1749: Joszif Brodszkij hazánkban 2021-ben Karácsonyi versek címmel megjelent kötetéig elsősorban a prózafordítót tisztelhettük benned. Azóta megjelent egy Puskin-lírát tartalmazó gyűjteményes köteted, a Szabadság árva megvetője, a 1749-en pedig most zárul Lermontov-sorozatod. Az immár közel hatvanéves pályafutásod alatt miért szorult háttérbe sokáig a versfordítás, és mi késztetett végül mégis ennek művelésére?  

Soproni András: Előfordult korábban is, hogy lírát fordítottam, de inkább akkor, amikor egy nagyobb prózai műben betétként szerepeltek versek. Így történt például Akszjonov Moszkvai története vagy Dmitrij Bikov ZSD című könyve esetében. Ezen kívül annak idején M. Nagy Miklós lefordíttatott velem néhány verset az Orosz erato című gyűjteményes kötetbe. És szintén jelentős állomás ebből a szempontból az általad említett Brodszkij-kötet is, erre szintén M. Nagy Miklós kért fel, ami igencsak váratlanul ért, hiszen úgy éreztem: hogy jövők én ahhoz, hogy Nobel-díjas költőt fordítsak. Nem sokkal később egyik kedves egykori iskolatársam feltett a Facebook-ra egy Puskin-verset – amit annak idején a Magyar-Orosz Maxim (sic!) Gorkij Általános Iskolában memoriterként tanultunk –, azzal a felkiáltással, hogy ez lefordíthatatlan. Ez elkezdte izgatni a fantáziámat, készítettem belőle egy fordítást, amit a barátaim lájkoltak, sőt, a nemrég elhunyt kiváló műfordító, Galgóczy Árpád tetszését is elnyerte. Mindez együtt keltette fel versfordítói kedvemet. A Puskin-verseket úri passzióból fordítottam, ezek egy része különböző folyóiratokban és irodalmi portálokon – például az 1749.hu-n is – megjelent, és amikor úgy éreztem, hogy összegyűlt belőlük egy kötetre való, elkezdtem vele házalni. Amikor három kiadó is visszautasított, már ott tartottam, hogy kiadom saját zsebre, de ez eléggé megtépázta volna a költségvetésemet. S ekkor teljesen váratlanul az Európa Könyvkiadó igazgatója, Kuczogi Szilvia igent mondott a Szabadság árva magvetője kiadására.

1749: Azért is remek, hogy egyre gyakrabban olvashatunk tőled versfordításokat is, mert ezekből a nyelvi bravúrokon túl sajátos zeneiség is árad. Ezt már a Szabadság árva magvetője című kötet rokokó hangvételű szerelemi lírájában is érzékeltem, az azóta a 1749-en futó „vállalkozásod”, egy-egy Lermontov-vers közlése és a hozzá fűzött jegyzeteid pedig ezt az érzetet még tovább erősítik bennem. Gondolok itt például a Kimegyek a hűvös éjszakába című költemény „énekelhetőségére”. Milyen viszonyban állsz a (komoly)zenével? Van bármilyen ilyen jellegű képzettséged, vagy egy műkedvelő tökélyre vitt muzikalitásával állunk szemben?

SA: Zenei képzettségem nincs, viszont van némi affinitásom a zenéhez, hiszen vagy negyven évig énekeltem amatőr kórusokban. Kottát olvasni épp hogy csak tudok, van némi hallásom, ahogy a szüleimnek is volt, akik szintén énekeltek. Ami vers-zeneiség például a Szabadság árva magvetője kötetben esetleg benne van, azt nem annyira a zenéből veszem, hanem a magyar költészetből. Például a Puskin-kötetet indító Egy tubákoló széphez szóló versnél rám Csokonai hatott, nem pedig a komolyzene.  

1749: A versfordításaidban a meglévő, jólesően lüktető zeneiség mellett még egy olyan sajátosságot fedeztem fel, amit az orosz lírát magyarra átültető elődeidnél nem. Úgy érzem, hogy egy vers fordításakor annak kontextusára, a keletkezési körülményeire is jóval nagyobb hangsúlyt fektetsz az átlagosnál, aminek következtében a versek olyan tartalmi többletet kapnak, olyan narratívákhoz jutnak, amelyek új, másfajta jelentésárnyalatokat is kölcsönöznek a költeményeknek. Gondolok itt például a gyönyörű Lermontov-versre, az általad A bércnek fordított Утес-re, amely nálad már nem csak a magányról szól, hanem mintha ez a magány az arany fellegecskével tragikusan véget ért szerelem következtében érné utol a sziklát. A vitorla című vers – ahogyan az ehhez fűzött szubjektív jegyzeteidben utaltál is rá – a te magyarításodban egyfajta meteorológiai jelentésként is értelmezhető. De ott van Puskin híres Ördögökje, amely véleményem szerint nálad az eddigieknél jóval balladisztikusabbá vált, az ember infernális erőkkel szembeni védtelenségét, kitettségét jóval hátborzongatóbban érzékelteti. A prózafordítói éned vezérel, amikor narratív többletet is belelátsz, beleültetsz a versekbe, vagy a mindent el- és megmagyarázni kívánó tanár mivoltod bújik elő ilyenkor belőled?

SA: Nagyon nagy megtiszteltetés számomra, ha így van. Kétségtelen, hogy vannak olyan szöveghelyek, amiknél úgy érzem, hogy én jobban értem más fordítókhoz képest az eredetit. Ennek számos oka lehet. Az, hogy melyik fordító mennyire ismerte/ismeri az eredeti nyelvet, messzire vezet, hisz vannak olyanok, akik közvetítő nyelvből, németből fordítottak Puskint,
például Szabó Lőrinc, ami véleményem szerint elfogathatatlan. Azért is, mert közvetítő nyelvből fordítva a fent említett verszenéből biztos, hogy semmit se lehet érezni. S ha valóban van előnyöm más fordítókhoz képest, az attól van, hogy kellő időben tanultam és hallottam ezeket a verseket, mégpedig a fent említett Gorkij iskolában, ahol orosz anyanyelvű tanároktól, orosz tanmenet szerint tanultuk az orosz irodalmat. Ez mind a versek kontextusa, mind a nyelvismeret, mind pedig a verszene átérzése szempontjából nagy előnyt jelent mindmáig. Egyébként rajtam kívül a fordítók közül valószínűleg egyedül Galgóczy Árpád az, aki szintén hiteles forrásokból tanult meg oroszul, csak épp merőben ellentétes oldalon, a Gulagon, ahol találkozott olyan emberekkel, akik bevezették az orosz kultúrába és költészetbe, s ezért az ő versfordításainak zeneisége, ritmusa is teljesen helyén való. 

1749: Ha már többször felmerült, rákérdezek: miért döntöttek annak idején úgy a szüleid, hogy a Gorkij iskolába íratnak?

SA: Próbáltam ennek utánajárni, és azt a magyarázatot kaptam, hogy akkoriban ez volt az egyetlen olyan iskola, amiben nem volt vallásoktatás, és nem nagyon kérdezték az embertől, hogy milyen felekezethez tartozik. A szüleim zsidók voltak, és 1948-at írtunk, ez, azt hiszem, sok mindent megmagyaráz. Ráadásul mindkét szülőm a kommunista párt tagja volt, a felszabadulást felszabadulásként, a szovjet hadsereget felszabadítóként élte meg, tehát elég sok érv volt amellett, hogy egy ilyen oroszos iskolába adjanak be. Egyébként a pártstruktúrában és a hivatali ranglétrán se jutottak soha az alsó középkádernél feljebb, senkit nem csuktak le, senkit nem buktattak le, meggyőződésből csinálták azt, amit csináltak, egészen addig, amíg meg voltak győződve.  

1749: Rátérve a versfordítói technikádra, Puskin Téli utazásának fordításához fűzött jegyzetedben olvastam egy gyönyörű mondatot: „Azt mondják, az igazi szerelemgyerekek szebbek az átlagnál, talán mert a fogantatás gyönyöre felülmúlja a világra hozás fájdalmát”. Ami számomra azt tükrözi, hogy intuitíve, ihletalapon, egy emlék feltolulása következtében fogsz hozzá egy versfordításhoz – mintha ez volna a fogantatás pillanata –, ám mégsem maradsz meg ennél a „gyönyörnél”, hanem aztán gyötröd magad „a világra hozás fájdalmával”. Azaz az ihletet – ahogy szintén az egyik jegyzetedben fogalmaztál – követi a sziszifuszi, elégedettséget szinte soha nem szülő munka. Sosem éreztél még késztetést arra, hogy megmaradj az első – az ihlet adta - verziónál egy vers átültetésekor? Vagy van esetleg olyan fázisa a munkádnak, amelyben csakis az első megérzésedre hagyatkozol?

SA: Nem, ilyen soha nem fordul elő. Maximum egy-egy sorpár születhet meg így, több nem.

1749: Kétféle fordítót ismerek: azt, aki mindig megnézi, hogy az elődei mit hoztak ki egy-egy szövegből, és azt, aki ezt mintegy „eltolja” magától, hogy ne befolyásolják az addig elkészült fordítások. Nálad a fent említett sziszifuszi munkának a versfordító elődeid szövegeinek vizsgálata is szerves része. Egyfajta megszüntetve megőrző hozzáállást érzékelek a hozzájuk való viszonyodban és az általuk létrehozott szövegek kapcsán – tiszteletteljes felülvizsgálatot, felülbírálatot. Jó példa erre, amikor például Lator László A szikla című versfordításában a tájnyelvi „siratozza” kifejezést Lermontovtól idegennek tartod, s más kifejezést, a „csendesen zokog”-ot találod odaillőnek, vagy amikor Galgóczy A vitorla című Lermontov-átültetésében remeknek véled a „s nem boldogság elől szökik” sor helyett a „nem a boldogságát unta meg” megoldást. Miért tartod fontosnak az elődeiddel folytatott párbeszédet?

SA: Először is kíváncsiságból: csináltam valamit, és érdekel, vajon a kolléga hogyan csinálta. Másrészt hiúságból: hogy hátha kiderül, én csináltam jobban. Ami persze ritkán fordul elő, de az ember reménykedik… Volt már olyan is, most esett meg velem a Lermontov-fordításoknál, hogy rengeteget küszködtem az egyik terjedelmesebb költeménnyel, mire kinyitottam Galgóczy fordítását, és láttam: amivel én vért izzadtam, azt Árpád könnyedén, lazán visszaadta. Ekkor fogtam, és félretettem ezt a fordítást, mert biztos voltam, hogy jobbat nem tudok, rosszabbat meg minek.

1749: Számíthatunk-e arra, hogy a közeljövőben a most készülő Lermontov-fordításaidból is összegyűlik egy kötetre való, mint ahogyan az a Puskin-gyöngyszemek esetében történt?

SA: Annak idején, amikor a Puskin-versfordításokba belefogtam, hobbinak tartottam, úri passziónak. Most már elárulhatom, hogy tulajdonképpen azért kezdtem bele, hogy „magam-magam lepjem meg” vele a nyolcvanadik születésnapomra. Úgy húsz-harminc versnél jártam, amikor megkérdeztem M. Nagy Miklóst, hogy mi az a mennyiség, aminél már érdemes kötetben gondolkodni. Ötven volt a válasz, aztán a dupláját is meghaladta az a mennyiség, ami a Szabadság árva magvetője című kötetbe bekerült. A Lermontov-versekkel úgy vagyok, hogy most tartok harmincegy-két vers lefordításánál, s megint abban állapodtam meg magammal, hogy amíg ötven nincs, kötetről szó sem lehet. De nem is biztos, hogy lesz belőle könyv, mert Lermontovval nehezebben birkózom, mint Puskinnal.

1749: Ennek mi az oka?

SA: Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Még csak azt se merném mondani, hogy nehezebb a szöveg. Valahogy technikailag jobban igénybe vesz Lermontov, mint Puskin.      

1749: Az tudvalevő, hogy az „úri passziód”, a versfordításaid mellett prózafordítással szerencsére mindig megbíznak a legnevesebb magyar könyvkiadók vezetői. Arra volnék kíváncsi, hogy milyen ilyen jellegű feladataid vannak vagy lesznek most vagy a közeljövőben?

SA: Mivel idén lejár Bunyin jogdíj-ügye, M. Nagy Miklós ki akar adni egy Bunyin-kötetet, amibe két kis elbeszélést és egy Tolsztojra való visszaemlékezést fogok fordítani. Most a Könyvhéten összefutottam Kuczogi Szilviával, aki ígérte, hogy hamarosan le fog engem kötni, legalább egy fél évre, de fogalmam sincs, hogy mivel. Ezen kívül nekem is vannak vágyálmaim, amikből Gy. Horváth László sokat „lelőtt” az újrafordításaival. Ugyanis egyetemista korom óta én is vágytam újrafordítani az Anna Karenyinát, ami először azért nem ment, mert amíg Németh László élt, hozzá se lehetett nyúlni a szöveghez, aztán és is ajánlottam különböző kiadóknak, de most Laci megcsinálta. Ám végre megjelent a Bűn és bűnhődés-újrafordításom, aminek keservesen hosszú története van. Annak idején, vagy tíz éve az Ulpius Háznak csináltam meg, ám a kiadó csődbe ment. Aztán egy kis kiadónál landolt a dolog, szinte észrevétlenül. Ami azt jelentette, hogy megjelent a fordításom, de mégse jelent meg. Ezért tovább házaltam, és végre Kuczogi Szilvia tavaly befogadta. S most végre megjelent kemény kötésben. Persze ezzel kapcsolatban is felmerülhet a kérdés, hogy jobb-e vajon a kanonizált, G. Beke Margit-Görög Imre-féle fordításnál. Remélhetőleg igen. Aztán úgy érzem, beleférne még az életembe egy másik klasszikus orosz nagyregény, például A Karamazov testvérek. Vagy szívesen újrafordítanám Goncsarov Oblomovját.  

1749: Az interjú vége felé kicsit személyesebb vizekre eveznék. A vitorla című Lermontov-vershez írott szubjektív esszédben említést teszel egy bizonyos Telepről, egy horányi „földi paradicsomról”, amivel kapcsolatban sejtelmesen közlöd: „hogy mi a Telep, az hosszú magyarázatot igényelne”. Ha nem is túl hosszan, de ezen interjú keretében megosztanád az olvasókkal, hogy mit is takar ez a hely?

SA: A Szentendrei-sziget keleti oldalán lévő partszakaszról van szó, a hivatalos neve ma az, hogy a Meteor Sportegyesület Erdei Telepe. Egy lassan százéves kollektíva nyári élettere ez, 1928-ban történt, hogy néhány fiatalember – melósok, baloldali értelmiségiek – kikötöttek csónakkal a Duna-parton, jól érezték magukat, majd a következő nyáron újra jöttek, s nyaranta kezdték „bérbe venni” a kis akácerdőt. A háború alatt volt egy kis szünet a dologban, de aztán a háború után ez feléledt, sőt, már a háború előtt is előfordult, hogy a sátrak helyére kalyibákat ütöttek össze. Most a Telep lakosságának háromnegyedét a háborús nemzedék leszármazottai teszik ki. Jelenleg én vagyok a Telep második legrégibb lakója, rólam már 1943-ban készült itt egy fénykép, nálam csak egy hölgy idősebb itt. A Telep jelenleg ötszáz lakosú, százötven házzal: közvetlenül a Duna-parton egy bekerített tízhektáros telket kell elképzelni, ahol azonban a házak között nincs kerítés. Tényleg egy paradicsom. Az alapítók alapvető baloldali beállítottságából a mostaniakban is sok megvan, a nyitottságot, a kollektív szellemiséget ma is őrizzük.

1749: És aktív kulturális élet is zajlik a Telepen? Vannak összejöveteleitek?

SA: Vannak, olyannyira, hogy az egyik ilyen „kultúrhérosz” én vagyok. Hatodik-nyolcadik éve szervezek A Telep szombat esti vendége címmel esteket. Ahová meghívunk ismerősöket és kevésbé ismerősöket. Például a legutóbbi szombaton Sajgál Erika és Kovács István színművész-házaspár volt a vendég, most szombaton én leszek a Puskin-versfordításaimmal meghívva, engem pedig Dalos György költő, műfordító fog követni, aki fiatal korában szintén sok időt töltött itt a Telepen. De lesz egy olyan beszélgetés is, ahol Sz. Bíró Zoltán és Tálas Péter fog beszélni Ukrajnáról.