Az ember mindig arra figyel fel egy film nézése vagy egy regény olvasása közben, ami valamiképpen rá vonatkozik. Egy Al Pacino-filmben egy idős autóügynök azt magyarázza egy luxusautó- szalonban, hogy őt mindenki szürke szellemnek hívja, mert bár szinte láthatatlan, mégis ő adja el a legtöbb Ferrarit.

Ez nagyon megragadt bennem. Egy fordító, főleg ha szabadúszó, és kizárólag fordításból él, egész életében otthon ül kinyúlt melegítőgatyában, dolgozik és dolgozik, méghozzá nagyon sokat dolgozik, belebújik az egyik szövegbe, azután kibújik belőle, átbújik egy másikba, és így tovább. Sok csokit eszik, fegyelmezettebb időszakaiban rizstallért.   

Vannak fordítók, akiknek nem a fordítás a kizárólagos munkája, állásuk van, egyéb felelősségük, és akkor látnak neki a fordításnak, amikor hazaértek a munkából, no meg hétvégén, ünnepnapokon. Őket nagyon csodálom, mert én képtelen vagyok több feladat között megosztani a figyelmemet.

Mindenféle fordítók léteznek, egyesek pontosak, mint a metronóm, időre leadják a munkájukat, nem kergetik őrületbe a szegény szerkesztőt, képszerkesztőt, kiadóvezetőt.

És vannak olyanok, akik egyszerűen képtelenek időre leadni a szöveget, mert újra és újra átírják, sosem elégedettek vele, úgy kell kitépni a kezükből. Ez vagyok én.

De abban mind hasonlítanak, hogy rengeteget dolgoznak, és nehezen szakadnak el a szövegtől, mert már a magukénak érzik.

És abban is hasonlítanak, hogy néha annyira szeretnének egy verset vagy egy regényt lefordítani, hogy a fél karjukat odaadnák érte, és ha ez nem adatik meg nekik, az nagyon komoly fájdalmat tud okozni. 

Egyszóval ezek a szürke szellemek szenvedélyes emberek. Néha úgy érzik, hogy jobban ismerik az írót, mint az saját magát, olyan sokszor mentek végig egyes mondatain, bújtak bele a szövegébe, a lelkébe. Ezért van az, hogy olykor szinte a nyakába  ugrunk az írónak, aki nem érti, mire ez a nagy szenvedély, mert ő már túlvan  azon a bizonyos regényen, már egy új, egy másik regény köti le a figyelmét. Tehát nem mindig kölcsönös a szerelem.

Vannak fordítók, akik maguk is írók, költők, és vannak fordítók, akik soha egyetlen sort sem írtak le életükben, ami az övék lett volna. Én is közéjük  tartozom. Néha beúszik valami szép mondat, gondolat, húha, de szép, mondom magamban. Igen ám, csak az a baj, hogy nem tudom, hogy én találtam ki, vagy valahol olvastam, vagy én fordítottam. Picasso egyszer azt mondta: „Csak a munkában hiszek.” És én is, bár természetesen nem mérem magam Picasso zsenijéhez. Mégis előfordul néha, hogy utólag beleolvasok egy fordításomba, és fogalmam sincs, hogyan csináltam. Azt hiszem, ez is olyan tapasztalat, amelyben sok fordítótársammal osztozom.

Mi, fordítók, természetesen nem létezhetnénk külföldi költők és írók nélkül, akiknek a szövegeit fordítjuk. De nem létezhetnénk a szerkesztőink, korrektoraink, képszerkesztőink, a kiadói és nyomdai szakemberek nélkül sem, ha ők nem lennének, nem tudnánk eladni a Ferrarikat. Róluk kevés szó esik, pedig nagyon szép szavakat érdemelnének.

Egy fesztiválmegnyitón nem illik anyagi kérdésekkel előhozakodni, tehát nem is teszem, de mivel Petőfi-emlékév van, hadd idézzem tőle néhány kedvenc soromat:

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!

Mert így áll a helyzet: manapság, amikor egyre szűkülnek a szabadság terei, mi, fordítók,  szabadok vagyunk.