Nem tudom pontosan, mikor találkoztam először ezzel a költeménnyel, illetve a belőle készített románccal (zenéjét szerzette Jelizaveta Sasina, 1805—1903). Talán a hatvanas évek elején, és néhai barátom, az akkor negyedéves Kádas Géza tanította nekünk kicsiknek (másodéveseknek), harmonikakísérettel, de ez csak halvány emlék. Igazából két hangfelvétel ragadt meg bennem.

Az egyik Szergej Lemesev (1902-1979) előadása, a Melogyija lemezkiadó klasszikus bakelitjeinek jellegzetes halk sziszegésével. Lemesevről érdemes tudni, hogy a moszkvai Bolsoj virágkorának (ami mellesleg éppen a sztálini hatalom virágkorára esett) kimagasló tehetségű lírai tenorja volt – a szó szoros értelmében párhuzamosan egy másik nagysággal, az ugyancsak lírai tenor Ivan Kozlovszkijjal, akivel csaknem minden szerepében osztozott. A két tenor finoman leplezett, de közismert vetélkedését a két operarajongói szurkolótábor -  a lemesisztek és a kozlovityanyinok – párbaja kísérte. Lemesev előadását az érzékletes szövegtagolás mellett a jellegzetes finom hajlítások és légies tremolók teszik emlékezetessé. A másik egy baritonelőadás, Dmitrij Hvorosztovszkijé. Ez már videofelvétel, ahol a mélyen átélt előadás esztétikai értékét a szép férfiarc kifejező mimikája (és a Richard Gere-ével vetekedő ősz sörény) fokozza.

Két nagyon szép fordítását ismerem: az Európa Könyvkiadó válogatott kötetében Lator László munkája jelent meg, Galgóczy Árpádé az ő Furcsa szerelem című gyűjteményében olvasható.

Az első sor a maga egyszerűségével, természetes lélegzetvételével azt a hangulatot teremti meg, ahol a népdal és a románc érintkezik egymással. A vers a magányról szól, ezért az один – egyedül szó hangsúlyos. Érdekes, hogy a két említett fordító nem tartotta szükségesnek a magány explicit kimondását. Én sem az első sorban jelzem, hanem a másodikban, de igen hangsúlyos helyen, önálló mondatként.

Az oroszban a дорога és a путь szó csaknem tökéletes szinonímák, még tréfás ikerszófélét is csinálnak belőlük: путь-дорога. A versben a két szó közel egymás után következik, de a szóismétlést természetesen mindhárom fordító elkerülte. A кремнистый путь, hogy úgy mondjam, „műfaj”, durva felszínű, rakott „kövesút”, így az orosz ember számára helyszínt, falusi tájat, faluvéget is érzékeltet (nem kavicsos útról van tehát szó, ami a másik két fordításban szerepel). A látvány további elemei az éj, a köd/homály és a csend, s ezek különböző eloszlásban ott is vannak mindhárom fordításban.  

A második sorpárban kozmikussá tágul a táj: a пустыня – puszta (Lermontov egyik visszatérő kulcsszava) внемлет Богу – hallgatja, figyeli Istent, Isten szavát, a csillagok pedig – a lírai hőssel ellentétben – társak közt vannak: beszélgetnek, „Csillag csillag-társával susog” (Lator), „S egymást szólítják a csillagok” (Galgóczy), „Társalognak fenn a csillagok” (Soproni).

A második szakasz első sorpárja Kosztolányi Hajnali részegségének ámulatát juttatta eszembe. Érdemes megjegyezni, hogy az orosz nyelvben két szó van a kék szín, illetve árnyalatai megnevezésére: a синий és a голубой. Ez utóbbi, a világosabb, sugárzóbb szerepel itt, s ugyanezt használja Lermontov a tenger ködének ábrázolásához A vitorlában. Ez még nem az impresszionizmus mindent levegővel telítő, légiesítő kékje, hanem a romantikáé, de talán amannak előképeként tekinthető.

Az első sorpárnak – amelyet jól sikerültnek éreztem - a rímhívó szavai (égbolt, a föld) szinte kötelezővé tették a volt és a betölt rímet, és ehhez nem volt könnyű hozzágyúrni a fájdalmas költői kérdést. Mi tagadás, a két másik fordítás gördülékenyebb, tartalmasabb, pontosabb is az enyémnél: Mi emészti szívemet? Mit érez? / Bán valamit? Valamire vár? (Lator); Mért emészti szívem úgy a bánat? / Mire várok? Min bánkódom én? (Galgóczy).

A válasz kísértetiesen hasonlít Puskin Пора мой друг, пора kezdetű versére (az én fordításomban: Induljunk, kedvesem! Szívem nyugalmat áhít…), ahol ez áll: На свете счастья нет, но есть покой и воля. – Boldogság nincs sehol, csak nyúgalom s szabadság. (Puskin: Szabadság árva magvetője, Európa Könyvkiadó, 2022, 142. old.), azzal a különbséggel, hogy Lermontov nem a воля szót használja, hanem a szinonimáját, a свобода szót. A két költő sorainak egybecsengése valószínűleg nem átvétel, hanem arra vall, hogy romantikus költői toposszal van dolgunk, amint az álom s feledés esetében is (забыться и заснуть).

A haláltalan, sőt, életteli örök álom bizarr képzete megdolgoztatta mindhárom fordító fantáziáját, és ez, mi tagadás, helyenként némi túlhabzást eredményezett. (Pl. De az élet lüktető sugárban / Áramoljon át a keblemen. Galgóczy).

A záró sorpárba kisebb botanikai nonszensz lopódzott: a lírai hős azt szeretné, hogy a tölgy örökké zöldelne (вечно зеленея), amit Lator avval toldott meg (nyilván rímkényszerből), hogy örökzöld, sűrű lombú cserről ír (persze, a cser sem örökzöld); Galgóczy a jelzőt áthelyezi: S egy hatalmas tölgy fölém borulva / Zúgja el örökzöld himnuszát – így a himnusz lesz örökzöld, ami kissé furcsa; jómagam pedig a lengedezés határozóját faragtam belőle.

Mivel – mint láttuk – az eredeti költemény énekelve él ma is, kipróbáltam, énekelhetőek-e a magyar változatok Sasina dallamára. Nos, csak részben. Ennek több oka is van.

A vers ötös és négy és feles trocheusos sorokból áll, amelyben helyettesítő verslábként pirrichiusok (két rövid) szerepelnek, igen sokszor (a húsz sorból tizenötben) a sor elején, ami erőteljesen meglendíti a ritmust. Például: Выхожу́ оди́н я на доро́гу ‒ ᴜᴜ|‒ᴜ|‒ᴜ|ᴜᴜ|‒ᴜ. A fordításokban is több helyen előfordul pirrichius (jellegzetes eset a szerelem, nyugalom), de ilyen esetekben – különösen sor elején – az első szótag erőteljes hangsúlyt kap, és ezzel helyreáll a trochaikus lejtés. Külön érdekesség, hogy a magyar versben a trocheusos ritmus gyakran egybeesik a magyaros verseléssel. Szép példa erre Lator és Galgóczy verskezdése: Kimegyek az / éji ködös / útra; Csöndes éjjel / kimegyek az / útra. Mindkettő nagyszerűen gördül – magyarul.

Hasonló jelenség figyelhető meg a másik helyettesítő versláb, a spondeus esetében. Az orosz nyelv gyakorlatilag nem teszi lehetővé, hogy két hosszú szótag kerüljön egymás mellé, így a versekben kizárt a spondeusok használata. A magyar verselés viszont legalább olyan gyakran fordul ehhez, mint a pirrichiushoz. Az alábbi példákban a kiemelt szótag mind hosszú:

Istenéhez fordul most a puszta. ‒ᴜ|‒ ‒|‒ ‒| ‒ ‒| ‒ᴜ|‒ᴜ| (Galgóczy).

Csillag csillag-társával susog. ‒ ‒|‒ ‒|‒ ‒|‒ᴜ|‒ (Lator)

Hullámozzék mellem csendesen. ‒ ‒|‒ ‒|‒ ‒|‒ᴜ|‒  (Soproni)

A szóhangsúly ebben az esetben is korrigál, és helyreállítja a trocheust, egyben a magyaros ritmushoz igazítva a sort. Az utóbbi sor képlete tulajdonképpen ilyen:

‒́ ‒|‒ ‒|‒́ ‒|‒́ᴜ|‒

Ennek a korrekciónak azonban az énekelhetőség szempontjából van egy hátrányos következménye. Az orosz vers sorai 3/7, illetve 3/6 szótagú részekre tagolódnak, és a zenei frazírozás pontosan követi ezt a tagolást, aminek a magyar szöveg viszont ellene dolgozik.

Van még egy tényező, amely megnehezítheti az énekes dolgát. A magyar verselésben nemcsak a hosszú magánhangzót tartalmazó szótag minősül hosszúnak, hanem az is, amelyben a rövid magánhangzót két mássalhangzó követi. Hasonlítsuk össze a következő orosz sort a fordításával:

Ночь тиха. Пустыня внемлет богу.

Istenéhez fordul most a puszta.

Az utolsó szó hangsúlyos szótagját (бо́гу) gyönyörű hajlítással lehet énekelni (vagy ki lehet tartani, ha éppen olyan a dallam), a puszta szó első szótagját viszont – bár ez is hosszú – szinte lehetetlen. (Nem is szólva arról, hogy a zöngétlen mássalhangzók torlódása eleve csökkenti az énekelhetőséget.)

Mindez pedig ismételten felhívja a figyelmet arra, hogy az énekelt szövegek fordítása a versfordításnál szokásos kötöttségeken is túl újabbakkal terheli az átültetőt, így a dalfordítás szinte külön szakmának tekinthető.

Kimegyek a ködös éjszakába
(Выхожу один я на дорогу)

Kimegyek a ködös éjszakába.
Köves út dereng. Magam vagyok.
Csend. A puszta les Isten szavára,    
S társalognak fenn a csillagok.

Ünnepi, pompázatos az égbolt!
Kékes fényben álmodik a föld…       
Mi gyötör? A majd? Vagy ami rég volt?
Oly nehéz… A fájdalom betölt.

Életemtől már semmit se várok,
Ami elmúlt, azt se siratom.
Szabadságra s nyugalomra vágyok!
Álom s feledés az óhajom.             

Ám nem a sír jég-álmát kívánom.
Örök álmom másmilyen legyen:
Életerő töltse szunnyadásom,
Hullámozzék mellem csendesen.

Éjjel-nappal szóljanak fülembe
Szerelemről édes dallamok.
És fölöttem zúgjon lengedezve
Mindörökre büszke tölgyfalomb.