1749: Úgy hírlik, hogy a McCarthy-fordításaid átdolgozásával foglalatoskodsz. Mi az apropója a dolognak, honnan érkezett a felkérés?

Totth Benedek: A dolognak alapvetően prózai okai vannak: a Magvető után most a Jelenkor Kiadó gondozza a McCarthy-életmű magyar kiadását, és a már eddig megjelent regényeket is újra publikálják. Amikor Az út és az Átkelés fordítása kapcsán megkeresett a kiadó, óvatlanul rákérdeztem, hogy átnézhetem-e a szövegeket.

1749: Amennyire tudom, már első alkalommal is elég küzdelmesnek bizonyult a McCarthy-szövegekkel való munka. Az eredetiben is nehéz, helyenként igen elmélyült olvasói figyelmet igénylő, egyszerűségében is összetett, finom belső elmozdulásokat mutató szerzői idiómáról van szó, ami nem könnyíti meg a fordító dolgát. Hogyan viszonyulsz ennek tükrében a korábbi kísérleteidhez, illetve mi derült ki számodra McCarthyról a fordításokat újraolvasva?

TB: Igen, ezek tényleg nagyon kemény szövegek, olvasóként is; fordítóként nyilván még inkább megdolgoztatják az embert. Lehet, hogy ezt csak belelátom a fejemben élő fiktív McCarthy-képbe, de úgy érzem, tökéletesen leképezik az író kíméletlenségét. Legalábbis én így képzeltem el magamban McCarthyt, egy öntörvényű zseniként, aki sosem foglalkozott semmilyen olvasói vagy kritikai elvárással, csak írta ezeket a borzalmasan gyönyörű regényeket. Aztán lehet, hogy ez az egész egy baromság. Mondjuk Az úttal kapcsolatban talán pont nem is igaz ez az állítás, ott mintha engedményeket tenne, amolyan morbid gesztusokat az olvasó felé. Erre írta egy kritikusa, hogy „fekete giccs”, amivel alapvetően nem is vitatkoznék. Más kérdés, hogy McCarthy még giccsesen is letaglózó tud lenni. Az út volt az első McCarthy-fordításom, Bart Istvántól vettem át a stafétát, és így utólag visszagondolva – talán emiatt is – eléggé remegett közben a kezem. Az Átkelést meg csak azért is meg akartam csinálni, be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok rá. Így utólag visszagondolva különös, önsorsrontó gesztus volt ez, főleg úgy, hogy négy hónap alatt kellett elkészíteni a fordítást. Mai eszemmel már nem csinálnék ekkora marhaságot, remélem.

1749: Milyen mértékű változtatásokra számítson az olvasó, ha az újonnan megjelenő szövegeket kézbe veszi?

TB: Az útnál inkább csak finomhangolásról van szó, sok apró hibát találtam benne, és szerencsére egy-egy alapos szerkesztőnek (Nádor Zsófi Az út, Greskovits Endre az Átkelés szerkesztője) is mindig megakad a szeme dolgokon. Összességében véve azt láttam, hogy túlfordítottam, túlbiztosítottam a szöveget, és sokkal többet elbír a magyar nyelv, felesleges „értelmezni”, amit McCarthy szándékosan „csonkán” hagy az eredetiben. Az Átkeléssel komolyabb problémáim voltak, ezt a szöveget nagyon alaposan átdolgoztam, újra egybevetettem az eredetivel, és kis túlzással azt lehet mondani, hogy kő kövön nem maradt. Érzésem szerint a regisztert, a hangot alapvetően sikerült eltalálni már elsőre is, viszont pontatlan voltam. Meg azért, ha kapsz egy ilyen lehetőséget, hogy nyolc év után újra átolvashatod egy fordításodat, akkor megvan a kellő távolság, ahonnan tisztábban látsz bizonyos dolgokat. Biztosan vannak olyan rutinos fordítók, akik elsőre képesek nyomdakész szöveget csinálni, de egy kis „pihentetés” sosem árt. A fordítónak közelről kell néznie a szöveget, terjedelemtől függően akár hónapokig is, és ez még a leggyakorlottabb szemet is elfáraszthatja. Tisztelet persze a kivételeknek.

1749: Egy ilyen munkát csak akkor vállal el az ember, ha valamiért fontosnak érzi, vagy örömet okoz neki (fordítás esetében pénzről nem is eshet szó). Te miért vállaltad el? Mi a tétje számodra ennek az újrafordításnak?

TB: Azt hiszem, lelkiismereti kérdést csináltam belőle. Újraolvasva ezt a két szöveget, nem voltam elégedett. Tudtam, hogy jobban is meg lehet csinálni, hogy jobban meg tudom csinálni. És ha már így szembejött ez a lehetőség, egy pillanatig sem haboztam, hogy éljek vele. Az ember ilyenkor nyilván kénytelen félretenni a büszkeségét. Voltak nehéz pillanatok, amikor szembesültem a hibákkal, de egy percig sem bántam meg, hogy bevállaltam ezt a dolgot.

1749: A második regényedről írott kritikámban megkockáztattam azt a kijelentést, hogy a fordításaidon keresztül érlelted ki a saját szerzői hangodat. Te magad látsz-e ilyen kapcsolatot, és felmerült-e számodra a kérdés az újabb fordítások kapcsán? Van-e köze a készülő fordításaidnak ahhoz, amin éppen (nem) dolgozol?

TB: Ezzel a megállapítással maximálisan egyetértek, sőt, talán még azt is megkockáztatom, hogy ha nem kezdek el fordítani, sosem írok saját regényt. Az az intim viszony, amit egy fordító kialakít a nyelvvel, semmivel sem pótolható. Nekem sokáig nem volt bátorságom saját szövegeket írni, fordítóként mégis átélhettem, hogy milyen megalkotni egy szöveget. Ráadásul rengeteg különféle stílusú szöveggel találkoztam, ami meg azért volt szerencsés, mert magamtól nem kísérleteztem volna ennyit. Az a kockázata persze megvan, amire azt hiszem, szintén utaltál a már említett kritikában, hogy az ember megtalálja-e a saját hangját ebben a hangzavarban. Nem tudom erre a választ, mindenesetre kitartóan próbálkozom tovább. Azt vettem észre, hogy jobban bezavar, ha magyar szöveget olvasok, mint ha fordítok. Önkéntelenül is elkezdem imitálni a stílust. Aztán persze simán lehet, hogy ezt a betegséget a fordítói praxisból örököltem.