Mindig vetélkedik bennem a filozófia és a világirodalom iránti érdeklődés, és most az előbbi áll győzelemre. Egyáltalán nem vagyok szakfilozófus, számomra a filozófia élményszerű (vagyis a filozófia szeretetét jelenti), még az analitikus ágazata is, hiszen a fogalmak vizsgálata és felülvizsgálata elsőrendű és fölöttébb érdekfeszítő feladatunk. Azért mégis inkább olyan filozófusokat keresek, akik közérthetően és megvilágító erővel írnak – azaz mernek metaforikusak lenni –, vagy akiknek az akadémiai dolgozatok mellett vannak a szélesebb olvasóközönség számára írott könyveik is. Ilyen jelenleg Thomas Metzinger, akinek a Der Ego-Tunnel (Az én-alagút) és a Bewusstseinskultur (A tudat kultúrája) című, német és angolul is olvasható könyve a biológiai, neurológiai alapú tudatkutatásról szól, amiből briliáns szellemfilozófia kerekedik. Metzinger az „én-alagutunk”, vagyis az agy-alapú tudatunk tudatosításért száll síkra a naiv realizmus és az elavult test/lélek dualizmus ellenében.

Rendkívül izgalmasak számomra a spiritualizmusról vagy az abból szóló könyvek is, mostani szenzációm szintén Metzingertől a Spiritualität und intellektuelle Redlichkeit (A spiritualizmus és az intellektuális tisztesség) című tanulmány és a Der Elefant und die Blinden (Az elefánt és a vakok) című, majd’ ezeroldalas könyv, ez utóbbi a meditációval elérhető „tiszta tudat” monográfiája félezer meditáló beszámolójával – a „kimondhatatlan” feltérképezése és fenomenológiai értelmezés-kísérlete. Részint ide, a filozófiai-spirituális könyvek közé sorolható a budapesti–amerikai David Marno Death Be Not Proud (Mért hencegsz úgy, Halál?) című, John Donne-ról szóló könyvnyi verselemzése, mely egyszerre csillapítja az irodalomértés, a filozófia és a vallás(kutatás) iránti szomjúságomat. Csakis az ilyen típusú, filozofikus irodalomtudományi dolgozatokat viselem el, amelyek tehát nem állnak meg az irodalomnál – mivelhogy jó esetben maga az irodalom sem áll meg az irodalomnál.

Tréfásan szólva a filozófiát tartom a szellemi térben a királynak, a vallást/spiritualitást a királynőnek, az irodalom pedig a herceg meg a hercegkisasszony. A szellemi világban monarchia van? Trónfosztásokkal és forradalmakkal? Mindenki a legfontosabb műveket keresi, azt, ami „király”, és néha úgy gondolja, hogy ezek mások szemében is ugyanolyan jelentősek, pedig ez csak ritkán van így. A saját magunk számára transzparens, mások számára szinte áthatolhatatlan én-alagútban élünk – metaforikusan szólva szuvak vagyunk az élet fájában, meg a tudás fájában is, miközben nem tudjuk, melyik-melyik. Kafka szerint a tudás fájáról bőven ettünk, az élet fájáról azonban nem. A világon felhalmozott tudásmennyiség őrült iramban szaporodik, szétágazik, bonyolódik és posztbiotikus formákat ölt, miközben az életfa lassan és kínosan szikkad.

Épp arra ébredtem rá az idén, hogy végképp nincs semmiféle olyan tudás és tapasztalat, amely tényleg közösségi érvényű lenne – sajnos még a folyamatban lévő, tényekkel alátámasztott és a bőrünkön érzett planetáris klímakatasztrófáról való tudás sem az. A tudás individualizálódására a legeklatánsabb példa az „Isten” szó, amit minden közösség és minden egyes ember másképp, sőt talán egészen másként ért és értelmez, vagy csak indulatszóként (netán harci jelszóként) használ. És a többi legfontosabb fogalmunk esetében – lélek, szív, értelem... – is így van ez.

Talán a „szellem” szót kivenném ebből a nagy csoportból: talán létezik ma egy konszenzus, hogy a „szellem” az, ami a gyakorlati életben nem jó semmire, és ami elmélyülést, különleges fajta figyelmet kíván – mindaz idetartozik, amit az ember a fejében a második hatványon elgondol, amit az agyából és a szívéből absztrahál, a szellem tehát a reflexív, intellektuális, a közvetlen szinten nem érvényes (ámbár arra erőteljesen ható), többértelmű megfogalmazások végtelen gazdagsága, a gondolat határtalan birodalma. Én imádok benne lakozni és vándorolni.

A világirodalom hatalmas, sűrű erdő ebben a királyi birodalomban, a szellem Amazonasa. Ebben az erdőben minden metaforikus – ambivalens, polivalens, bozontos – és rengeteg fa és virág él még benne. Itt vannak a legöregebb ősfák. Mindig el vagyunk tévedve benne, legföljebb ösvényeket neszelünk. Mert itt minden szinesztéziás is, ettől támad az esztétikai örömérzetünk! A filozófia lehet száraz, de az irodalom soha. A mesét érzem az irodalom forrásának, ezért lehet élvezni és gyönyörködni benne. A mítosz és a mese között nehéz határvonalat húzni, egymásba vannak nőve. Még a realizmus és a közvetlenül egyes szám első személyű „önbeszámoló” irodalom és a vallomás is meseszerű – a mese szó többet jelent, mint a fikció, mert az elemi világérzékelésünk mikéntjére vonatkozik, arra, amit nem is érzünk kitalációnak. Alapvető lehet ez a mesebeli lét – lásd Platón barlanghasonlatát –, a valóság/igazság felé csak vakon tapogatódzhatunk. Ezért jóleső érzéssel lendültem neki ismét a József és testvéreinek, Thomas Mann itt teljes nyugalommal mesél, igazságközlési törekvés nélkül, ámde a megismerésre való törekvéssel, az istenek világában tekeregve.

Felcsigázott azonban Karl Ove Knausgård terjedelmileg is hatalmas kísérlete a hiperrealizmusra – ami az irodalomban (szemben a fényképészettel és a festészettel) az időfaktor miatt egyáltalán nem lehetséges. A realista momentumok a költészetben megvilágosodás-jellegű villanások, eksztatikusak szinte, a prózában pedig stílusgyakorlatokkal összekötött experimentumok eredményei. Knausgård a sensus communisra alapozza a hosszú realista beszámolóit, ám ez a sensus communis valójában erősen osztályjellegű, a jóléti társadalomban élő, középosztálybeli, jómódú, legalább minimális biztonságot élvező polgárok közmegegyezése arról, hogy mi a valóságos és hogyan kell élni az életet. Mivel az olvasó is bizonyos komfortot élvez, ha már olvas, és minden bizonnyal középosztálybeli polgár, azonosulni tud Knausgård valóságszemléletével. A norvég író a banalitás művésze, azt rakja számtalan könyvlapon a szemünk elé, ami a szemünk előtt van, csak nem figyelünk rá eléggé, mert a zöme automatizmus; az én-alagútban való vak araszolás.

Ami lenyűgöz Knausgård-nál, az a közönséges, mindennapi világ már-már végtelen gazdagságának, rétegzettségének a föltárása, ezt úgy nevezem, hogy a világ telítettségét sikerül neki előhoznia. A fikciós ciklusáig, melyből eddig két kötet olvasható magyarul, egyes szám első személyű perspektívából a saját életét ábrázolja, ámde ez a saját élet érdekes módon úgy jelenik meg, mint egy saját élet ablaka, melyen át ki-ki átlát a saját saját életébe, egy jelenkori európai akárki napi életébe. Amikor azt mondjuk, hogy „ma nem történt semmi”, akkor is rengeteg dolog történt, amit nem rögzítettünk a memóriánkban, egyáltalán csak egy kis részletét észleltük tudatosan, és teljesen önkényesen döntjük el, hogy ezek közül mi jelentős, fontos momentum; gyakran úgy gondoljuk, hogy semmi. Az, amit a világ telítettségének nevezek, így folyik bele a semmibe, ami nem más, mint amit a tudat alig regisztrál, amit nem ír körül, amit egyszerűen elfelejtünk, hiszen nem is férne bele az agyunkba. Hogy mi a „semmi” és mi „valami”, mi „jelentős” és mi „jelentéktelen”, az tehát teljesen esetleges. A fáradt vagy demotivált tudat számára a minden is semmi lehet, a boldog tudat a semmiségeknek is örül.

Nos, Knausgård „életmentő” kísérletet folytat, amikor a lehető legjelentéktelenebb és a jelentősebb momentumokat, mozzanatokat összemossa és beleömleszti őket a regényeibe, ahol mindezt kénytelen a betűk révén megragadni. Az olvasó számára egyszeriben érdekessé válik, hogy a norvég férfi hogyan fizet a bankkártyájával (részletesen leírva), hogyan készít reggelit a gyerekeinek és hogyan hal meg az apja. Nincs nála minőségi különbségtétel a mozzanatok között, nem engedi meg magának a stilizálást, csak a részletezésre törekszik; fölfedezte a milliárd részletét az életnek, felfedezte a spanyolviaszt. De nagyon másként festene egy beduin, egy hajléktalan vagy egy vezér valósága, és más-mást válogatna ki belőle az agyuk; Knausgård is válogat persze, egyébként a hiperrealizmusához ezerszer terjedelmesebb könyveket kellene írnia, és még az is szelekció eredménye lenne.

Knausgård-nál a „saját élet” sohasem saját élet, mindig a kapcsolatok hálójában úszkál vagy vergődik. Ebben nagy a norvég író, azoknak az apró rezdüléseknek az ábrázolásában, amelyeket valamennyien megélünk másokkal valóságos vagy képzeletbeli kontaktusban. Ha vannak drámák, akkor ezeket szinte fölszívja a mikroszálas szövet, azok csak ritkán ordítanak. Lehet, hogy a legnagyobb dráma, ha van ilyen, alig észrevehetően történik meg. Ez a drámaelmosódás is nagyon realisztikus, hiszen ma a konfliktuskerülés a korstílus, miközben idehallatszik a háborúk háttérzaja.

Az immár fikciót író Knausgård nem nagyon különbözik az önéletrajzát részletezőtől. Mások életét is a saját szemével nézi, csak azokban másmilyenek a tartalmak, és megpróbálkozik a belehelyezkedéssel más személyekbe, belemászik más én-alagutakba. Azt hiszem, ez nem megy neki olyan jól, mert a formaérzéke ugyanolyan, mint mikor magát írja, pedig mások másként modellezik önmagukat és a valóságot, mint én, egészen odáig elmehetünk, hogy másoknak más a logikája. A nagy különbség az, hogy a fikciós ciklusban markánsan, kiáltón misztikus dolgokat is megkölt, ilyen például az égbolton megjelenő, tudományosan azonosíthatatlan hajnalcsillag. A bizarr égi jelenség a regényvilágban nem ver fel olyan nagy port, mint gondolnánk, mert – ez is kortünet –, a misztikus érzékenység elsorvadt. A sok hiperrealizmusba mártva ez a „logikátlan” csillag az olvasó egén realisztikus jelenség, és látjuk, hogy nem tudjuk, most ez mi a csuda. Írói trouvaille ez a misztikus (ami itt csupán annyi, mint tudománytalan) fenomén, mert elgondolkodtat és ellenpontozza az eddigi oldalak ezreit. A csillagos regényciklus folytatódik, és majd meglátjuk, ha az új könyvek is olvashatók lesznek magyarul, hogy mi bontakozik ki belőle. Eddig az történt, hogy törlődni kezdett az emberi világból a halál, a klímakatasztrófa pedig nekilendült.

Mircea Cărtărescu román író stratégiája pont ellentétes. A román író számára a szürrealisztikus világ az otthonos világ, és a stílusa is nagyon merészen szürreális, azonban rém ügyesen telíti a képtelen világot teljesen realisztikus elemekkel, legalábbis számunkra, kelet-európaiak, balkániak számára nagyon ismerős Bukarest, ami akár Budapest vagy Belgrád is lehetne. Knausgård-ral ellentétben, aki a pszichés vagy pszichotikus elemekkel együtt is tök normális emberi kontextusokat ábrázol, Cărtărescunál minden kifordul önmagából, fokozatosan minden fölrobban, és ez elvezet az egész várost égbe röppentő végső explózióig. Knausgård-nál vannak neurotikusok, lelkibetegek és pszichotikusok, Cărtărescunál az egész regényvilág komplett zavarodott és őrült – elsősorban az elbeszélő, akinek/akiben ez a világborzalom megjelenik. És rettentő szennyezett minden, a tudatokat is beleértve.

A Szolenoidban egy rémmesévé váló roppant metafizikai lázadás zajlik, lázadás a halál ellen (itt van egy találkozási pont a norvég íróval). A lázadó szekta minden ellen lázad, az emberek a saját boldogtalanságuk ellen kelnek ki és mennek az utcára. Érdekes a Kárhozat valamiféle istenének a szerepeltetése, aki kíméletlenül eltapossa az embereket – a „megváltás” a szöges ellentéte történik meg a regényben, tudniillik az elkárhozás, és nagy írói erővel történik meg. Az elbeszélő, aki egyébként vérdilettáns, csak magát és a kis családját menti ki végül a katasztrófából egy Betlehem-archetípusra hajazó jelenet keretében, mondhatni, dilettantizmusához hűen. Voltaképpen az elbeszélő megőrülésének a regénye a Szolenoid, az ő agyában száll a mennybe Bukarest.

A norvég író tétován, a román író vadul, a német filozófus pedig szakszerűen írja meg az emberiség nevű, magasan fejlett állatfaj kudarcát, bukását. A realizmus, a szürrealizmus és a természettudományos alapú filozófia ugyanoda lyukad ki: a (klíma)katasztrófához. Metzinger szerint ez javában zajlik, és már csak az a kérdés, hogy hogyan viseljük el, esetleg menedzselhetjük, teret hagyva még néhány nemzedéknek, állatfajnak. Kérdés, hogyan lehet megőrizni eközben azt, amit a német oly szépen „Menschenwürdé”-nek nevez – magyarul azonnal szkepszist ébreszt az „emberi méltóság” kifejezés. A filozófus a „szekuláris spiritualitást” javasolja, a kontempláció és a meditáció vallásmentes (mondhatni: mindenmentes) formáját, ami ráébresztheti az embert arra, hogy kicsoda-micsoda is valójában. A meditáció nála laikus, individuális (ön)tudatkutatás tudományos célzat nélkül, az életfa tövében békésen ücsörögve.

A természettudomány, az idegtudomány, a brain science és a life science Metzinger filozófiájának szilárd alapja; Cărtărescunál a „szolenoid” fogalma tudományos (elektromágneses) eredetű (Teslától eredezteti), Knausgård-nál pedig Az örökét farkasainak orosz szála az evolúcióelméletet és a biológiát tematizálja. A szellemtudományok, a szellem gyakorlati működése, ami az irodalom, meg a természettudományok közel kerülnek egymáshoz, és ezt a közeledést a folyamatban lévő klímakatasztrófa akcelerálja. Ahogy Nádas Péter már 1987-ben gyönyörűen és éleslátón összefoglalta az Évkönyvben: „Isten jókor elhagyta a világot, hiszen a gondjainkra bízta, és erről még írást is adott. Tönkretettük. Most aztán a szemével kell látnunk a pusztulását. Mire elpusztítjuk magunkat, végül is megismerkedünk a természetével. Ez a tudás”.

Ennek a tudásnak van értéke, de persze etikai problémákat is fölvet. A szellem-, társadalom- és természettudományok az etikában és a gyakorlati etikában összefutnak. A filozófusnak a kritikai gondolkodás és az ezzel bizony összeegyeztethető „tiszta tudat” az ideálja, az irodalom pedig a zavaros, összebonyolódott tudatokat és a téveszmerendszereket, az öncsalás, önmegtévesztés mechanizmusait és az értelmi és érzelmi szerencsétlenségeket, ritkábban üdvözüléseket ábrázolja. Az isteni valótlanság iszonyatosan torz formákat öltve jelenik meg mindkét regény jeleneteiben. Pont úgy, ahogy Goya festette és rajzolta a tizennyolcadik század végén: „Az ész álma szörnyeket szül”. A regény felmutatja az etikai rövidzárlatokat és katasztrófákat és ezek egyik kiindulópontját, a tudat goyai természetét. A társadalom is ilyen tudatokból áll össze. Cărtărescu ebből a szempontból a totális, helyenként kollektivizálódó elmezavarodottság sokrétű és brutális kifejezője.

Nincs olyan, hogy Selbst, self, önmagaság, csupán többé-kevésbé sikeres önmodellezés, felépülő és összeomló ön- és világmodellek, fejtegeti Metzinger. Knausgård norvég–orosz regényének végén az egyik szereplő nekiszegezi a kérdést a másiknak: ki vagy te? Ez mélységesen zavarba hozó kérdésnek bizonyul. Knausgård oldalak ezreit rótta tele önmagáról, de a saját magáról mintázott hőse nem tud válaszolni erre a kérdésre. Vannak neki viszonyai, vállalkozásai, érzelmei és gondolatai, de nincs szelfje. Cărtărescu elbeszélője egy őrült makacsságával, grafomán módra próbál választ találni erre a kérdésre, egyre lázasabb rögeszméi támadnak, gulliveri kalandokon megy keresztül, hogy végül a nemzésnél kössön ki, amit íróként, túllőve a célon, kozmikus vízió gyanánt ábrázol. Önkeresésnek is lehet nevezni azt a folyamatot, hogy a norvég fiú az orosz féltestvére nyomába ered és meg is leli a nőt Moszkvában, katarzis azonban nem támad ebből a találkozásból. Knausgård visszafogott – Cărtărescunál bezzeg van eksztázis bőven, túlcsordulón, a legnagyobbnak a grafikai képe a 12 oldalon át ismétlődő „segítség!” szó, mintegy az emberi faj segítségkiáltása, ami után kiégés következik.

A halálfélelem, a „saját halál” elfogadásának képtelensége, az akár erőszakos haláltagadás a két regény közös tárgya, és voltaképpen a filozófusnak is ez az egyik látens vezérgondolata. Ha a filozófia a meghalni tudás gyakorlása, akkor az irodalom a halandóság tagadásának a művészete. Ezt mindkét regényíróm explicite is kifejezi, mindkettő groteszk, komikus, eksztatikus, parodisztikus, abszurd minőségekkel terhesen. Az analitikus filozófus leszámol a halandóság tagadásának vallási, spirituális és metafizikai formáival, a halál globális formáját és a lehetséges posztbiotikus életformákat viszont mint lehetőséget számba veszi. A román és a norvég regényíró, mintha csak egymástól másolták volna, a halál elleni lázadás szektáival foglalkoznak.

Marno Dávid egy egész könyvet szentelt John Donne Death Be Not Proud kezdetű szonettjének („Halál, ne kérkedj...” – így fordította Kosztolányi.) The Art of Holy Attention – ez a könyv alcíme: a szent figyelem, a figyelem „odaszentelésének” művészete. Ő a vallás és a filozófia, az ima és a gondolkodás érintkezési pontjait vizsgálja, amelyek a költészetben érhetők tetten. Ami nála a szent figyelem és ima, a gondolkodás áhítatos fajtája, az annak a passzív spirituális tudatnak a vallási fogalmakkal megtűzdelt változata, amelyről Metzinger ír hosszan. Marno a versben nem zökkenőmentesen megtörténő költői gondolatot vizsgálja, amelynek szellemi minősége a fohászéhoz, az imáéhoz hasonlatos, ezzel kapcsolatban Malebranche-tól származik a mottó: „L’attention de l’esprit est la prière naturelle”, a szellem figyelme természetes imádság. Aminek van kognitív aspektusa, egyáltalán nem csupán egy érzelem, hanem odaadó (devotional) meditáció, amelynek gyümölcse a komplex költemény.

 Sok hasonlóság van a „holy attention” és a „säkularisierte Spiritualität”-re alapozott meditáció között. Az utóbbi sehova sem vezet, a kimondhatatlanságra nyit ablakot. Metzinger szerint a vallás ellentéte nem a tudomány, hanem a spiritualitás. Marno gyönyörűen mutatja be John Donne-nak a dogmatikán poétikailag eszközölt költői csavarait, a vallás kijátszását – kiemelés tőlem –, a szavakkal és a szóképekkel való játék kegyelmét/kecsességét (grace).

Dzsiddu Krisnamúrti az igazság úttalan útjairól beszél: nem vezet út az igazsághoz, mivelhogy az igazság határtalan, megközelíthetetlen, megszervezhetetlen. Szerinte a spiritualitásnak megvesztegethetetlennek kell lennie oly módon is, hogy a gyakorló ne hagyja magát megvezetni és ne vesztegesse meg önmagát, ne legyen korrupt önmagával (sem). Thomas Metzinger így kérdez: „Van-e olyan formája a spiritualitásnak, mely nem öntetszelgő, nyálas vagy giccses, melynek során az ember nem követ el intellektuális öngyilkosságot, következésképp nem veszíti el többé-kevésbé szubtilis formában a saját tisztességét, azaz hagyja kárba veszni kritikai-racionális szubjektum-mivoltát?” Az írók, akik elbeszélői és költői én-ekkel játszadoznak, folytatom a kérdezést, hogyan őrzik meg intellektuális becsületüket? Tojástáncot járva a hit és a hitetlenség, a racionalizmus és az irracionalizmus, (ön)becsapás és önvizsgálat, érzelem és gondolat határán. A felfokozott figyelem (költészet, tudomány, írás) és a meditáció (a figyelem elengedése) találkozik egy csomópontban, mikor az embernek az az érzése, hogy nem ő figyel, hanem látva van.

Belátni, hogy radikálisan halandó lények vagyunk, egyúttal azt is jelenti, mint belelátni az öncsalás szisztematikus formáiba, mondja a filozófus. Akkor leszünk igazak önmagunkkal szemben, ha képesek vagyunk felfedezni a téveszméinket és végességünk elszánt tagadását. A szóban forgó művek éppen ezekről a műveletekről szólnak. A „metafizikai placebók” iránti szükséglet érthető, és meg is kell érteni ahhoz (magunkat is), hogy újra (meg újra) tiszta lappal kezdhessünk.

* 

Jegyzetek:

Mircea Cărtărescu és Karl Ove Knausgård regényeiről többször is írtam, korábban az 1749 portálon, idén a Műút című folyóiratban. Thomas Metzingerre Losoncz Márk hívta fel a figyelmemet egy beszélgetés során, ezúttal is köszönetet mondok neki.

A szóban forgó művek:

Mircea Cărtărescu: Szolenoid. Fordította Koszta Gabriella. Jelenkor, Budapest, 2023.

Karl Ove Knausgård: Az öröklét farkasai. Fordította Kúnos László. Budapest, Magvető, 2024.

Thomas Metzinger: Der Ego-Tunnel. Eine neue Philosophie des Selbst: Von der Hirnforschung zur Bewusstseinsethik. Piper Verlag, 2014.

Thomas Metzinger: Der Elefant und die Blinden. Auf dem Weg zu einer Kultur der Bewusstheit | Mit mehr als 500 Erfahrungsberichten über das reine Bewusstsein. Berlin Verlag, 2023.

Thomas Metzinger: Bewusstseinskultur. Spiritualität, intellektuelle Redlichkeit und die planetare Krise. Piper Verlag, 2024.

David Marno: Death Be Not Proud. The Art of Holy Attention. The University of Chicago Press, Chicago and London, 2016.