Hölgyeim és Uraim, kedves Olvasók!

A PesText Világirodalmi Fesztivál immár 10. megnyitóján veszünk részt.

Az irodalmi fesztiválok engem mindenekelőtt az állatkerti látogatásokra emlékeztetnek. Ha valaki hozzánk hasonlóan szereti az állatokat, annak ünnepnap, amikor távoli vidékről származó tigrist, elefántot, jegesmedvét láthat testközelből.

Paradicsommadarat, amint színes tollait riszálja, vagy viharvert kőszáli kecskét, amint némán mered vissza rá. 

A cuki kis vombatot.

Mégis, aki szereti az állatokat, az ugyanannyira zavarban is érzi magát az állatkertben. A természetes közegükből kiszakított, elkerített és közszemlére tett állatok látványa akaratlanul is megszüli bennünk a kérdést: vajon jó itt nekik?

A dolgot nézhetjük pesszimistán: az állatkertek elszaporodása egyenes arányban van a természetes élőhelyek pusztulásával. Az értő olvasók száma, az irodalom társadalmi szerepe csökken, az írók a túlélésért kelletlenül bevonulnak a simogatóba. Én is, pesszimistán, gyakran érzem úgy, hogy minél színesebb-szagosabb valami a kultúrában, minél socialmedia-kompatibilisebb, annál biztosabban jelzi az apokalipszis közeledtét.

A dolgot nézhetjük optimistán: elvégre rengeteg kisgyerekből lesz biológus, természetvédő, állatgondozó csak azért, mert valamikor elvitték az állatkertbe. Én is, optimistán, remélem, hogy az olyan nehezen levadászott nagyvadak, mint például Christoph Ransmayr jelenléte sokakat arra sarkall majd, hogy olvasóikká váljanak. A számítógép és az elektronikus olvasók megjelenésekor éppen Umberto Eco mondta bölcsen, hogy ha valami képes eljuttatni a fiatalokhoz a Don Quijotét, akkor ne finnyáskodjunk, és ne firtassuk a hogyant.

És persze, a dolgot nézhetjük realistán is: az állatkertek működése nélkül nem működnének oktatási programok, továbbképzések, és rengeteg, az állatok védelméért aktívan tevékenykedő szakember munka nélkül maradna. Én is, realistán, örülök, hogy léteznek a PesTexthez hasonló irodalmi fesztiválok, amelyek ráirányítják a figyelmet a műfordítók, a kritikusok, az illusztrátorok, a releváns kérdéseket feltenni tudó beszélgetőtársak munkájára.

Egy dologban sántít az állatkerthasonlat. Mert ha az állatkert hozzájárul is az állatok védelméhez, ha szükséges rossz is abban a világban, amelyben az emberek és állatok egymás mellett kénytelenek élni, az állatkert nem szükséges az állatok létének igazolásához. Az állatok – ideális esetben – megvannak az emberek nélkül, köszönik szépen.

Az író azonban nincs meg az olvasója nélkül. És persze, (megint csak: ideális esetben) az író az olvasójával csak a szövegen keresztül találkozik. Ha tetszik, a szöveg vadonjában. A jó író tudja ezt és otthon akar maradni, hogy írhasson. A jó olvasó tudja ezt, és otthon akar maradni, hogy olvashasson.

Néha azonban fontos, hogy találkozzanak, és meglepő módon épp az író miatt. 

A francia író, Michel Houellebecq (aki egyébként közel 10 éve szintén járt már itt egy fesztiválon, és az ő arcán sem az látszott, hogy élvezné) ezt írja (és ha már témánál vagyunk, sietek hozzátenni: Tótfalusi Ágnes fordításában, a Magvető kiadásában):

„Lehet éveken át magányban dolgozni, sőt ami azt illeti, csak magányban lehet dolgozni, de mindig eljön a pillanat, amikor az ember szükségét érzi, hogy megmutassa művét a világnak, nem kifejezetten azért, hogy megismerje a külvilág ítéletét, hanem hogy ő maga meggyőződjék róla, hogy műve tényleg létezik, sőt, hogy ő is létezik.”

Kérem, emlékeztessék a PesText fellépőit önmaguk és műveik létezésére!

Etetni és simogatni tilos!