„Nehezen tudok hideg szívvel, hideg fejjel fordítani” (Interjú Tótfalusi Ágnessel)
Fotó: Tótfalusi Ágnes
„Nehezen tudok hideg szívvel, hideg fejjel fordítani” (Interjú Tótfalusi Ágnessel)

Min dolgozol?-sorozatunk következő részében Tótfalusi Ágnest faggattuk Goncourt-díjas regények műhelytitkairól, eltérő nyelvi regiszterekről és egy rohamtempóban fordított Houellebecq-könyvről.

1749: Min dolgozol most?

Tótfalusi Ágnes: Éppen befejeztem Éric Vuillard L’ordre du jour című regényét, illetve elkezdtem Jean-Claude Mourlevat La rivière à l’envers című gyerekkönyvének fordítását, ami A visszafelé folyó címen jelenik majd meg a Pagony Kiadónál  – de a címet nem én adtam neki, hanem a szerkesztője, Győri Hanna. Vuillard műve Napirend munkacímen fut magyarul, legalábbis itt tartunk éppen Detre Zsuzsával, a szerkesztővel. A francia cím szójáték: egyszerre jelent „napiparancs”-ot és „napirend”-et is, ráadásul a szövegben mindkét értelmében előfordul, de mi nem játszhatjuk el sajnos, magyarul nem működik. A könyv ősszel jelenik meg a 21. Század Kiadónál.

1749: Vuillard regénye nem vastag, mégsem haladtál vele gyorsan. Miért?

TÁ: Tulajdonképpen kicsit meghatározhatatlan műfajú: hosszú novella, rövid regény, történelmi esszé…. Hetven nagy oldal, vagyis száznegyvenezer karakter, egyszóval rövidke mű, de nagyon tömör, és súlyos mondanivalója van. Vuillard az Anschlusshoz vezető eseményeket, majd magát az Anschlusst mutatja be rövid jeleneteken keresztül, végül egészen a nürnbergi perig jutunk. Nagyon szép, költői, de pontos szöveg. A nehézséget nem a szöveg összetettsége, hanem a téma jelentette: amióta Jonathan Littell Les Bienveillantes (A Jóakaratúak) című kilencszáz oldalas holokauszt-regényét lefordítottam, nagyon megterhel a második világháborúval és az azzal kapcsolatos szörnyű eseményekkel foglalkozó irodalom.

1749: Át lehet azon lendülni, hogy megterhelő a fordítanivaló?

TÁ: Igazából nem lendülök át rajta, számot kell vetnem vele. Amikor a Littell-regény fordításába belekezdtem, erre valahogy nem voltam felkészülve, olyan mohón vágytam a fordítására, mert csodálatos mű, csodálatos szöveg. Nem tudtam előre kiszámítani, hogyan fog hatni rám, és nem tudtam magamat eltávolítani tőle. Úgy képzelem, ahogy színészben is létezik „átélős” fajta, és hidegebb fejű, fordítóban is van ilyen, és én eléggé „átélős” vagyok. Átfuttatom magamon a szöveget, és olykor nagyon megvisel. Nagyon nehezen tudok hideg szívvel, hideg fejjel fordítani. Minél jobb a szöveg, minél jobb az író, a mű annál megterhelőbb – erre nemcsak fordítóként, olvasóként is fel kell készülni.

1749: Egyébként mennyire fordítasz könnyen, megvárod-e, amíg ihleted van?

TÁ: Az attól függ, mennyire kell belehelyezkedni a szövegbe. Mint minden kreatív munkához, a fordításhoz is kell ihlet, ugyanakkor ez egy szakma is, amit megtanultam már. A szöveg, ahogy az előbb mondtam, meg tud viselni, de az, hogy egy bonyolult mondatot átlássak, lefordítsak, az már rutin. Én csak franciából fordítok, aki több nyelves, annak biztos nem egyszerű átállítani az agyát – de egy francia mondat szerkezetét látom akkor is, ha egyoldalas az a mondat. Egyszerűen nekiülök, és csinálom. Először majdnem nyersben fordítom a szöveget, aztán átmegyek rajta sokszor. Mindig van egy pillanat, amikor beszippant a szöveg, ám ez ritkán történik rögtön a munka elején. Ha van ihlet, akkor talán szebb mondatokat lehet faragni, de azért kicsit túl van ez misztifikálva. A könyvelés is ihletett munka annak, aki szereti és élvezi.

1749: Időben hogy néz ki mindez? Ha már az előbb szóba került: általában milyen gyorsan fordítasz?

TÁ: Volt, hogy nagyon hamar le kellett fordítanom egy könyvet, például a Behódolás esetében: az eredeti 2015. január 7-én jelent meg, a Charlie Hebdo-merénylet napján, és az áprilisi Nemzetközi Könyvfesztiválra már meg is jelent magyarul. Azzal sietni kellett, de általában nem végzek olyan rohammunkát, mint például Tóth Tamás Boldizsár a Harry Potter-sorozattal, nem is tudom, hogyan volt képes rá. Tény, hogy a Behódolást nagyon nagy tempóban nyomtam, napi tizenkét-tizennégy órákat fordítottam. Az éjszakai vagy hajnali munka viszont elég ritka nálam, akkor fordul elő, ha valamivel elcsúszom. A fordító szabadúszó, túlvállalja magát, és ha összetorlódnak a munkák, akkor sajnos sietni kell. Ám ez a minőségnek sem mindig tesz jót, a kiadó szerkesztőit is megterheli, szóval semmiképp sem jó. A rendes, nyolc órás munkanapot szeretem, azt igyekszem tartani. És mivel a lakásomon dolgozom, az utazásra nem kell időt fordítanom.

1749: Vissza-visszatérő vitatéma, kérdés fordítók között, hogy elolvassák-e előre az adott szöveget, vagy sem. Te melyik táborba tartozol?

TÁ: Én mindig elolvasom. A legtöbb esetben ugyanis a kiadók találják meg a fordítókat egy-egy kötettel, és amikor felkínálnak egy könyvet, én mindig elolvasom, és aztán döntök. Nem azért, hogy ítéletet mondjak felette, hanem mert kíváncsi vagyok, de kaptam már olyat, amire nemet mondtam. Én magam ritkán ajánlok könyvet, természetesen azokat nagyon jó fordítani, ám előfordult már, hogy egy általam ajánlott műnek nem lett sikere.

1749: Amit most fordítasz, gyermekkönyv. Okoz gondot átállni arra a teljesen más nyelvi regiszterre, amit ez megkíván?

TÁ: Fordítottam már francia gyermekirodalmi klasszikusokat, Jean-Philippe Arrou-Vignod két regényét. A gyermekirodalom fordítása nagyon más jellegű munka. Franciaországban eléggé elválik egymástól a gyermek- és az ifjúsági irodalom, az ifjúsági regényekben gyakran felnőtt irodalmi szókinccsel találkozunk. Amikor először fordítottam gyerekirodalmat, kicsit nehezen zökkentem bele, mert bár van két gyerekem, már jócskán felnőttek, nem tudtam automatikusan visszamenni a gyereknyelvhez. De megszerettem ezt a munkát, érdekes megkeresni, kiválasztani azokat a szavakat, szófordulatokat, amelyeket egy gyerek is ért, élvez. Nagyon élvezem ezt a Mourlevat-könyvet, szépen, költőien van megírva, csodálatos. Amúgy mindig szerettem a gyerekirodalmat, édesapám a Móra Kiadóban dolgozott, hozta haza a könyveket, így kezdtem az irodalommal való ismerkedést. Jó dolog gyerekkönyvet fordítani, de nem könnyű. Úgy alakult, hogy sok francia ifjúsági-gyermekíró barátom van, gyakran panaszkodnak, hogy a „felnőttírók” úgy kezelik az ifjúsági irodalmat, mintha valami alsóbbrendű dolog lenne: „ha majd egyszer ráérek, írok gyermekkönyvet is”. De egy jó gyerekregény nem gügyögésből áll, ugyanolyan minőségi, magas színvonalat képvisel, mint a „felnőtt-irodalom”. De ehhez a munkához kicsit át kell alakítanom az agyamat. A mondatok nem lehetnek olyan hosszúak, bonyolultak. Gyerekkönyvet fordítani más típusú, de gyönyörűséges munka.

Névjegy
Tótfalusi Ágnes (1963)

Műfordító. 1983 óta jelennek meg műfordításai, 1990 óta szabadúszó. Legutóbbi fordítása: Michel Houellebecq: Szerotonin (Magvető, 2019)

A cikk szerzőjéről
Sárdi Krisztina (1989)

Újságíró, a Magyar Hírlap Kultúra rovatának vezetője, a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza. Kutatási témája Párizs, mint irodalmi mítosz kialakulása a húszas-harmincas években, amerikai-magyar tükörben. Emellett a Magyar Tolkien Társaság önkénteseként irodalmi ismeretterjesztő és tudományos önkéntes munkát végez.

Kapcsolódó
„kő kövön nem maradt” (Interjú Totth Benedekkel)
Sári B. László (1972) | 2020.07.24.
„Jól nevelt kiránduló vagyok” (Interjú Adamik Lajossal)
Szolcsányi Ákos (1984) | 2020.06.11.
„kő kövön nem maradt” (Interjú Totth Benedekkel)
Sári B. László (1972) | 2020.07.24.