1749: A publikációs listád szerint több mint száz regénynek, valamint sok száz elbeszélésnek, esszének vagy a fordítója. A fordítói pályádon eltelt harminc év alatt nagy és jelentős életműved lett. A legtöbb meghatározás szerint a fordítás mindig kultúraközvetítés is. Te három nyelvből fordítasz, oroszból, angolból és spanyolból. Az tudható, hogy az orosz kultúrával mélyebben a tanulmányaid során ismerkedtél meg, hiszen Moszkvában végeztél. De hogyan kerültél kapcsolatba a spanyol és az angol nyelvű kultúrákkal?

M. Nagy Miklós: Kezdem a spanyollal, amiből azért nem túl sokat fordítottam, bár elég sok könyv jelent meg a szerkesztésemben, és igen jelentős spanyol és latin-amerikai szerzőket adtam ki az Európa Könyvkiadóban. Moszkvában jártam egyetemre, ahol második nyelvnek – az angol mellé – a spanyolt választottam, főleg azért, mert a kollégiumban a magyarok és a kubaiak között hagyományosan baráti volt a kapcsolat. Azt gondoltam, gyakorolni tudom majd velük a nyelvet, ami részben meg is valósult. De azt azért nem mondanám, hogy kiválóan megtanultam spanyolul. Viszont amikor már évek óta nem volt az Európánál spanyolos szerkesztő, az igazgató, a legendás Osztovits Levente egyszer csak azt mondta: 

Miklós, te leszel ezentúl a spanyolosunk.

Nyilvánvalóan nem voltam elég felkészült erre a feladatra, ezért elkezdtem komolyan tanulni. Ami főleg olvasást jelentett, és elég hamar eljutottam arra a szintre, hogy jól tudtam szépirodalmat is olvasni, miközben jóformán soha nem beszéltem spanyolul. Aztán a kisebbik lányom megismerkedett egy spanyol fiúval, aki Pesten volt Erasmus-ösztöndíjjal, s kiment vele Almeríába. Ott végezte az egyetemet, én pedig nagyon gyakran meglátogattam. Egyszer egy teljes hónapot töltöttem Almeríában, ott fordítottam le egy latin-amerikai szerző könyvét, egy krimit. Akkor nagyon intenzíven kommunikáltam is spanyolokkal, valamelyest megtanultam az andalúz tájszólást. Úgyhogy szép lassan spanyolból is eljutottam egy olyan szintre, hogy kezdtem valamennyire érezni is a nyelvet. De ezzel együtt a spanyol nyelvtudásom és ismereteim messze-messze elmaradnak akár az orosz, akár az angol-amerikai kultúra területén szerzett ismereteimtől és tudásomtól. Moszkvában az angol volt a fő nyelvem, és hát azóta is sokszor kerültem, kerülök olyan helyzetbe, hogy angolul kell kommunikálnom. Amúgy ez a kiadói munkával együtt jár. A legjobb barátom egy Budapesten élő angol író, Bob Dent, akinek több könyvét kiadtam. Vele gyakran találkozom, és többnyire ő segít a fordítási problémák megoldásában. A kilencvenes évek első felében részt vettem Cambridge-ben egy háromhetes irodalmi szemináriumon. Azt hiszem, ezt még mindig minden évben megtartják. Angolos műfordítók, szerkesztők, kiadók gyűlnek itt össze a világból. Annak idején rengeteg előadást hallgattunk meg, nagyon neves írókkal találkozhattunk, szóval ez egy nagyon hasznos, intenzív képzés volt.

1749: Azon fordítók közé tartozol, akik reflektálnak a fordítás tevékenységére, és elméleti kérdésekben is jártasak. Fordításeszményedet fordítóként, szerkesztőként és kiadóként is képviseled. E három szerep miatt talán nem túlzás azt állítani, hogy jelentősen alakítod napjaink fordítási gyakorlatát. Ezért jó lenne tudni, hogy milyen sarokkövei vannak a fordításszemléletednek.

MNM: Az igaz, hogy írtam itt-ott a fordításról, meg időnként tanítom is. Fiatal műfordítóknak szoktam előadásokat tartani és műhelymunkát vezetni. A műfordítást tanulni szerintem igazából nem lehet, de rengeteg olyan sarokköve van ennek a munkának, amit valamennyire át lehet adni azoknak a fiataloknak, akiknek eleve van ehhez tehetségük. Miután az ember egy bizonyos műveltséget megszerez, majd megpróbálkozik a műfordítással, és elsőre nem sikerül elég jól, akkor valószínűleg soha nem fog sikerülni.

1749: Ez stílusérzék, nyelvérzék, alakváltoztató képesség, a különböző nyelvi regiszterek ismeretének a kérdése szerinted?

MNM: Alkat kérdése, gondolom. Előfordul, hogy valakinek van egy nagyon egészséges magyar nyelve, stílusa, ha saját szövegeket ír, de a fordítás során nem képes erre az alakváltoztatásra, amit említettél. Az idegen nyelv szerkezete, struktúrája lebénítja a nyelvi fantáziáját. De visszatérve az előző kérdésedre, én nem mondanám, hogy van valamiféle stratégiám, amikor a fordításnak nekikezdek, inkább azt mondanám, van néhány alapvetésem. Az egyik, hogy egy kicsit úgy állok a prózai mű fordításához, mintha költészet lenne. A költészetben, egy-egy versben vannak olyan nyelvi megoldások, jelzők, költői képek, amelyektől a vers igazán költeménnyé válik. Ugyanúgy a magas irodalomhoz tartozó művekben is megvannak ezek a truvájok, finom nyelvi megoldások. Csak akkor kezdem élvezni a fordítást, amikor néhányat megoldottam ezek közül az elsőre megoldhatatlannak tűnő nyelvi lelemények közül. Most hirtelen az egyik kedvenc szerzőm jut eszembe, Borisz Akunyin, aki a magas irodalom és a zsánerirodalom határvidékén mozog. A Halál szeretőjében a főhős, egy hitrovkai gyerek, bűnözői szlengben beszél. Akkor éreztem, hogy ezt a fordítást elkezdtem, amikor ez a szleng meglett magyarul. A másik Akunyin-regényben, A cár könyvtárában a főhős limerickeket ír, ez a hobbija. Akkor kezdtem élvezni a fordítást, amikor az első limericket sikerült jól megoldanom. A másik, amit nagyon fontosnak tartok a fordítás során, szintén a költészethez kapcsolódik. A jó prózának, a magas irodalomnak, de akár a jó zsánerprózának is van egyfajta zeneisége, bizonyos ritmusa, lüktetése. Fontos, hogy valami hasonló ritmust a magyar szövegben is elő tudjak állítani. Szóval szerintem az a jó, ha a fordító az eredeti szövegnek nemcsak az információtartalmát adja át a lehető leghűségesebben, hanem a poétikai jellegzetességeit és ezt a zeneiségét, ritmusát is. Én nem vagyok híve annak, hogy a fordítás közben a magyar szövegben teljesen átalakítsuk a mondatok szerkezetét, hosszát, feldaraboljuk az egységeket, az egyes tagmondatokat pedig ide-oda rakosgassuk.

1749: Fordító elődeid és kortársaid közül kik hatottak rád?

MNM: Megváltoztak a fordítással szembeni követelmények, 

ma már nem lehet úgy fordítani, mint Tandori meg Bartos,

ez nyilvánvaló, és mégis: rengeteget lehet tanulni mindkettőtől! A klasszikus orosz irodalom esetében Makai Imre és Szőllősy Klára fantasztikus természetességgel fogalmaztak, épp csak egy icipicit stilizált nyelven, aminek köszönhetően a szövegeiket olvasva ott érzem magam a tizenkilencedik századi Oroszországban. Lehet, hogy hibáztak itt-ott, pontatlanok voltak néha, de van a nyelvükben egy olyan íz, amit az én nemzedékem már nem tud természetes módon használni, nem érez. Ezt csodálom, megtanulni azonban nem tudom. Pályatársaim közül csodálom Gy. Horváth Lászlót, aki angolból és oroszból is precízen, rengeteg nyelvi leleménnyel fordít mindig, és Barna Imrét, aki hihetetlenül sok munkát fektet bele minden egyes fordításába. Egyszer egy mondatot kellett lefordítania egy José Saramago-regény borítójára. Bonyolultan volt megfogalmazva a blurb, Imre körülbelül húsz percet gondolkodott ezen az egyetlen mondaton, és aztán jött a tökéletes megoldás. Ezt én csodálom, én ennél mindig gyorsabb vagyok, sajnos. Barna Imre meg, azt hiszem, mindig így fordít, ihletetten, lassan, óriási műgonddal, de amit létrehoz, az tökéletes.

1749: Mit kezdesz azzal, amikor nyilvánvalóan rengeteg utalás, vendégszöveg és összetett motívumháló szövi át a fordítandó szöveget? Jó filológusként utánajársz minden jelöletlen idézetnek?

MNM: A kérdésed két fontos szempontot vet fel. Az egyik, hogy hogyan lehet az ilyet lefordítani. A másik pedig az, hogy mit kezdjek az azonosított vendégszövegekkel, belső idézetekkel, mennyire könnyítsem meg az olvasó dolgát, adjak-e támpontokat, jegyzeteket. A kérdés első részére az a válaszom, hogy természetesen, ha ilyen prózával találkozik az ember, akkor elég komoly kutatómunkát kell végezni. Amikor kezdtem a pályámat, ez még jóval nehezebb volt, hiszen nem segített az internet. 

Mindig azt tanítom fiatal műfordítóknak, hogy folyamatosan gyanakodjanak:

ha valahogy furcsán illeszkedik az eredeti szöveghez egy-egy mondat, kifejezés, akkor nagy valószínűséggel intertextualitásról van szó. Az internet segítségével ezt most már viszonylag gyorsan azonosítani is lehet. Aztán vagy megvan a beazonosított szöveg magyarul, vagy nincs meg. Ha megvan, akkor nagyon gyakran nem lehet beleilleszteni a fordításba. Nemrég egy Pelevin-regény fordításakor ütköztem bele egy, A Mester és Margaritából vett idézetbe. Kiss Ilona segítségével az Európánál nagyon rendbe raktuk az eredetileg is jó Bulgakov-fordítást, de ez a mondat csak hajszálpontos fordítása esetén illeszkedhetett volna bele a Pelevin-szövegbe. Ilyenkor nyilvánvalóan kénytelen az ember lefordítani azt, ami le van már fordítva.

1749: Korai fordításaid mindegyikében gazdag jegyzetapparátust találunk, amelyben mind a kulturális háttér, mind az utalások megjelennek. Gondolok itt Juz Aleskovszkij A kenguru című regényére és Szasa Szokolov Asztrofóbiájára. Ma miként viszonyulsz a jegyzetek kérdéséhez?

MNM: Még ifjan úgy gondoltam, hogyha elvégeztem ezt az óriási munkát fordítás közben, akkor az olvasókkal is megosztom az eredményét. A kilencvenes évekhez képest ez megváltozott, ma már sokkal kevésbé divatos bőséges jegyzetanyagot adni. Én magam sem tudom, hogyan is állok a fordítói jegyzetekkel jelen pillanatban. Mert van két, egymással ellentétes szempont. Az egyik az, hogy a jegyzetanyaggal ne rontsam el az örömét annak az olvasónak, aki gyakran magától rájön, honnan való egy-egy belső idézet. Másrészt viszont ahhoz hasonló élményt kell adni, amilyet egy szöveg az anyanyelvi olvasónak nyújt, aki nyilván sokkal több utalást tud azonosítani. Tehát miért ne mondanám meg, hogy egy-egy szövegrész honnan való? Nem tudom – hol így, hol úgy gondolom. És igazából hol így csinálom, hol úgy.

1749: Napjainkra egyfajta újrafordítási láz jellemző. Meghatározó művek, köztük az Ulysses, A nagy Gatsby, a Zabhegyező (új címén Rozsban a fogó), a Sötétség délben, a Közöny (új címén Az idegen) és a Bűn és bűnhődés is új fordításban jelentek meg. Te három művet fordítottál újra: a kilencvenes években a Robinson Crusoe-t, majd a kétezres években az Útont, s most jelent meg Orwell Állatfarmja. Mi motiválta ezeknek a műveknek az újrafordítását, és mennyire támaszkodtál a korábbi fordítói megoldásokra?

MNM: A Robinsont, ha jól emlékszem, egyrészt azért kellett újrafordítani, mert nem volt szabad a meglévő fordítás joga, másrészt az nem volt teljes fordítás, kimaradtak belőle részek, például Robinson vallási merengései és eszmefuttatásai. Nem néztem meg a korábbi fordításokat, de olvastam munka közben korabeli magyar irodalmat, például Mikest és Pázmányt. De aztán épp csak nagyon enyhén stilizáltam régiesre a szöveget. Különösebb recepciója nem volt, mindössze egy kritikára emlékszem, amelyik felhánytorgatta, hogy túlságosan kiegyenesítettem Defoe stílusát, nem szól ennyire gördülékenyen az eredeti. Ami egyébként igaz is, hiszen ez volt az első komoly regény az európai irodalomban. Az Úton újrafordítása már az én kezdeményezésem volt, mivel megjelent Az eredeti tekercs, az ős-Úton. A másik oka meg az volt, hogy korábban Bartos Tibor fordította, aki zseni volt bizonyos értelemben. Nem volt még egy olyan író vagy műfordító, akinek akkora szókincse lett volna, mint Bartosnak. Gyűjtötte egyébként a szavakat, meg volt egy nagyon erőteljes saját stílusa, amiből aztán az lett, hogy minden egyes író, Kerouactól Stephen Kingig, Mark Twaintől Capote-ig Bartos nyelvén szólalt meg. És minden könyv minden szereplője is Bartos nagyon ízes, kicsit székelyes, népies nyelvén beszélt. Ezeket a műveket, bármilyen sok nyelvi lelemény található bennük, újra kell fordítani, mert abszolút nem tükrözik az eredeti szövegek stílusát, a szerzők intencióját. Az Úton kultikus könyv, nagyon sokan olvasták angolul is, és szóvá tették, hogy rengeteg olyan megoldás van a fordításban, amely egyáltalán nem illik a beatkorszak nyelvéhez. Az én újrafordításomnak nagyon jó visszhangja volt. Sokan örültek annak, hogy végre az Úton magyarul is nagyjából úgy szól, ahogy az eredetiben. Persze sok minden óhatatlanul elvész a fordításban. Egy csomó olyan eleme van az amerikai beat nyelvének, aminek magyarul nincs megfelelője, és nem is lehet megcsinálni. Az eredeti tekercshez írt előszóban példákat is hozok erre. Az Állatfarm újrafordítása pedig, ahogy nagyon sok újrafordítás, azért készült, mert szabaddá váltak a jogok, a magyar fordítás joga viszont nem volt megszerezhető. Mint ahogy A kis hercegből, úgy az Állatfarmból is több újabb fordítás készült. Ez jó üzlet. Akkor is el lehet adni a művet, ha több fordításban van a piacon. Szíjgyártó László Állatfarm-fordítása kiváló, az Európánál többször is kiadtuk, úgyhogy a létező szöveg minősége nem indokolta az újrafordítást. Ugyanakkor persze nem baj, sőt jó, ha egy-egy klasszikus mű több fordításban is létezik. 

1749: Eddig három díjat kaptál a fordítói tevékenységedért: 1992-ben a Wessely László műfordítói díjat, 1998-ban Jay McInerney Lángos csillag fakul című regényének fordításáért a Forintos-díjat, míg Breat Easton Ellis Glamoráma című regénye 2001-ben az Év Könyve lett. Valóban ezeket a műveket tekinted a legnagyobb teljesítményednek? Ezek voltak a legnehezebb munkáid?

MNM: Vannak azok a fordításaim, amelyeknek nagyon jó lett a visszhangja, dicsérték a nyelvteremtést, a bravúros megoldásokat. Ilyen például Tolsztaja regénye, a Kssz!, amely újabban A macskány címmel jelenik meg, vagy a Glamoráma. De ezek annyira élvezetes munkák voltak, hogy nem éreztem őket nehéznek. Valamikor nagyon régen Okudzsava önéletrajzi regényének, a Felfüggesztett színháznak a fordításával azonban megkínlódtam, mert egyszerűen nem éreztem Okudzsava stílusát, nem tartottam őt különösebben jó írónak. Van ilyen, hogy az ember egyszerűen nem tud ráhangolódni egy bizonyos szövegre.

Én általában a nagyon precíz, a reáliákat nagyon aprólékosan leíró, mondjuk úgy „realista” szövegekre nem tudok ráhangolódni,

és nem is szívesen fordítok már ilyesmit. Rengeteg munkát jelentett Kipling fordítása, különösen az, amikor nagyon részletesen leírja egy híd építését vagy egy gőzhajó szerelését. Nagyon szeretem Toni Morrisont, de nagyon nehéz fordítani, mert balladisztikusan fogalmaz. Többször végig kell menni a szövegen, mint általában, hogy minden motívum és utalás a helyére kerüljön. És nagyon nehéz volt Joseph O’Connor A Tenger Csillaga című regénye, mert O’Connor a szókincsrekorder írók közé tartozik. Minden nyelvben vannak olyanok, akik sokkal nagyobb szókinccsel dolgoznak, mint egy átlagos író. Ez a fordító számára kihívást jelentő feladat, amely iszonyatosan sok munkát és időt igényel.

1749: Nabokovot nem említetted a nehezen fordítható szerzők között.

MNM: Nabokov mindenképpen a legnehezebben fordítható írók közé tartozik. És igazából nincs kiadó, amely meg tudná fizetni azt a munkát, amennyit bele kell fektetni egy Nabokov-szöveg lefordításába.

1749: Nabokovnak minden regénye megjelent magyarul. Hetényi Zsuzsa írt egy Nabokov-monográfiát, valamint a kiadónak és a te lelkes támogatásodnak köszönhetően a Nabokov-életmű most már hozzáférhető a magyar olvasók számára is. Három regényét fordítottad, a Baljós kanyart, az Áttetsző testeket és az Adát. Ez utóbbi nagyon terjedelmes, sokan kulcsregénynek is tartják. Mennyire jelentett kihívást?

MNM: Abban, hogy milyen lett magyarul az Ada, nagyon komoly szerepe van a remek irodalomtörténésznek, műfordítónak, esszéistának, Nabokov-kutatónak, Bényei Tamásnak, aki a szerkesztője volt a könyvnek, és aki megoldotta azoknak a nabokovi leleményeknek a jó részét, amelyeket én az első menetben nem tudtam megoldani.

1749: Nézted hozzá az orosz fordítást, vagy csak az angol szöveg alapján dolgoztál?

MNM: Általában amikor Nabokovot fordítok és szerkesztek, mindig nézem az orosz fordítást és az orosz jegyzetanyagot is, mert az oroszok sokáig jegyzetelve adták ki a Nabokov-műveket. 

A kilencvenes években egyáltalán nem volt könnyű elérni azt, hogy Nabokovot kiadhassam.

Még én sem ismertem annyira az életművet, csak teljesen odavoltam érte. Hol az egyik regénye nyűgözött le, hol a másik. Mindenképpen meg akartam jelentetni őket, de Osztovits Levente nem rajongott Nabokovért. Becsületére legyen mondva, ennek ellenére azért engedte, hogy csináljam. Amikor elkezdtem az összes regényét megjelentető sorozatot, akkor a Lolitán kívül egyik sem aratott különösebb sikert. Nabokov máig sem érkezett meg igazán Magyarországra, ahogy ezt Hetényi Zsuzsával is megállapítottuk. Beragadt nálunk az a vélekedés, hogy jó író volt, de erkölcstelen. Miközben Nabokov azt mondta egy interjúban, hogy reméli, eljön majd a műveinek egy olyan értékelője vagy átértékelője, aki rájön arra, hogy ő nem egy frivol tűzmadár volt, hanem merev moralista, aki ostorozta a bűnt. És ahhoz képest, hogy a nyugati kultúrkörben Nabokov már egyértelműen a huszadik század legnagyobb alakjai, írói között van, Kafka, Joyce, Proust mellett, Magyarországon még nem került ilyen magasra. Hogy miért, az egy külön beszélgetés témája lehetne. Én ezt egyrészt fájlalom, másrészt meg örülök, mert mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy Nabokov ne legyen mindenkié. Ő az enyém, meg azé a szűk köré, akik értik és szeretik. Miközben a kilencvenes években én még annyira nem értettem, és még azt sem igazán fogtam fel, hogy ahhoz, hogy igazán jó magyar szövegek szülessenek, mennyi munka kell. Aztán szép lassan fordítóként és szerkesztőként is megtanultam belefektetni azt a munkát, ami ahhoz kell, hogy az intertextuális utalások, belső idézetek, többnyelvű szójátékok és a motívumok rendszere a helyén legyen. Ez most már a legtöbb fordításban rendben van, azt hiszem. A Baljós kanyart például eléggé átírtam a második kiadásra, már nem sok hiba maradhatott benne.

1749: Nabokov egy fordításról szóló esszéjében háromféle fordítói hibát különböztet meg. A tárgyi tévedés a bocsánatosabb bűnök közé tartozik. A hibák második típusa az, amikor a fordító az olvasót szem előtt tartva kihagy valamit, vagy csak az első szótári jelentést veszi figyelembe. A harmadik pedig, amikor a fordító stilizálja, átírja a szöveget, lenyesegeti a szöveg egyenetlenségét okozó göcsörtöket. Te mit kezdesz azzal, amikor kiderül, hogy valamit nem jól oldottál meg?

MNM: Ha van későbbi kiadás, akkor javítom a hibákat, ha nincs, akkor erre sajnos nincs mód. A kilencvenes években gyakrabban követtem el ilyen hibákat, mind a három fajtát egyébként. Amíg nem volt internet, addig én is gyakran azt csináltam, amit a régi nagy fordítók. 

Annak ellenére, hogy nem értettem esetleg kristálytisztán az eredeti mondatot, megpróbáltam olyasmit írni, ami jól hangzik.

Egyrészt mostanra én magam is precízebb lettem, másrészt olyan szerkesztőkkel dolgozom (a Pelevin- és a Glukhovsky-szövegeket például Turi Márton szerkeszti, akinek ezúton is köszönöm a hihetetlenül precíz munkáját), akik nagy valószínűséggel kijavítják a tévedéseimet. Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című regényének első változata után sokan szóvá tették, hogy miért fordítottam le a dalszövegek címét. Igazuk volt, a második kiadásban már angolul szerepelnek. Annak idején komoly dilemma volt a számomra, hogy ezeket fordítsam-e, mert sok dalszöveg van a regényben, s az, hogy ezek mit jelentenek, a cselekmény szempontjából gyakran fontos. Egyébként néhány fordítót leszámítva mindenki követ el hibákat, ezeket vagy észreveszik, vagy nem. Ha kultikus szerzőről van szó, akit az eredeti nyelven is olvasnak, akkor nagyobb valószínűséggel rátalálnak a tévedésekre, pontatlanságokra. Van, amikor egy kifejezetten rossz fordításra nem ugranak rá, máskor egy kiváló fordítás esetén is elkezdik kivesézni a félrefordításokat, rossz megoldásokat. Ez nagyon igazságtalan tud lenni. Nem azt tartom igazságtalannak, ha megírják, hogy a fordító hol rontott el valamit, hanem azt, hogy nagyon gyakran szinte észrevétlen marad mindaz, amit jól csinált, bravúrosan oldott meg.

1749: A kortárs orosz írók közül mostanában te fordítod Pelevint, Szorokint és Glukhovskyt. Amikor ők Magyarországon először megjelentek, akkor még más volt a fordítójuk. Hogy történt ez a váltás, miért kezdtél velük foglalkozni?

MNM: Pelevint azért vettem át, mert Bratka Laci meghalt. Ő nagyon jól fordította.

1749: Pelevinről gyakran hangzik el mind irodalomtörténészek között, mind olvasói fórumokon, hogy hányaveti nyelven ír.

MNM: 

Pelevinről sokan azt mondják, hogy mi lenne, ha még írni is tudna.

Amiben van valami, fordítóként is úgy látom, hogy nem igazán jó a stílusa. Pedig abszolút zseni, létrehozott egy saját, nagyon eredeti műfajt. Amikor már nagyon kevesen írnak filozófiát, a filozófia lényegében filozófiatörténetté változott, akkor Pelevin a regényeiben filozófusként gondolkodik a világról, a társadalomról, az emberi élet értelméről. Most nem azt mondom, hogy ő korunk legnagyobb filozófusa, de mindenképpen egy filozófus-regényíró, aki eredetien látja a világot, és félelmetes fantáziája van. Stílusában azonban borzasztóan egyenetlen. Szorokin pedig úgy lett az enyém, hogy a műveit megjelentető Gondolat Kiadótól valamikor felkértek, hogy fordítsam le. Őket kellene megkérdezni, hogy miért engem. Én meg szívesen vállaltam, mert előtte is nagyon szerettem Szorokint. Az Opricsnyik-trilógiából Az opricsnyik egy napját Szőke Kati fordította, én voltam a szerkesztője, a Cukor-Kremlet és a Hóvihart pedig már én fordítottam. Szorokin különböző helyeken megjelent elbeszéléseiből nemrég összeállítottam egy kis kötetet a Poket Zsebkönyvek számára. Fontosnak tartottam, hogy a kiváló szoc-art, konceptualista szövegeiből ízelítőt kapjon a magyar olvasó. Elvileg vége a posztmodern korszaknak, Oroszországban az úgynevezett „új realizmus” felvirágzását éljük, de szerintem a legjelentősebb írók még mindig Pelevin és Szorokin. És talán Glukhovsky, mármint az újak közül, aki egyre inkább hasonló dolgokat csinál, mint ők, csak kicsit zsánerrel beoltva. 

1749: Mennyire fontos a munkád során a szerzővel való személyes ismeretség, a tőle való információkérés?

MNM: Nyilvánvaló, hogy a szerzőim közül nem mindegyiket ismerem személyesen, de sokat igen. Főleg az oroszok közül. Glukhovsky jó barátom, Viktor Jerofejev szintén jó barátom volt annak idején, mint ahogy Jevgenyij Popov is. Roman Szencsinnel is találkoztam és beszélgettem egy kicsit; ismerem Guzel Jahinát, és folytathatnám. Az ismeretség segít abban, hogy könnyebben tudjam megszervezni egy könyv kiadása során a hírverést, az interjúkat és a szerző meghívását. Másrészt ez a személyes ismeretség, érzelmi töltés jót tesz a munkában, segít. Ha valamit nem értek, akkor meg lehet kérdezni az adott szerzőtől, s lehet, hogy válaszol is rá. De nem mindenki szereti, ha nyaggatják. Jevgenyij Popov például azt mondja, neki nincs arra ideje, hogy ilyen levelekre válaszolgasson. Van olyan író, aki meg elvárja a megkeresést. A Ha nem is egy bomba nőben meg is írtam, mennyire ki volt akadva Tatyjana Tolsztaja, amiért én nem fordultam hozzá segítségért. Speciel ott mindent értettem, azt hiszem. Most Szorokin új regényét fordítom, s megkérdeztem tőle egy-két dolgot. Van egy nagyon homályos bekezdés a könyvben; erre azt írta: magyarul is legyen olyan homályos, mint oroszul, mert épp ez a homály volt a célja. Hogy az olvasó ne értse pontosan, miről van szó. Jó, hát akkor megpróbálom homályosan lefordítani azt, amit nem értek.

1749: A kortárs orosz irodalom elég jól reprezentált Magyarországon. Jobban mondva az a szegmense reprezentált, ami nyugaton is jól eladható. Ha nem kéne a kiadói, üzleti szempontokat is figyelembe venni, akkor ki az, akit még szívesen megjelentetnél magyarul?

MNM: Az a helyzet, hogy erre régebben, amikor még irodalomtörténészi szemmel is olvastam a mai orosz irodalmat, precízebb választ tudtam volna adni. Ma már kifejezetten kiadói szemmel olvasom, és nemigen tudnék olyan orosz szerzőt mondani, akit feltétlenül ki kellene adni, ha el lehetne tekinteni az eladhatóságtól. Egyébként sok olyan szerzőt adok ki, akit nem lehet eladni. Nem direkt, mindig reménykedem a sikerben. Meg persze a világsikerek farvizén haladok. Amikor Guzel Jahina, Vodolazkin, aztán nemrégiben Szergej Lebegyev elkezdett az egész világon megjelenni, akkor én is kiadtam őket. Persze nemcsak ezért, hanem mert tényleg nagyon jók. Azt persze nem mondhatom, hogy ők a legjobbak a mai orosz irodalomból, hiszen nyilvánvalóan nem olvasok el mindent. 

Az ízig-vérig posztmodern szövegekkel, köztük Szorokin korai regényeivel már nem lehetne sikert aratni,

megváltoztak az olvasói igények, átalakult az irodalom nyelve, úgyhogy bár én nagyon szeretem ezeket a könyveket, nem mondom, hogy feltétlenül ki is adnám őket, ha tehetném. Ha jobban meggondolom, mégiscsak van olyan orosz író, akit a világ szinte egyáltalán nem ismer még, pedig megérdemelné. Vlagyimir Sarovra gondolok, aki 2018-ban hunyt el, és egészen őrült regényeket alkotott. Senkire nem hasonlít, kategorizálhatatlan, zseniális. Szerintem valamikor majd még felfedezik, s ha lesz még ilyen, klasszikussá válik.

1749: Mennyire fogsz még fordítással foglalkozni? Mit gondolsz a műfordítás jövőjéről a mesterséges intelligencia korában?

MNM: Az elmúlt harminc év alatt én nagyjából mindig egyszerre voltam kiadó, műfordító, szerkesztő és kritikus, illetve szerző. Hogy mikor melyik és mennyire volt fontos, az változott. Most azért elsősorban kiadó vagyok, kevesebb időm jut a fordításra, és egyre jobban érzem ennek a munkának a nehézségeit. Ami a kérdésed második részét illeti: lesznek és nyilván már most vannak jó fordítóprogramok. És, gondolom, egyre többen dolgoznak úgy, hogy először a programmal elkészítik a nyers változatot, és abból csinálnak műfordítást. Én ezt soha nem próbáltam ki, de azt gondolom, hogy tizenöt-húsz év múlva – ha még lesz egyáltalán olyan világ, ami hasonlít egy picit arra, amiben most élünk – 

a mesterséges és a szerves intelligencia minden bizonnyal együtt fog dolgozni egy-egy műfordításon.