Kedves vendégek, kedves Olvasók!
Azt hiszem, mindenkit nevezhetek itt Olvasónak: azt is, aki jelen van, azt is, aki ezt a szöveget később hallgatja vagy olvassa majd, mert ugyan miért hallgatná vagy olvasná, ha nem lenne Olvasó? Egyszóval, önmagam egy régi írását idézve: az olvasók perverz szubkultúrájához intézem szavaimat. Amit, mármint ezt a jelzőt, hogy „perverz”, annak idején ironikusnak – és kicsit keserűnek – szántam, de azért nem teljesen. „Perverz”: mert az Olvasó ember olyan különleges, hogy azt ne mondjam, tiltott vagy gyanús örömökhöz is hozzájut, amelyek a nem olvasó emberek számára ismeretlenek. De mivel csupa Olvasóhoz beszélek, nem fogom most bizonygatni, hogy szépirodalmat olvasni jó és élvezetes, mert minek győzködni valakit arról, ami számára úgyis egyértelmű. Még azt sem próbálom meg tisztázni, hogy azért jó-e, mert hasznos, vagy éppen ellenkezőleg: azért, mert nincs semmi kézzelfogható haszna. Nagy kérdés ez, de most hagyjuk. Mint Herbert G. Wells elbeszélésében: a látó a vaknak úgysem tudja elmondani, mit jelent látni, a látó a látónak pedig ugyan miért beszéljen erről? (Itt most különben bajban vagyok, mert azt érzem, egy ügyetlen analógiába keveredtem bele. Mert hiszen a szépirodalom bizonyos értelemben éppen ezt jelenti: elmesélni a vaknak, mit jelent látni – és elmesélni a látónak, mit jelent úgy látni, ahogyan én látok. Ha ez nincsen, világ sincsen: akkor valóban vak dióként dióba zárva élünk.)
No de a lényeg: arra kértek fel, hogy én, mint aki immár több mint harminc éve világirodalmi kiadókban dolgozom, szóljak néhány szót a világirodalomról. Meg a műfordításról. Pár percben.
Semmi gond. De azért hadd mondjam el: az egyik kedvenc íróm, Toni Morrison, soha nem ment el reggeli beszélgetős műsorba: mert egy könyvről öt percben nem lehet semmi értelmeset mondani.
Egy könyvről!
A világirodalom pedig, nos, nem tudom hány könyv évente, havonta, naponta, percenként. Még ha csak valóban azt vesszük is bele, ami fordításokban sok nyelvre, sok országba, sok emberhez eljut. Szokás megdöbbentő adatokat mondani: hogy, mondjuk, 2003-ban az emberiség már nagyjából kétnaponta termelt annyi információt, mint azelőtt az egész történelem folyamán. Ennek persze csak kis része a világirodalom, de akkor is: olyan trópusi eső ez, amiből egy-egy emberre (még ha szakmája szerint ezt a trópusi esőt kellene is vizsgálnia) csak néhány csepp juthat.
Annyit persze kapásból – sőt különösebb szakértelem nélkül is – mondhatunk, hogy ennek az esőnek a nagy része, több mint ötven százaléka, angol nyelvű, illetve angol nyelvből varázsolódik más nyelvek tucatjaira… Így volt ez harminc éve, és így van most is – jóllehet ez alatt a harminc év alatt átéltük a skandináv krimi őrületes népszerűségét, egy brazil, Paolo Coelho lett a világ egyik legnépszerűbb írója, a belarusz Szvetlana Alekszijevicset a földgolyó szinte minden zugában olvassák, az új trend, az autofikció két legnagyobb sztárja egy olasz, Elena Ferrante, és egy norvég, Karl Ove Knausgård, és persze – ezt dagadó kebellel mondom – magyarok is vannak bőven az úgynevezett világirodalomban, és ők nem is csak apró, alig érzékelhető cseppekben hullanak az Olvasókra sok-sok országban: Szabó Magda, Krasznahorkai, Nádas … és hosszan folytathatnám.
De mégis, mindennek ellenére: az a trópusi eső nagyrészt mégis, rendületlenül angol nyelvű. Ami miatt lehet méltatlankodni – itt például, ha lenne időm, hosszan beszélhetnék arról, hogyan méltatlankodnak az oroszok: érdekes téma, mármint nekem. De ehelyett csak kifejezem csodálatomat a PesText fesztivál szervezőinek, akik nem méltatlankodnak, hanem tesznek valamit. Megszerveztek egy lenyűgözően gazdag programot, amelyben – hogy a saját szerzőimmel kezdjem – szerepel a tatár származású orosz Guzel Jahina, aki a bolsevik forradalom utáni évtizedekről ír megrázó könyveket; szerepel a flamand Stefan Hertmans, aki új könyvében egy XI. századi történetet mesél el; s hogy folytassam, a teljesség igénye nélkül: lesznek lengyel, cseh, szlovák, izlandi, osztrák, macedón, venezuelai írók és költők. És persze mellettük itt vannak, itt lesznek a varázslók, a műfordítók.
Mert ha valaki még nem tudná, a műfordítás varázslás. Ugyanis a szépirodalomban, hogy mégiscsak visszatérjek az első témámra (amiről nem akartam beszélni, de most mégis megint beszélek), mindenféle furcsa dolgok történnek a nyelvvel. Többnyire jó dolgok. Azt értem ezen, hogy miközben nap mint nap látjuk, ahogy a politikusok (mármint legalábbis azok, akik foggal-körömmel igyekeznek megőrizni ilyen-olyan hazug propagandával szerzett népszerűségüket) kifordítják, beszennyezik, szétbarmolják a nyelvet, addig a szépirodalom szabad és játékos terében a nyelv mindenféle bravúrokkal kibújik ebből az olykor, itt-ott halálosnak tetsző anakondaszorításból. Na és ezeket a bravúrokat az egyik nyelvről a másikra csak varázslattal lehet átültetni.
(Zárójelben jegyzem meg: nem véletlen, hogy immár jó tíz éve a világirodalom legnépszerűbb alkotása egy régi könyv: Orwell 1984-e – gondolom, azért, mert az Olvasók érzik, sőt egyre jobban érzik a fentebb emlegetett veszélyt, és Orwellnél hatásosabban erről azóta sem írt senki. Mellesleg Orwell, ugye, angol író, de ezt most bocsássuk meg neki.)
Zárójel bezárva: már csak annyi maradt, hogy minden Olvasó nevében köszönet mondjak az íróknak, akik a világ minden táján mindenféle bravúrokat végeznek a nyelvvel (s közben új, képzelt világokat teremtenek, vagy igyekeznek leírni a mindennap újjászülető valódit, már ha van ilyen), és persze a varázslóknak is – most elsősorban a kisebb nyelvekből fordítóknak, akik gyakran szinte magányos harcosoknak tűnnek az angolszász irodalom tengerében –, és köszönet a PesText fesztivál szervezőinek, amiért néhány, sőt egészen sok cseppet elhoznak nekünk a világirodalomból.
