Travis Hedge Coke: Isten hozott Texasban!
Fotó: texashistory.unt.edu
Travis Hedge Coke: Isten hozott Texasban!

Vanity - egy város Texasban, a síkságon, amelyet egy halott lányról neveztek el, akinek nem tudták a nevét, így először neki kellett nevet adni. Itt zajlik a forgatás.

Vanity maga volt a nagyravágyó Jézus Krisztus.

1643-ban az eredeti városnak befellegzett. A kereskedelem megszűnt, a lakosokat megölték vagy elüldözték, még a város akkori neve is megszűnt. A fehér területfoglalók először nem adtak neki új nevet, csak szántófölddé lapították a földtúrásokat, birkát és liliomot hoztak, a földdel tettek egyenlővé minden épületet, amit nem lehetett felhasználni a keresztényi életvitelhez, de tüzelőnek még jó volt. Talán azt mondták, túl kemény a föld a vetéshez, de egész biztos, hogy a történet ennél bonyolultabb volt.

Úgy harminc évvel később a síkság ranchei már olyan komfortosak voltak, hogy új nevet kellett adni a helynek. Volt egy bankjuk, valami postaféleség, néhány étterem és kocsma, sőt, még két szálloda is, ahol senki se bérelt hosszú távra szobát. Csak az a lány volt ott egy darabig, szemében az állandó elveszettséggel, félrebillentett fejjel, a vállát bámulta, mintha attól tartana, hogy valaki ráront, és ököllel állon vágja. Egy fűzfára akasztotta fel magát egy esküvő utáni éjjel. Nem is volt az igazi esküvő, csak két ember, aki egy ideje már összeköltöztek, és meghívtak mindenkit egy körre az egyik kocsmában, és még többet beígértek.

A fűzfa igazi volt. A legdöbbenetesebb is. Arrafelé már nem nagyon nőttek fák, csak banánpálmák meg két-három tölgy, és az a vörös fűz, körbefogva, mint egy hamiskártyás a lágy banánpálmák félkörében. Még mindig ott áll, hacsak nem a leszármazottai. Meddig él egy akasztófa? Az a lány csúszóhurkot kötött, mezítláb és csontsoványra éhezve, mindent elrendezett, aztán törött lábbal felakasztotta magát. A bal lábfejében elroppant az összes csont, jól látszott, és mindkét bokája porrá őrlődött, bőrrel körülvett por és kocsonya lett.

A város a szívébe zárta a lányt ezután, amit leginkább szorgalmának, eltökéltségének és annak a ténynek köszönhetett, hogy vette a fáradtságot olyan jelentéktelen dolgokkal foglalkozni, melyekkel soha senki egy fikarcnyit sem törődött. Róla akarták elnevezni a síkságot, de a környéken senki sem tudta, hogy hívják, így aztán előbb neki adtak nevet, majd a síkságnak.

Valamikor a következő száz évben a fűzfákat is megpróbálták róla elnevezni, de ezt egy tizenhét mérföld sugarú körön túl nem tudták érvényesíteni, és ennek a száz évnek a végére a Lyca-síkság szilárd lett és összefüggő, ezért úgy érezték, eljött az idő kijelölni a határait.

Miután meghúzták a határait, és meghatározták a törvényi feltételeket, a várost Vanitynek nevezték el, ami hiúságot vagy hiábavalóságot jelent.

Vanitynek azonban nem sokáig lehet egy kisvárost hívni, és valószínű ezért is növekedett olyan sebesen. Rengeteg pénz áramlott szabadon Vanitybe, és rengeteg vér folyt, de semmit sem temettek el. A kemény emberek úgy születnek és élik le az életük, hogy nem temetnek el semmit, és sok ember ezt nem bírta, és megpróbált elmenni a következő évszázadokban, de csak alig néhányan telepedtek le. Meglehet, hogy a természet irtózik az ürességtől, de Vanity közel sem volt elég türelmes ehhez a modellhez. Vanity kivénhedt. Vanity úgy kiáltozott, mint a sziklákon unatkozó szirének.

Nem, nem hiszem, hogy el tudom magyarázni neked, hogyan kezdődött, anélkül hogy elmesélném, hogyan végződött minden. Nem akarnál itt ülni. Sem ezért, sem semmiért.

Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem volt a barátom. Nem úgy, ahogy te gondolod.

Csak három dolgot csináltunk együtt rendszeresen, név szerint: kártyáztunk, keféltünk és alacsony költségvetésű dokumentumfilmeket forgattunk, amelyek többnyire mintegy véletlenül reklámoztak valamit. Három évig forgattunk hosszabb-rövidebb megszakításokkal, és kártyázni is ugyanannyi ideig kártyáztunk. Szeretők csak három hónapig voltunk, miután megérkeztünk Vanitybe, ahol szép tájak után kutattunk. Nem voltunk monogámok, de nekem csak őrá jutott időm, mert ő része volt a munkának. Ő még nálam is szorgalmasabb volt.

Miért mondana valaki ilyet? Nincs semmi valódi a felvételeken. Ez mit akar jelenteni? Vanityben a szép tájat kerestük, néhány helybelivel akartunk beszélgetni, hátha el tudunk csalogatni pár turistát erre a szép vidékre, semmi mást nem akartunk.

Ha kíváncsi vagy, történt-e ezen kívül bármi, nézd meg a felvételeket. A kamera egyfolytában be volt kapcsolva. Egész idő alatt.

Ó, igen, ez lehet, hogy így furcsa. Vagy túlzásnak tűnik, ezt nem vonom kétségbe. Lőttünk bölényeket, amelyek hajnalban bukkantak fel, alacsony szögből vettük fel őket, hogy hetven láb magasnak látszanak, ne csak huszonháromnak, és volt ott az a jelenet, amit – ó, azt biztos imádtad volna, te sem tudtál volna ellenállni neki –, az a család a piknikasztalnál az áruház előtt, és mi csak néztük a gyerekeket, miközben az apjuk leszidta őket. Üvöltözött, az öklét rázta, a napfényben megcsillantak a gyűrűi, a karján csodásan ragyogtak a szőrszálak, mint egy dühödt angyal.

Ott és akkor meggyőztem magam, hogy engem a baba nem változtat meg. Még csak a második hónapban voltam, egy nappal azelőtt tudtam meg, hogy terhes vagyok, hogy elindultunk Vanitybe. De a kezemet a hasamra szorítottam, az ujjamat a bordáim közé nyomtam, mintha a szívdobbanásom után kotorásztam volna. És pont akkor éreztem meg egyet, ahogy odaadta a kamerát, és el kellett vennem a kezemet, de azt hiszem, az a dobbanás az enyém volt.

Az apa elmagyarázza a gyerekeknek, hogy ki jön el értük, ha nem fogják be a pofájukat és nem viselkednek rendesen, mi pedig tovább forgatunk, bízva abban, hogy valami szaftos felvételt tudunk készíteni, talán nem ehhez a projekthez, de valami olyasmit, amit el tudunk majd adni, és a férfi arról magyaráz a gyerekeknek, hogy a tudodki fogja elragadni őket és viszi el a folyóhoz a többiekkel együtt, és ott áll a fiatalabb mögött, ujjai között sálját dörzsölve, vér csorog a szemébe vert szögekből.

Na, ez most nem kamu, csak hát a gyerekek sosem néznek hátra, sosem látják őt, ami kicsit olyan, mintha hazudnánk a közönségnek azzal, hogy ezt bevágjuk a dokumentumfilmbe. És rosszabbnak látszik, mint amilyen. A nő a szemgolyója oldalába szúrja a szögeket, így aztán nem okoznak olyan súlyos sérülést, mint amilyennek a rengeteg vér és a merev és megfeszült arc alapján gondolnánk. Nem tudod elhúzni a szád szélét, ilyen fenyegetően, ha nagy vasszögek meredeznek a szemüregedből.

De igazából soha nem játszottuk meg magunkat.

Nem értem, miért kérdezgeted ezt állandóan. Tényleg nem. Megmondtam, hogy nem tudok a férfiról semmit.

Persze, hogy meghalt. Mindig is halott volt.

Vanityben voltunk, megpróbáltunk felvételt csinálni azokról a nagy repülő micsodákról. Nem dinoszauruszok, tudod, csak ilyen nagy fejük van. Pterodactylusok, igen, úgy van. Pterodactylusok. Akkor szültem meg a gyereket. Amikor azokat az ősi lényeket vettük fel.

Akkor még minden a régi volt. Minden ott volt. Azt hiszem, akkoriban rengeteg bűntényt követtek el. Meg lehetett úszni, de csak ha az ember becsapta magát. A kamerával, a munkánkkal, mindenkit becsaptunk volna.

Valahogy ilyen lehetett. Azokban a napokban, amikor megkaptuk a nyelvet. Ilyen érzés lehetett, amikor az őseink először kezdtek írni, rajzoltak le mindenféle dolgokat kis képekre, dolgokat, amelyek talán nem voltak jók abban a pillanatban, vagy hihetetlennek tűntek, mégis muszáj volt létezniük. Nagyon nagy szükség volt rájuk, és életre keltek a rajzokból.

A születést egymagam dokumentáltam. Ő akkor már minden szabad percünket és a munkára fordított időnk nagy részét is a recepciós lánnyal töltötte. Amikor megérkeztünk Vanitybe, azt hittem, hogy a lány csak valami adminisztrátor, valaki, aki beírja a könyvbe a vendégeket, szükség esetén kihívja a vízvezetékszerelőt, vagy a szobalányt, de amikor fent voltam a szobánkban a babával, hát, nem tudom. Végig hallottam őket, odalenn a hallban, amíg én a könnyeimet törölgettem a babáról, és a baba, úgy tűnt, nem hall semmit.

Mindenki arról magyarázott, hogy mi baja van a babának. Ő sosem volt igazán a barátom, de még ha a szállodai recepciós és az egész város is ezt állította a babánkról, neki akkor sem kellett volna. Semmiképp nem a kamera előtt. Megmondtam neki, hogy nincsen vele semmi baj. Megmondtam nekik, hogy nincsen semmi baj a babával. Korán született, és kész. Korán kijött, és már a maga útját járta. Azt tudják, hogy a macskák hogyan aszalódnak össze idős korukra, hogyan tömörül a gerincük csomós és merev szelvényekbe, hogyan puhul meg a bőr öreg csontjaikon?

Mindegy, milyen kemény a látogatóknak eladni a helyet, nekünk az volt a feladatunk, hogy úgy dokumentáljuk az igazságot, hogy az alkalmi közönség el akarjon jönni látogatóba ide. Nem hiszem, hogy valaha teljesítettük volna a kvótát, de az elégtelen hirdetők miatt az ember elveszíti a munkáját. Az egyetlen dolog, amihez igazán nem fűlött a fogam, az volt, amikor a babát el kellett engednem, hogy a kamerát el tudjam fordítani, vagy le tudjam tenni, és át kellett mennem a képen. Természetesen kellett viselkednem, valódinak, igazinak, könnyednek kellett látszanom, miközben próbáltam bevágódni a babával. A karomat összefontam magam előtt, úgy tartottam a babát, és a kezem a nyakamra tettem, hogy ne a semmiben lógjon.

A riportfilm senkit sem érdekelt. Hogy valami eljusson a világ többi részébe. Felvételen. A baba miatt is aggódtam, de büszke voltam. Büszke voltam a babára. A társamra, aki teljesen külön tudta választani a babát a munkától és a kapcsolatunktól. Azt hiszem, a recepciós lány valójában a szálloda tulajdonosa volt. Ez a város aztán tényleg nem volt semmi. Történelme volt. Pompás épületei. Várossziluett és látkép. Ujjlenyomatot vesznek tőled, ha bűntényt követsz el, de nemcsak akkor, ha bűnös vagy.  Leveszik az ujjlenyomatodat, hogy bármikor azonosíthassanak.

Ujjaim árnyékait a vérem örökíti meg, szorításom lenyomata a nyakamon. Ez történt Vanityben.

*

Az írás eredeti címe és megjelenési helye: Welcome to Texas. in: Yellow Medicine Review, Spring 2010.

Köszönet Gyukics Gábornak a novella kiválasztásáért és a szerkesztésért.

A cikk szerzőjéről
Travis Hedge Coke (1980)

Huron/cseroki, csoktó/krík költő, szerkesztő, színdarab- és forgatókönyvíró.

A fordítóról
Totth Benedek (1977)

Író, műfordító. Legutóbbi kötete:Az utolsó utáni háború (Magvető, 2017)

Kapcsolódó
„kő kövön nem maradt” (Beszélgetés Totth Benedekkel)
Sári B. László (1972) | 2020.07.24.