Porban és patakvérben – Hat regény a vadnyugatról (1.)
Fotó: Wikipedia / Gorup de Besanez
Porban és patakvérben – Hat regény a vadnyugatról (1.)

A Vadnyugatról vadkeleten - avagy valóban csak lengőajtókból, postakocsikból és whiskeyfűtötte erőszakból áll a kortárs amerikai western? Greff András pazar debütjének első része a 1749-en!

Feltámad a vadnyugat. Ez volt a magyar címe a műfaji lektűrregények írójaként is ismert Michael Crichton 1973-as filmjének, amely aztán néhány évvel ezelőtt egy nálunk is népszerű HBO-sorozat alapját képezte – ám ezt már a magyar nézők is szimplán Westworld néven élvezhették. A metaszempontokra öntudatlanul is érzékeny hazai címadónak igaza volt, amikor lemondott az egykori változatról: a westernfilm feltámadásáról ugyanis, sikeres villanások ide vagy oda (lásd mindenekelőtt: Deadwood, Aljas nyolcas, Buster Scruggs balladája), aligha beszélhetünk. A Westworldben is csupán egy tematikus, futurisztikus vidámparkban szól újra a hatlövetű, vagyis az egykori határvidék mitikus világa itt már biztonságosnak tetsző múzeumi tárlókba került. Az irodalomban azonban egészen más a helyzet – a magyar olvasók számára legalábbis feltétlenül.

Az elmúlt tízegynéhány évben az angolszász vadnyugati irodalom (többé-kevésbé műfaji keretek között tartott, de vitán felül: szépirodalom) számos jelentős műve jelent meg magyar nyelven, és ha egymás után elolvassuk őket, 

meglepően egységes kép bontakozhat ki előttünk, amely szorosan kötődik az úgynevezett revizionista westernszemlélethez.

A filmművészetben (és muszáj még egy kicsit ide-oda váltani a papírlapok és a filmszalagok között: film és irodalom története talán egyetlen más zsánerben sem tartozik olyan szorosan össze, mint a westernben) a revizionista alkotások a korábbi reprezentatív példák ellenére is alapvetően a műfaj hatvanas-hetvenes évekbeli arculatát rajzolják körül, mások mellett Sam Peckinpah, Robert Altman, Clint Eastwood, Sergio Leone, George Roy Hill vagy a kései John Ford rendezéseivel, felfogásuk pedig – a vonatkozó történettudományi munkákkal együtt – nagy hatást gyakorolt a vadnyugati tárgyú irodalomra is. A revizionizmus a tradicionális westernmitológia alapelemeinek radikális újragondolását célozta, amely elemek – és itt kapnak különös jelentőséget a korszak művészeti ábrázolásai – lényegében Amerika eredetmítoszát építik fel. Ebbe kezdetben a kontinens fehér hódítóinak szent küldetéstudata és a „vademberekkel” szembeni megkérdőjelezhetetlen erkölcsi, technikai és mentális fölénye éppúgy beletartozott, mint a zabolátlan (emberi és nem-emberi) természet leigázásának és a törvény (vagyis a nyugati jogrendszer) bevezetésének szükséges és nemes tettként láttatni kívánt civilizációs aktusa. A revizionisták, köztük az általunk tárgyalandó regények[1] írói az elmúlt ötven-hatvan évben nagy erőkkel küzdöttek és küzdenek e roppant népszerű, ám számos pontján fájdalmasan hamis és sokak szerint Amerika mint szuperhatalom lépéseit a mai napig alaposan befolyásoló képzetek[2] korrigálásán.

De mielőtt ennek módozataira rátérnék, nem árt tisztázni, miről is beszélünk, amikor vadnyugatot mondunk. Noha a fogalom elvileg térben és időben is világosan meghatározott, határai többszörös nagyításban már enyhén szólva is képlékenynek tetszenek. A nagy westernmítoszt (amire mindenki először gondol: 

poros utcák, lódobogás, postakocsik, burjánzó erőszak, új seriffek az újonnan alapított városokban, lengőajtós szalonok whiskyvel és kurvákkal, szabadlegeltetők vs. földbirtokosok, tábortűz, aranymosás,

marhasült) építő mozgóképes és irodalmi alkotások kimondva vagy sejthetően körülbelül 1850 és valahol a huszadik század eleje között játszódnak. A végpontot illetően nem véletlenül fogalmaztam különösen bizonytalanul. A vadnyugat a formálódó Egyesült Államok státusukat (és így az ott élő emberek életmódját) illetően sokáig bizonytalan területeit jelzi, és mivel a területi expanzió 1912-ig tartott, logikus lenne ott meghúzni a korszakhatárt, miközben bőven lehet érvelni amellett is, hogy inkább 1924-nél kéne földbe verni az utolsó kilométer tábláját, amikor megszületett az országba irányuló tömeges bevándorlást ellehetetlenítő úgynevezett Johnson–Reed-törvény, és ezzel lényegében végképp véget ért az Államok életét hosszú időn át jellemző, telepesek vezette nagyszabású vándorlás, amely, mint látni fogjuk, alapvetően meghatározza a westernregények cselekményformálását. Bonyolítja ugyanakkor a helyzetet, hogy egyes szerzők szerint (a magyar olvasók előtt is ismert írók közül ide sorolhatóak Elmore Leonard, Annie Proulx és Cormac McCarthy bizonyos művei) a vadnyugat mint életmód és mentalitás igazából sohasem ért véget, csak bujkál valahol – leginkább a mexikói határvidéken és Wyoming hegyei között. Ezekre az úgynevezett kortárs westernekre azonban ebben az írásban nincs módom kitérni.

Beszélni fogok azonban egy olyan regényről, Joseph Boyden Az orendájáról, amely rámutat, hogy populáris mítosz ide vagy oda, a vadnyugat története valójában jóval korábban, még a tizenhetedik század elején kezdődött, és éppen a sok száz évet átívelő állandóság az egyik leginkább figyelemre méltó vonása. Az általam itt tárgyalt további öt regény ugyanakkor kétségtelenül a vadnyugat legendateremtő korszakának sűrűjében játszódik: a Véres délkörök (Cormac McCarthy, eredeti megjelenés: 1985), a Testvérlövészek (Patrick deWitt, 2011) és a Végtelen napok (Sebastian Barry, 2016) a tizenkilencedik század közepén, a Butcher’s Crossing (John Williams, 1960) és A félszemű (Charles Portis, 1968) pedig az 1870-es években.

A hat regény mindegyikében szüntelen a mozgás: lényegében utazóregényeket olvasunk.

A regények hősei nem telepesek (talán csak a Boyden-regény francia hittérítőjét, Christophot lehetne ebbe a kategóriába sorolni), utazásaikat így nem az otthonkeresés, hanem alapvetően a vadászat motiválja: emberek (A félszemű, Véres délkörök, Végtelen napok, Az orenda), állatok (Butcher’s Crossing) vagy az arany (Testvérlövészek) után. A mozgás, az úton levés ezekben a könyvekben egyfajta állandó, csak rövid időkre megszakítható létállapotnak tetszik, amelyet részben mintha a civilizációtól még érintetlen vidékek kényszerítenének ki a szereplőkből. De van-e szó egyáltalán tényleges kényszerről? A figurák inkább valamiféle hívást hallanak, a vad vidék artikulálatlanságában is izgató szirénhangját, amelynek nem akarnak ellenállni – bár az olvasó számára első pillanatra nehezen érthető, miért. A félszemű bakfis hősét, az apja gyilkosa után iramodó Mattie-t morális iránytűje vezérli az Indiánvidékre, a többi regény alakjainak motivációi azonban jóval homályosabbak. Az úti célok, a missziók (legyen az bölényvadászat, polgárháborús bevetés vagy szimpla mészárlás) ugyanis halálos veszélyeket rejtenek, ami nem titok hőseink, a történelem névtelen, ám tulajdonságok nélkülinek semmiképp nem nevezhető gyalogjai előtt – és mégis nekivágnak, sőt újra és újra, egyre rosszabb testi állapotban, egyre kevesebb illúzióval kantározzák fel roskatag lovaikat, és mennek étlen-szomjan, tűző napban és hóesésben, masíroznak a halál oldalán, el a szívükben fagypontközeli állapotot mutató űrtől a csupasz vidékeken keresztül, amelyek minden kíméletlenségük és kopárságuk mellett olyan totális szabadságot kínálnak számukra, amilyet a nyugati ember másutt ekkor már nemigen tapasztalhatott meg.

E regények antropológiai szemléletének legmarkánsabb vonása, hogy 

a határtalan vidék által felkínált feneketlen szabadság mindenekelőtt orkánszerű erőszakkitöréseket hív elő.

Ha a regényalakok tudnak is az égi és a földi törvényről, minimum részlegesen felfüggesztettnek tekintik – még akkor is, amikor pedig világos jeleket kapnak arról, hogy ez de jure nincsen így (lásd a Végtelen napok hadbíróság által fenyegetett rekrutáltjait). Az eredmény letaglózó: az emberi brutalitás ábrázolásának terepén ezekben a regényekben a világháborús kegyetlenkedések, tömeggyilkosságok sötét vermeit bevilágító, szubverzív szövegek (Jókaratúak, Kaputt, A festett madár) szintjéig jutunk, és az eseményeket a huszadik századi atrocitások nyomasztó folytonosságot jelző közvetlen előképeiként is szemlélhetjük. Az öldöklési tébolyt az irhájukért hajszolt bölények (Butcher’s Crossing), ellenséges katonák és/vagy ellenségnek tekintett etnikai csoportok (Végtelen napok, Az orenda), de akár ártatlan nők és gyerekek (Véres délkörök) is kiválthatják, és ha egyszer kiváltották, nincs megállás, az orrunk hegyéig elsüllyedünk a hevenyészett tömegsírokban. A kielégíthetetlen vérszomj pedig nem kultúrafüggő, hanem faji meghatározottság: a homo sapiens megkülönböztető jegye. Joseph Boyden regényében például az – egyébként e revizionista elbeszélésekben általában az áldozat szerepében feltűnő – indián őslakosok gazdag képzeletvilágának és ebből sarjadó praxisának is hangsúlyos része a sátáni intenzitású erőszakgyakorlás.

Mind a hat regény írójának jelentős tette, hogy 

az erőszakorgiákat innen tudják tartani a borzalomgiccsen:

halálkeringőiket a tettesek olykor kétségtelenül élvezik, az olvasó azonban nem találhat bennük gyönyört, az erőszakfajták részletező bemutatása gyakran a tudományos beszédmódot idézően hűvös, a halmozás pedig minden esetben szükségesnek tetszik az állatias téboly szédületének érzéki felmutatásához. Ezen a téren Charles Portis a legvisszafogottabb, akinek a többinél eleve jóval több humort mozgató könyvében ugyan a szereplőket mindvégig árnyékként kíséri a halál, de a tényleges erőszakos tettek száma csekély (noha talán épp ezért is: nagy súlyú). A legmesszebb pedig Cormac McCarthy megy el, akinek a Véres délkörökben át kell lendítenie az elbeszélést a többi regényre jellemző realizmusból egyfajta látomásos-bibliai-mitikus fabulába, hogy a szükséges láttató erővel, de a könnyen hatásvadászatba csúszó pőre naturalizmus nélkül tudja megközelíteni a Glanton-banda nemi erőszaktól hullagyalázásig terjedő válogatott atrocitásait.

Ez az elemi könyörtelenség nem hagyja érintetlenül sem a főbb regényalakokat, sem pedig a regények hangsúlyos részét képező közegábrázolást. Írásom második részében ezekről fogok beszélni.

 

Jegyzetek:

[1] Magyar kiadásaik: Sebastian Barry: Végtelen napok. Fordította Morcsányi Júlia. Budapest, Magvető, 2020; Joseph Boyden: Az orenda. Fordította Illés Róbert. Budapest, Jaffa, 2017; Patrick deWitt: Testvérlövészek. Fordította Orzóy Ágnes, Budapest, Libri, 2012; Cormac McCarthy: Véres délkörök – avagy vörös alkony a nyugati égen. Fordította Bart István. Budapest, Magvető, 2009; Charles Portis: A félszemű. Fordította Polyák Béla. Budapest, Cartaphilus, 2011; John Williams: Butcher’sCrossing. Fordította Gy. Horváth László. Budapest, Park, 2017.

[2] Lásd az iraki háborút megindító George W. Bushról szóló írások vissza-visszatérő cowboyhasonlatait!

Az esszé szerzőjéről
Greff András (1980)

Szerkesztő, kulturális újságíró. 

Kapcsolódó
Jónás a hómezőn (Joseph Boyden: A fenyőfák között)
Szathmári Judit (1973) | 2021.04.15.
„kő kövön nem maradt” (Interjú Totth Benedekkel)
Sári B. László (1972) | 2020.07.24.
Végtelen bonyodalmak – Hogyan fordítható egy 19. századi meleg baka vallomása? (Sebastian Barry: Végtelen napok)