvastam színdarabokat, színházba pedig nem jutottam el…

Van egy amerikai írónő, Rachel Kushner, akihez szintén egy fordításomon (egy feminista pamfleten) keresztül jutottam el, az ő The Flamethrowers című regényét nagyon szívesen elolvasnám magyarul.