Év végi körkérdés 2. (Domsa Zsófia)
Fotó: 1749
Év végi körkérdés 2. (Domsa Zsófia)

Körkérdésünk karácsony után is folytatódik - sorozatunk második részében Domsa Zsófia válaszait olvashatjátok.

1749: Melyik magyarra fordított világirodalmi kötetet olvastad idén a legnagyobb örömmel?

DZS: Karl Ove Knausgård: Harcok - Harcom 6. (Fordította: Patat Bence, Magvető, 2021.)

A Harcom-sorozatból az első, a második és a hatodik tűnik igazán fontosnak az egész Knausgård-projekt, az önéletrajzírás átértelmezése szempontjából. Egy évtizeddel a norvég eredeti megjelenése után most magyarul is lenyűgöző volt olvasni, ahogy ebben a lezáró kötetben egy-egy bekezdésen belül hogyan lép előre és hátra az időben. A szöveg a hétköznapitól az általánosig kísér, a részletekre koncentrál és mégis az egészről szól, bőbeszédű, de nem felületes. Pontosan szavakba tudja foglalni az olyan egyszerű dolgokat is, mint amilyen egy vízautomatából eresztett pohár hideg víz érzése, és közben Európa történelmét meghatározó eseményekről is képes meggyőző lényeglátással írni. Az ezt megelőző kötet főleg az alkotói válságról szólt, de közben arról is, hogy Knausgård egy könyvtárnyi klasszikus szépirodalmat, filozófiai és művészettörténeti munkát olvasott el. A hatodik kötet olyan volt, mintha ez a műveltség és széleskörű tájékozottság teljesedne ki. A Harcok közben mégsem csak intellektuális olvasmány, hanem egy szörnyű betegség kórrajza, és az emlékezetből nyomtalanul kihulló hétköznapok unalmát is átadja. Annak ellenére, hogy Knausgård könyvét nehéz kézben tartani, mert terjedelme több mint ezer oldal és a súlya, no meg a keményfedeles borító miatt macerás hozni-vinni, mégis nem egyszer láttam másokat villamoson, metrón pont ezt a kötetet olvasni.

1749: Mi volt a legnagyobb világirodalmi próza-, líra- és drámaélményed idén, legyen bár magyar vagy idegen nyelven?

DZS:  Próza: José Saramago: Vakság. (Fordította: Pál Ferenc Helikon, (2014) 2021.)

Mivel egész évben skandináv irodalommal foglalkozom, szinte kényszerítenem kell magamat arra, hogy az észak-európain kívül más világirodalommal is találkozzak. Saramago alakja, regényei több okból is vonzanak. Az egyik, hogy jártam lanzarotei házának könyvtárában. A villa hangulata, a magánkönyvtár elegáns rendezettsége megfogott és elhatároztam, hogy az idén újból kiadott Vakságot is elolvasom.

Nem könnyű olvasmány, hiába indul annak a járványként terjedő vakság horrortörténete. A vak embereket elkülönítő társadalom gyanakvása és a rejtélyes betegséggel fertőzöttek elállatiasodása egyaránt elképesztően nyomasztó. És persze az a karantén-élmény, amivel a covid miatt többek lettünk, ennek a regénynek a befogadását is befolyásolja. Saramago disztópiája azért is lebilincselő, mert a történet során többször stílust vált, torzul, válik egyre abszurdabbá. A név nélküli emberek minitársadalma, a vakság mint büntetésül kapott kórság, amelyről nem tudni, mikor és kire csap le, a félelmetes személyiségváltozáson átmenő, egykor tisztes polgárok magatartása hátborzongató képet fest egy katasztrófa sújtotta társadalomról. Ahogy bármikor megtörténhet. A regény végül mégsem hagyja kétségbeesésben az olvasót, de szándékosan okoz megrázkódtatást azért, hogy rádöbbentsen, mennyire nem magától értetődő az, ami körülvesz bennünket.

Líra: Øyvind Rimbereid: Solaris korrigert, Oslo, Gyldendal, 2004.

A norvég Øyvind Rimbereid hosszúversét igazából egyszer már olvastam, de nemrég újra elő kellett vennem, és ha őszintén akarok válaszolni a kérdésre, hogy mi volt idén a legnagyobb líraélményem, akkor kénytelen vagyok a Solaris korrigertre utalni. Magyarul nem olvasható ez a szöveg, nem germán nyelvekre nehezen ültethető át, mert a szerző saját nyelvet talált ki egy elképzelt jövőben, 2480-ban élő emberek számára. Ebben a nyelvben az összes olyan nép nyelvének vagy dialektusainak nyomai felfedezhetők, amelyek az Északi-tenger olajmezői körül és környékén élnek. Angol, izlandi, stavangeri, holland, svéd, német szavak egy erősen módosult világot mutatnak, amelyben az emberek munkáját robotok végzik. Az emberek napi fél óránál többet nem is tudnak dolgozni, ujjaik elvékonyultak, akár a hínár, de annál érzékenyebbek. Országok helyett körzetek vannak, átjárásra nincs lehetőség, illetve csak a macskák tudnak oda-vissza közlekedni. A világot benépesítő lények kasztokba rendeződnek. Ez első elmondásra nyilván olyan, mint egy disztópiát ábrázoló bármilyen tömegfilm atmoszférája. A kitalált nyelv, amelyet szinte meg kell olvasás közben tanulnunk, és vers beszélőjének, egy robotokat irányító, és nyilván a megengedettnél nagyobb fantáziával rendelkező embernek a nézőpontja mégis egészen egyedi. Az utópia a vers folyamán disztópiába fordul, az olajmezők végleg kiürülnek, és a felszíni civilizációt – Stanisław Lem Solarisával ellentétben – nem kifelé a világűrbe, hanem befelé, a Föld mélyén tátongó egykor olajat rejtő üregekbe kell menekíteni. A vers azért nagy élmény, mert ahogy a versbeszélő lelkesedve számol be az irányítása alá tartozó robotok öntudatlanságáról, a kipusztulástól megmenekült, kóborló állatok szabadságáról, a fejében számítógéppel nyilvántartott képek, gondolatok nagy mennyiségéről, megsejtjük, hogy az egyik utolsó dolog, ami ki fog veszni belőlünk, az a képzelet, a kíváncsiság és az empátia készsége. Egy szürke, olajos, sáros világban, egy furán torzult testű emberi lény érez, fantáziál, firtat. Valószínűleg a rendszer végül el is teszi láb alól, bár a költemény ránk hagyja az utolsó kép megfejtését, ahol a versbeszélő körül hirtelen eltűnnek az őt a mélybe szállító lift falai.

Az alábbi linken egy-egy rövid részlet olvasható németre és angolra átültetve, és a szerző is felolvas stavangeri dialektusban néhány bekezdést a szövegből.

Dráma: Jon Fosse: Oresteia. Efter Aischylos. kézirat, Colombine Teaterförlag, 2021.

A második Ibsenként is emlegetett, norvég Jon Fosse, miközben egy időre felhagyott a drámaírással, a színházzal mégsem szakított, mert időközben több klasszikus irodalmi mű dramatizálására is vállalkozott. Oidipusz és Antigoné történetét a Halál Thébában című darabba írta át, amelynek több magyar bemutatója is volt. Fosse nem külsőleg modernizál, cseréli le a szereplőket mai alakokra, hanem nyelvileg sűrít. Kortárs drámáiból ismert repetitív, szikár színpadi nyelvét kölcsönzi a klasszikusoknak. Az eredmény nem kivonat, hanem feszült drámai helyzetek, jól követhető és vélhetően jól előadható fordulatok sora. Fosse Oresteiáját egy lendületből végig lehet olvasni, mert a dráma az egyénben zajló feszültségeket nagyítja fel. Hiába ismert a történet minden fordulata, mégis izgalommal követtem az eseményeket. Fosse közel hozza a tragédia alakjait, kiemeli a lélektani igazságot és tömör mondatokba sűríti. Az átdolgozást olvasva azt gondolhatjuk, hogy könnyű dolga van, mert kiváló anyagból dolgozik, de jobban belegondolva Fosse dramaturgiai érzéke szükséges ahhoz, hogy érvényesüljön az eredeti mű erőssége és feltehetőleg könnyebben befogadhatóvá váljon a mai fiatal közönség számára is. A darab ősbemutatója Oslóban a színházi dolgozók őszi sztrájkja miatt elmaradt. Remélhetőleg, idővel mégis színpadra kerül nemcsak Norvégiában, hanem Magyarországon is.

1749: A közelmúltban született világirodalmi kötetek közül melyiket olvasnád a legszívesebben magyarul?

DZS: Bergsveinn Birgisson: Lifandilífslækur, 2020.

Nehéz választani, de talán ilyenkor karácsony előtt, amikor kicsit több időm van a kötelező olvasmányok mellett mással is foglalkozni, leginkább Bergsveinn Birgisson 2020-as regényét olvasnám szívesen, amelynek címe magyarul az lehetne, hogy Utazás az élet vízéhez. Részben a szerző miatt érdekelne, akinek norvégul már több könyvét olvastam. Magyarul eddig A fekete viking (Corvina, 2020) című ismeretterjesztő műve olvasható.

Az Utazás az élet vízéhez egy 1784-es izlandi vulkánkitörésről szól, amely egy egész éven át tartott. Mivel Izland ekkor még Dániához tartozott, az ország sorsáról Koppenhágában döntenek és a munkaképes embereket át akarják vitetni a szigetről a kontinensre, hogy gyárakban dolgoztassák őket. A döntés előkészítéséhez egy dán tudós érkezik Izlandra. A felvilágosodás eszközeinek segítségével igyekszik felmérni az országot, de az izlandiakkal találkozva rá kell jönnie, hogy a mérőeszközök nem tudják befogni mindazt, amit a sziget magába foglal. Izland rejtélyes világa irodalmi egzotikum, ám ezt a regényt amiatt is szívesen megismerném jobban, mert korban közel játszódik Hell Miksa és Sajnovics János észak-norvégiai útjához. Ennek az expedíciónak a célja a Vénusz-tranzit megfigyelése, így a Föld-Nap távolság kiszámítása volt, ugyanakkor a magyar összehasonító nyelvkutatás első állomását is jelentette. A felvilágosodás korának ambivalens, részben tudományos, részben hitre és feltételezésekre alapuló kettősségét fogja meg az izlandi Utazás az élet vízéhez is. Bergsveinn Birgisson regényét az Északi Tanács Irodalmi díjára jelölték. 

Vagy: Nina F. Grünfeld: Frida – Min ukjente farmors krig (Frida – Ismeretlen nagyanyám háborúja) Oslo: Aschehoug, 2020.

Nina F. Grünfeld norvég filmrendező, író és főiskolai tanár éveken át kutatta apja, Berthold Grünfeld és apai nagyanyja, Frida Grünfeld életének történetét. Ennek eredményeként jött létre két dokumentumfilm és két könyv, melyek közül 2020-ban jelent meg a második, Frida – Ismeretlen nagyanyám háborúja című életrajz és megrázó történelmi dokumentum.

Berthold, akiből elismert pszichiáter és közéleti személyiség lett Norvégiában, közép-európai zsidó menekültként 1939-ben, hétéves korában érkezett az országba Nansen-útlevéllel. 1932-ben született Pozsonyban, újszülött kora óta nevelőszülők vigyáztak rá, miután vér szerinti anyja, Frida Grünfeld önként lemondott róla. Berthold eltemette magában azt a kevés emléket, amely megmaradt benne az anyjáról. Lánya, Nina azonban apja történetét kutatva egyre mélyebbre ásta magát azokba a dokumentumokba, amely Frida hányatott életének nyomát őrzik a csehországi és szlovákiai hatósági aktákban. A kutatás során több mint ötven irattárat, archívumot keresett fel és olyan feljegyzésekre, rendőrségi és bírósági jegyzőkönyvekre bukkant, melyek nyomán Frida története apránként összeállt előtte. Ez a fiatal zsidó lány rendbontó, deviáns viselkedése és prostitúció miatt 1931-től folyamatosan a szlovák és a cseh rendőrség látóterében volt. 

1908-ban született a felvidéki Lelesz nevű faluban egy szegény magyar cipész nyolcadik gyerekeként. Idősebb testvérei majdnem mind Amerikába emigráltak, vagy messze elköltöztek, és többé nem keresték egymással a kapcsolatot. Fridának sosem lett polgári foglalkozása. Csinos, fiatal lányként, végül az utcán kötött ki. A két világháború közti időben nemcsak a prostitúció miatt, hanem magyar kisebbségi származása miatt is fenyegetést jelentett a csehszlovák államra nézve. Egy kiterjedt magyar kémhálózat lehetséges tagjaként tartották számon a rendőrségen. Fiának, Bertholdnak, akinek születését nem tervezte, elhelyezését a pozsonyi zsidó gyülekezetre bízta. Vállalta ugyan, hogy havi eltartást fizet utána, de ígéretét nem tartotta be, így emiatt is eljárás folyt ellene. 1932 és 1940 között számos alkalommal tartoztatták le prostitúció miatt. Folyton költöznie kellett, hiába folyamodott tartózkodási engedélyért, nemkívánatos idegenként, zsidóként és magyarként egyaránt kiutasították mind Csehországból, mind Szlovákiából. Fiával csupán egyszer próbált kapcsolatba lépni, amikor a nevelőszüleihez ragaszkodó, hétéves kisfiút a zsidó rituális fürdőbe vitte. Berthold számára rémálomként maradt meg ennek a napnak az emléke. Hamarosan újabb megpróbáltatások várták, hiszen sikerült ugyan a zsidóüldözés elől Norvégiába menekíteni, ám a német megszállás miatt itt sem maradhatott. Végül Svédországban élte túl a háborút.

Frida ellen 1940-ben újabb eljárás indult a közszemérem megsértéséért. Szoknyáját felhajtva mutatta nemi szervét annak a csendőrnek, aki igazoltatni akarta, s közben hangosan pocskondiázta a szlovák nácibarát Tisót, és vallotta magát magyarnak. Frida az auschwitzi haláltábort, a mörfelden-walldorfi munkatábort is túlélte. Szerencsétlen élete a ravensbrücki Mittwerda gázkamrában ért véget, mindössze két héttel azelőtt, hogy a tábort elérte a szovjet sereg. A németek az utolsó pillanatban minden iratot megsemmisítettek. Egy véletlen folytán azonban megmaradt az 1945. április 6-án kivégzett nők listája. Ezen a hosszú listán Frida Grünfeld neve a 433.

A könyv nem egyetlen ember hányatott életének története, mindaz lecsapódik benne, ami a két világháború között és a háború alatt a közép-európai vallási és nemzeti kisebbségek életét megnyomorította. Nina F. Grünfeld tényprózája az irattári tények és az irodalmi képzelet határán születik és tárja fel előttünk a szánalomra és csodálatra egyaránt méltó Frida életét. A szöveg hullámzik a tényszerű történelmi közlések, a kikövetkeztetett életrajzi fordulatok, a sokéves kutatás zsákutcákkal teli története és Berthold életének állomásai között.

Ez a könyv ugyan nem szépirodalmi mű, de éppoly megrázó és lebilincselő, ahogy a szerző részben a képzeletére, részben a tényekre alapozva megalkotja ismeretlen nagyanyja tragikus életének fordulatait. A történet magyarországi vonatkozásai miatt fontos lenne, ha a művel a hazai közönség is találkozhatna.

A cikk szerzőjéről
Domsa Zsófia (1975)

Irodalmár, műfordító, az ELTE BTK adjunktusa. Fordításában jelentek meg többek közt Jon Fosse és Arne Lygre drámái magyarul. Legutóbbi fordítása: Ylva Østby és Hilde Østby: Titokzatos memória - A felejtés és emlékezés könyve (Park Kiadó, megjelenés alatt)

Kapcsolódó
Év végi körkérdés 3. (M. Nagy Miklós)
M. Nagy Miklós (1963) | 2021.12.29.
Év végi körkérdés 5. (Ádám Péter)
Ádám Péter (1946) | 2022.01.04.