„Úgy kell gazdálkodnunk egy számunkra tökéletesen idegen ember szabadidejével, hogy az illető ne érezze elpazarolt időnek” – fogalmazta meg egyszer Kurt Vonnegut „a regényírás legfontosabb törvényét”. Ez persze nem sikerülhet mindig, olykor Vonnegutnak sem sikerült; még a legempatikusabb író empátiája is véges, ráadásul az olvasók ezerfélék lehetnek: az egyik, mondjuk, szereti az esszéisztikus betéteket, míg a másik inkább csak a sztorira kíváncsi stb.

Azért írom ezt, mert a 2022 óta emigrációban, Németországban élő Jerofejev – aki számunkra, magyarok számára olyan húsz éve szinte teljesen eltűnt, miközben előtte jó sok minden jelent meg tőle – ebben az új könyvében is azt csinálja, amit szinte mindig: a nyelvileg is, gondolatilag is sziporkázó részek majdhogynem elvesznek az irdatlan és (legalábbis számomra) jórészt érdektelen szövegtengerben. Ezzel együtt – vagy ennek ellenére –

A Nagy Gopnyik az egyik legfontosabb mű lehet mindazok számára, akik próbálják megérteni Oroszországot, Putyin rendszerét és az ukrajnai háború indítékait.

 Erről egyébként, érdemlegesen, nagyjából a szöveg negyede szól. Ha Jerofejev hagyja (ami persze, ismerve őt, elképzelhetetlen), egy profi szerkesztő a könyv mondjuk feléből világsikert csinálhatott volna. Még így is megmaradhatott volna a zaklatott, asszociatív, sokvektorú, mozaikos szerkezet és stílus – de emészthető mennyiségben.  

És hogy a szöveg többi része miről szól? Ez amolyan öt-az-egyben könyv: azaz nagyjából öt könyvre való anyag van belegyömöszölve az ötszáz oldalba – s közben mindegyik töredékes, egyszerre túl- és alulírt. Először is A Nagy Gopnyik jelentős részben önéletrajz – s mivel Jerofejev érdekes életet élt, az önéletrajza is izgalmas. Az apja Sztálin tolmácsa volt, utána is a szovjet nomenklatúra tagja maradt, ő meg fiatal íróként, 1979-ben szembeszállt a szovjet rendszerrel, kitalálta és a legjobb disszidens orosz  írókkal együttműködve megvalósította az illegális Metropol almanachot, emiatt kizárták az írószövetségből, apjával, anyjával összeveszett stb. Mindezt Jerofejev megírta már más könyveiben, talán jobban is, újat nemigen mond – de ez megbocsátható önismétlés: egy ilyen időskori, „összegző” műbe bele lehet tenni mindent, amit az író önmagáról érdekesnek és fontosnak gondol. Mellesleg, ha jobban belegondolok, mond azért újat is: bonyolult kapcsolatát az anyjával, aki nem értékelte a tehetségét, ilyen finoman, pszichológiailag árnyaltan még sohasem mesélte el.

Jerofejev belefűzött egy kisregényt is a könyvbe: O.-nak, a „nővérének” a történetét: ezt, őszintén szólva, nehezen tudtam követni, részben a türelmetlenségem miatt – mikor jön már újból egy izgalmasabb rész arról, amiről elvileg szólnia kell(ene) a könyvnek? –, részben pedig, mert az volt az érzésem, hogy a valóságos történet (ami Jerofejev öccsével, a művészettörténész és kiállításszervező Andrejjel ténylegesen történt) jobban érdekelne, mint az abból kiötlött szürreália – egy pornográf kiállítással és egy macsó szeretővel, aki Ukrajnában is harcoló vérputyinista orosz „hazafi”. És emellett 

vannak különféle groteszk elbeszélések, amelyek gyakran (mint Jerofejevtől megszokhattuk) az orális és anális szexre futnak ki; vannak kis travelogue-ok, vannak Rozanov-féle felvillanó gondolatok, amelyek (Rozanovhoz hasonlóan, akit Jerofejev legfőbb mesterének is mondhatunk) hol telitalálatok, hol banálisak.

Van mindemögött természetesen írói koncepció, posztmodern teória – amit Jerofejev egy időben szeretett is kifejteni: ez nagyjából annyi, hogy a regény sok más művészeti ághoz képest konzervatív lett, megcsontosodott, nem érezte meg az új idők szelét, és az ő írói feladata, sőt missziója, hogy a műfajt megújítsa – hogy a szövege teli legyen új ritmussal, új energiával, és ezzel kielégítse a rengeteg információs hatásnak kitett mai ember elvárásait, aki a regénytől is ezt várja: nem egy szimpla sztorinak az ilyen-olyan cizellált stílusban való elmesélését, hanem impulzusok, sztorik, gondolatok szövevényes és multistilisztikus sokaságát. Én (jelen esetben kritikusként, akinek Jerofejev szerint egyébként a cselédszobában a helye, és aki jobb, ha nem kezd el okoskodni) óvatosan csak annyit mondanék: talán van ebben némi ráció; csak hát az a helyzet, hogy miután Jerofejev az ehhez képest még viszonylag konzervatív poétikájú regényével, az 1990-ben megjelent Az orosz széplány-nyal egy időre világhírű lett, az új teóriája mentén írt művei egyre inkább olvasói közönybe, ellenállásba, sőt gyakran viszolygásba ütköztek. 

Az eddigiekből már kiderülhetett, hogy ellentmondásos a viszonyom Jerofejevhez (az emberhez is, a műveihez is); jóllehet Az orosz széplány és az Élet egy idiótával idején még az orosz irodalom legjobb prózaírói közé soroltam. Később az orosz kritikusok derékhada minden egyes újabb kötet után farkasfalkaként rontott rá Jerofejevre: az, úgymond, tehetségtelen, nárcisztikus, perverz íróra, aki benyalta magát a nyugati kiadóknak (bár a nyugati siker már korántsem volt akkora, mint előtte), én pedig végig azt gondoltam, hogy 

az orosz irodalom kiemelkedő esszéistája ő, hatalmas műveltségű, sziporkázóan okos gondolkodó, aki mindenáron „nagy prózaíró” szeretne lenni

– részben azért, mert mióta a Metropol-almanach miatti botrányban saját írói karrierje (és persze a szovjet rendszer megdöntése) érdekében feláldozta apja pártkarrierjét, egyfolytában bizonyítania kell, hogy tényleg nagy író. Ez az ő komplexusa, nárcizmusának – és grafomániájának – talán legfontosabb forrása.

No és ebben az új könyvében egészen közel jut hozzá – mármint hogy bebizonyítsa: a rengeteg lekezelő, gúnyos kritika ellenére mégiscsak nagy prózaíró ő. A könyv legérdekesebb és legértékesebb részei az orosz történelem sajátosságairól, az ukrajnai háborúhoz vezető történelmi, nemzetlelkületi folyamatokról szólnak, hol esszéisztikus betéteken, hol fikciós sztorikon és álomnovellákon keresztül. És bár ezek a fejezetecskék sokszor nemigen mondanak többet annál, amit a többi orosz ellenzéki író – Szorokin, Bikov, Glukhovsky, Lebegyev, Akunyin stb. – fejteget a mostanában megjelent könyveiben vagy interjúiban, vagyis Jerofejev könyvében is előkerül például a nagy kérdés, hogy miért nem érti a Nyugat Oroszországot (és persze Jerofejev is idézi a híres Tyutcsev-verset), vagy az a már szinte klisészerű paradigma, hogy az Aranyhorda időszaka máig meghatározza Oroszország politikai berendezkedését és lelkületét, néhány tekintetben Jerofejev látlelete izgalmasabb, mint a többieké. Részben annak köszönhetően, hogy ő – kinek apja a hatalom közelében ügyködött – 

vállalkozni mer az egyik legrázósabb, csúnya kudarccal fenyegető írói feladatra is: hogy egészen közel lépjen az uralkodóhoz, a diktátorhoz, azaz a Nagy Gopnyikhoz.

Araszolva lép közel hozzá: a fikció szerint (vajon mennyi ebben a valóság? például abban, hogy felajánlották neki: hozzon létre egy új liberális pártot?) már-már baráti kapcsolatot ápolt a rendszer egyik legfőbb vezetőjével, akit ő a regényben Sztavroginnak nevez – és ennek köszönhetően többször is találkozik Putyinnal. S a regény ezeket a találkozásokat továbbgondolja: az elbeszélő hosszas beszélgetéseket folytat a Nagy Gopnyikkal, amelyekben aztán már Sztálin is részt vesz – s a két alak egy idő után már szinte eggyé válik: Putyin új Sztálinként beszél és cselekszik abban az országban, amelyet a szerző „pravoszláv sztálinizmusként” ír le.

Putyin pedig a Nagy Gopnyik! Ezt maga Jerofejev nagyon találónak érzi: arról fantáziál, hogy akárcsak a „szputnyik” szó, ez is bekerül a világ nyelveibe, mert tökéletesen ragadja meg a jelenség lényegét. Kell persze hozzá némi magyarázat: röviden és némileg leegyszerűsítve a gopnyikok a késői, kilátástalan szovjet életvilágban létrejött, zagyva nacionalista ideológiát valló és izzó bosszúvággyal teli ifjúsági szubkultúra tagjai, akik – gyakran csak unalmukban – bűncselekményeket követnek el. Jerofejev szerint az ifjú Putyin tipikus gopnyik volt, pontosabban e szubkultúra olyan eszményi képviselője, akiben összesűrűsödött a lassanként az egész orosz társadalmat átható gopnyik lelkület – azaz szó sincs róla, hogy diktátorként rákényszeríti az orosz népre az akaratát. Úgy gondolkodik és cselekszik ő, ahogy az oroszok többsége elvárja a cártól. Az ukrajnai háborút ők akarták, Putyin jó főgopnyikként csak tette és teszi, amit elvárnak tőle: részben azért, mert unatkozott, részben azért mert felgyűlt benne az a sértettség és düh, ami a gopnyikság fűtőanyaga. Végtelenül pesszimista ez a koncepció, úgyhogy jókora lelkierő kell Jerofejev könyvének elolvasásához – lényegében az a végkicsengése, hogy mindez elkerülhetetlenül el fog vezetni az atomfegyver bevetéséhez; és 

Oroszországon – meg a világon – csak valami csoda segíthet.

Ráadásul a könyv szerves eleme (a sok szervetlen és szerintem fölösleges elem mellett) a világ butulásának gyakran felsorolásos leírása; e butulás miatt aztán az első és Nagy Gopnyik mellett a világban egyre több kisebb gopnyik jelenik meg – a demokráciának lassan mindenhol befellegzik, és a gopnyikosodó szavazópolgárok mindenütt egyre inkább az ilyen alakokat választják meg főnöknek: a hasonlóan zagyva ideológiájú, cinikus, dühös, kulturálatlan bűnözőket.

Mindez persze csak halovány összefoglalása annak, amit Jerofejev ebben a rengeteg elemből szőtt, kaleidoszkópszerű műben elmond Oroszországról és a világról: a sztorik is, az eszmefuttatások is óriási ismeretanyagot hordoznak: ahhoz, hogy mindent értsünk – és érezzünk –, orosznak kell lenni, vagy legalábbis az orosz kultúra kutatójának, ráadásul annak minden szintjén, az irodalomtól kezdve a történelmen át a zenéig és a posztmodern vagy konceptualista művészetig. Ezzel kapcsolatban kénytelen vagyok néhány megjegyzést tenni a magyar fordítás hibáiról, pedig igazán nem szívesen hozom ezt szóba. Jerofejev könyvének ereje is (már ahol van), koncepciója is „átjön” e hibák ellenére, és a fordító, Bokor Pál óriási munkát végzett: derekasan megküzdött a szöveggel, és számos helyen remek megoldásokat választott. Ugyanakkor mégiscsak figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy amikor értelmetlen mondatba ütközik, akkor nagy valószínűséggel nem arról van szó, hogy valamilyen utalást nem ért, vagy hogy 

Jerofejevnek túlságosan csavaros a gondolatmenete.

Ilyenkor az eredetiben tökéletesen érthető a mondat. Amikor például a magyar szöveg azt mondja, hogy „emlékezzünk az emigráns író, Szergej Dolmatov elleni négymillió feljelentésre”, akkor az eredetiben Szergej Dovlatovról van szó, aki úgy saccolta, hogy a sztálinizmus alatt az orosz polgárok négymillió feljelentést írtak. (Mellesleg ez is egy roppant izgalmas fejezet „a besúgás mai korszakáról”, amikor Oroszországban „néptömegek erkölcsi tulajdonságainak kétségtelen lezüllése zajlik, miután e tömegek beleszerettek a mostani propagandába”.) A nevekkel egyébként is sok baj van a szövegben: az 1980-as, 90-es évek legjelentősebb orosz zeneszerzője például nem Kurehin volt, hanem Kurjohin, Berjozovszkij helyesen természetesen Berezovszkij, Paszternakot magyarul nem illik Paszternáknak írni, a nagy disszidens író nem Kopeljov, hanem Kopelev stb.

A fordító helyenként lábjegyzetet fűz a szöveghez, ami e könyv esetén igen helyes döntés – rengeteg olyan utalást találni ugyanis benne, amit a nem ruszista olvasó még a Google segítségével is nehezen tud értelmezni, Jerofejev pedig többnyire egyáltalán nem gondolt a külföldi olvasókra: mintha mindent ismernünk kellene, ami ott történik (mellesleg mintha volna némi orosz hübrisz ebben). Csak az a baj, hogy sokszor épp ott nincs lábjegyzet, ahol nagyon is szükség lenne rá. A „szocart”-ot például megmagyarázza a fordító, a „szögekkel átvert heregolyókat” viszont ugyanazon az oldalon nem – pedig talán érdekes lenne a magyar olvasó számára, hogy ez nem afféle metafora (már hogy ezt „követelik” a művésztől az „új idők”), hanem egy konkrét performanszra való utalás: Pjotr Pavlenszkij 2013-ban valóban szögekkel átverte a heregolyóit a Vörös téren.  Vagy ott van például ez a bekezdés: „Az ukrán kultúrát mind Európában, mind Oroszországban nagyon felületesen ismerik. Elég emlékezni a két háború között ukrán irodalom »agyonlőtt újjászületésére«, a Nagy Terror által történt megsemmisítésére, vagy legalább Dovzsenko Föld című némafilmjére, ahhoz, hogy ne kelljen magasról lenézni Ukrajnát, ahogy azt Joszif Brodszkij tette.” Itt például a szerző feltételezhette volna, hogy az olvasó minderről szinte semmit sem tud (nincs mire emlékeznie): legalább azt elmagyarázhatta volna két mondatban, hogy Brodszkij hogy kerül ide. (Elmondom, mert érdekes: van Brodszkijnak egy verse, amit a kilencvenes évek elején írt, de aztán nem jelent meg nyomtatásban. Csak kétszer felolvasta, és ezekről felvétel készült. A vers végtelen gúnnyal szól a „hoholokról”, akiknek Brodszkij szerint soha nem volt igazi kultúrájuk.) 

Mellesleg abban a roppant sűrű „szocartos” fejezetben, amelyben szó van a Pussy Riotról, Alekszandr Blok Tizenketten című verséről, Gumiljov agyönlövetéséről, és Olesáról, aki szerint az irodalomnak 1931-ben vége lett, Jerofejev azt írja: „a művészet újból elnémult”. Ezen elgondolkodtam. Jerofejev szereti az ilyen éles, hangzatos mondatokat, és különben nagyon a helyén van ez ott, ahol a szerző röviden elmeséli az elmúlt tíz év során az orosz kultúrában lezajlott folyamatokat: mindazt, ami elvezetett ahhoz, hogy hozzá hasonlóan ma már jóformán minden valamirevaló orosz művész külföldön él. Mégis, eszembe jut, amit Jerofejev annyira szeretett mondogatni mindig az előadásain: hogy 

Oroszország a művész számára paradicsom, épp azért, mert a társadalom annyira megnyomorgatja, hogy bőven van alapanyaga a lét legmélyebb kérdéseit feszegető művek alkotásához.

Persze most ezeket a kérdéseket az orosz művész kénytelen inkább külföldön feszegetni – vagy épp a börtönben, ahogyan azt Zenya Berkovics, a színházi rendező teszi, akit hat évre elítéltek, és a börtönben letaglózó erejű verseket írt, meg egy remek kisregényt. Oroszország még nem annyira totalitárius állam, hogy ezek a szövegek örökre elvesszenek. Vagy Natalja Kljucsarjova, a nagyszerű költő – egyik azoknak a nagy művészeknek, akik Oroszországban maradtak – írt egy csodás kisregényt az ő városáról, Jaroszlavlról, ahol a háború óta a rendszerrel szemben álló értelmiségiek számára mindent áthat a félelem: bármikor besúghatják őket, bármikor börtönbe kerülhetnek. Szóval elnémult-e a művészet? Némileg mazochista módon kicsit tájékozódtam, mi a helyzet most ezzel Oroszországban. Elolvastam például egy nagy interjút a Putyin-párti Jurij Poljakovval (akinek nálunk is megjelent néhány könyve): azt kérdezi tőle az újságíró, hogy mikor alakul ki vagy erősödik meg végre ebben az új helyzetben az új, hazafias orosz művészet. Poljakov pedig felpanaszolja, hogy ez bizony nehéz folyamat, mert a hatalom nem elég következetes, és még mindig vannak olyan „liberálisok” a kulturális életben, akik megőrizhették a pozícióikat. (Még szomorúbb lettem, amikor ezt olvastam. Mert Poljakov különben nem buta. És remekül ír. És mindig úgy voltam vele: de hát egy ilyen nagyszerű író hogyan szolgálhat egy aljas, gyilkos hatalmat?)  

Jerofejev könyve egyébként németül előbb jelent meg, mint oroszul – aztán az ISIA Media Verlag kiadta oroszul is: gondolom (remélem), ha a papírkönyvet nem is, az e-könyvet már sokan olvassák Jerofejev hazájában. És Jerofejev – ezt a magyar színházaknak és rendezőknek szánom – színdarabot is írt a témáról, amelynek tavaly márciusban volt az ősbemutatója Freiburgban.

Még egy utolsó gondolat: rengeteg aláhúzott mondat van a példányomban, és szinte mindegyiket szívesen idézném; némelyiket azért, mert különösen találónak érzem; másokat pedig azért, mert vitatkoznék velük. Vegyük például ezt: „Egyetlen napra sem tudok visszaemlékezni, amikor a cárkölyök eltávolodott volna történelmi küldetésétől, másképpen szólva revansista céljától, hogy újrateremtse a Szovjetuniót.” Hát, nem is tudom. Putyin pályája azért talán nem ennyire egyenes vonalú. A legopnyikozása pedig talán inkább vicces, mint találó. Nézzék meg, milyen képek jönnek elő a Google-on a „gopnik” keresőszóra. 

Putyinra sok mindent lehet mondani, de nem ilyen szotyizó, söröző, guggoló, melegítős, vézna szerencsétlen. Sajnos.

Viktor Jerofejev: A Nagy Gopnyik. Fordította Bokor Pál. Budapest, Atlantic Press, 2024. 496 oldal, 6499 forint