Soproni András Lermontovot fordít - folytatjuk műhelynaplójának közlését.
Fellegek
A költemény Lermontov utolsó pétervári darabjai közé tartozik, közvetlenül követi a búcsúvers, az Itt hagylak, piszkos Oroszország, majd következik az indulás a száműzetésbe, melynek indoka a francia követ fiával vívott párbaj. Nem az első, és nem az utolsó.
Hadd idézzek itt pár mondatot Orosz kulturális szótár című munkámból.
„A párbaj mint a becsület megvédésének eszköze a 17. sz. utolsó harmadában jelent meg európai tisztek közvetítésével Oroszországban. I. Péter halálbüntetéssel fenyegette ugyan a párbajozókat, a szokás mégis erősebbnek bizonyult a törvénynél. Virágkora a 19. század első felére esett, miután a II. Katalin óta botozással nem büntethető osztályban egyre jobban kifejlődött a büszkeség és az öntudat. A hatalom szempontjából az indulatok levezetésének egyik szelepe, nemegyszer az udvari intrikák eszköze is lehetett, olyannyira, hogy a hadseregen belül is bevett szokássá vált lefokozással, száműzetéssel „elkenni” az efféle – törvény szerint főbenjáró – ügyeket.”
Lermontov esetében is ez történt: a cári „kegy” a Kaukázusba vezényelte Lermontov főhadnagyot, aki egyébként az adott keretek között tisztességesen járt el. Oroszországban a 19. század utolsó évtizedéig nem voltak írott párbajkódexek, a szokás által szentesített szabályok sokkal kegyetlenebbek voltak, mint Európában. A fegyver csaknem mindig pisztoly volt, és bár a felek megtehették, hogy mindketten a levegőbe lőnek, és ezzel az ügyet lezárják, ha akár csak az egyik fél komolyan vette a dolgot – és az ellenkezőjében a másik fél sohasem lehetett biztos -, akkor a halál szinte elkerülhetetlen volt. Lermontov esetében az első lövés az ellenfélnek járt, aki elhibázta, így Lermontov (aki remek lövő volt) simán végezhetett volna vele, ehelyett azonban a levegőbe lőtt.
A három négysoros strófából álló vers több súlyos problémával szembesíti a fordítót. Az első: a versforma. Az eredeti költemény tizenkét színtiszta daktilikus sorból áll, amelyek közül tízet nagyon erős cezúra vág ketté. A magyar költészetben a tiszta daktilus igen ritka. Már Horváth János is megállapítja: „Daktylusi rímes képletekkel költőink aránylag ritkán éltek”[1], majd hozzáteszi: „Arany János és több követője … egyik-másik nemzeti sorfajunkat (főképp a felező tizenkettest) meg is „mértékelték”; néha el sem lehet dönteni: megmértékelt magyar, vagy magyar módra is ütemezhető nyugati képlettel van-e dolgunk.”[2]
Ezt a mértéket nálunk elsősorban a deákos – latinos, görögös – versekben használják, kötelező eleme a hexameternek és a vele kombinált pentameternek, azaz a disztichonnak, de szinte sosem kizárólagosan, hanem trocheusokkal és spondeuszokkal kombinálva. Közismert példa Kölcsey Ferenc Huszt című epigrammája:
Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék.
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
A hexameter különleges példája Radnóti Hetedik eclogája, ahol a szóhangsúly az esetek túlnyomó többségében egybeesik a daktilus hosszú szótagjával (ennek ellenére itt nem érezni magyaros ütemet). Így érzékelteti a költő az őr lépteit:
S látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
Lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Az öt egész versláb után a sorvégen csonka daktilus áll – a hiányzó fél ütem szünetében a katona megfordul.
Ugyancsak különleges Áprily Lajos Márciusa, amelybe a költő a versláb nevét is beleszövi. A vers különlegessége – egyebek között -, hogy emelkedő dallammal – jambussal és anapesztusokkal – kezdődik, és ez táncol át daktilusokba:
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke,
víg dithyrambusa: dactilusok.
Annak, hogy tiszta daktilusos vers a magyar költészetben ritka, nyelvi-verstani okai vannak: a magyar nyelvben már néhány szavas mondatokban is szinte elkerülhetetlen, hogy két vagy több hosszú, illetve rövid szótag kerüljön egymás mellé – ami az oroszban szinte elképzelhetetlen. Az egy rövid és egy hosszú szótagból álló verslábak (ᴜ‒ - jambus, ‒ᴜ - trocheus) esetében megengedhető a két egyforma szótagból álló verslábak (‒ ‒ - spondeusz, ᴜᴜ - pirrichiusz) helyettesítőként való alkalmazása, ilyen könnyítés azonban a háromszótagos verslábaknál (ᴜᴜ‒ - anapesztus, ‒ᴜᴜ - daktilus) nincs, és ép fülű magyar költő nem ír anapesztusok közé ᴜ‒ ‒, daktilusok közé pedig ‒ ‒ᴜ, vagy ᴜ‒ᴜ, ‒ᴜ‒ féle „verslábszörnyeket”, nem is szólva a három hosszú szótagból állókról. Pontosítok: nekem legalább is nincs tudomásom ilyenekről.
Más dolog a fordítás: a Nyekraszov anapesztusaival igen derekasan birkózó Fodor Andrásnál például előfordulnak ilyenek:
Van-e benned egy táj, van-e rejtek,
van-e bárhol is egy szegelet,
ahol árva panaszt sosem ejtett
a te hűszívű földmívesed.
Csupa sóhaj a sorsa a réten,
rabigában a bánya ölében
sűrű láncra kötözve, vakon,
kocsialjban a sztyeppei éjben,
úri szérűkön, asztagokon,
nyomorult odujába húzódva,
hol a nap sose érheti őt,
süket városokon, s virradóra
a bírák palotái előtt.
(Gondolatok egy palota főbejáratánál)
A hosszú és rövid magánhangzók felcserélése – poetica licentiaként, azaz költői szabadságként - a tizenkilencedik századi klasszikus költőinknél is előfordul, különösen, ha az írás nem követi a kiejtést (pl. a hűszívű szó második és harmadik szótagjában inkább rövid magánhangzót ejtünk, mint hosszút). Még az is viszonylag könnyen lenyelhető, hogy az egy névelő mássalhangzóval kezdődő szó előtt is rövid szótag helyén áll (egy táj), de a süket városokon torlódó mássalhangzói és kivált a virradóra szó hosszú mássalhangzója előtt aligha vitathatóan hosszú szótag van, amitől óhatatlanul megdöccen a ritmus. Ha elfogadjuk ezeket, az afféle „fordítói szabadság” lehet, ami nem más, mint a kötöttségek tudomásul vétele.
Be kell látnunk: Fodor minden leleményét latba vetve igyekszik megküzdeni a lehetetlennel: tartja a ritmust, de a szövegen érződik az akrobatikus erőfeszítés, ezzel szemben Nyekraszov anapesztusai olyan természetesen, lélegzetvételszerűen gördülnek, mint Weöres Sándor nevezetes cégtábláján a pentameter: „Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő”[3].
Visszatérve a Lermontov-vershez, a ritmika szempontjából vannak benne különösen kényes szavak, ugyanis az adott összefüggésben szinonimákkal nem helyettesíthetők, és ritmusuk nem simítható bele a daktilikus sorba:
изгна́нники száműzöttek ‒ ‒ ‒ᴜ (ᴜ - rövidként és hosszúként is értelmezhető szótag)
ве́чно örökké ᴜ‒ ‒
чу́жды idegenek ᴜ ᴜ ᴜ
холо́дные hidegek ᴜ ᴜ ᴜ ᴜ
свобо́дные szabadok ᴜ ᴜ ᴜ
A – remélem, elfogadható - megoldást a daktilikus sorok és a felező tizenkettes egybecsengetése jelentette. A harmadik szakasz ezek szerint a következőképpen néz ki:
Nem: csak a korcs vetemény, amit untatok… ‒ ᴜ ᴜ|‒ ᴜ ᴜ|‒ ᴜ ᴜ|‒ ᴜ ᴜ|
Szenvedély, szenvedés idegen tőletek; 3|3||3|3|
Örökké hidegek, örökké szabadok, 3|3||3|3|
Hontalanok, akik száműzhetetlenek. 6||6 vagyis felező tizenkettes, ami kissé bicegő daktilusos sorként értelmezető: ‒ ᴜ ᴜ| ᴜ ᴜ ᴜ||‒ ‒ ᴜ|‒ ᴜ ᴜ
Szokásom szerint kerestem a költemény régebbi fordításait is, de legnagyobb meglepetésemre sem az Európa Könyvkiadó válogatásában, sem Galgóczy Árpád gyűjteményes kötetében nem találtam. Kiderült azonban, hogy van más, régi fordítás. Kiváltképp érdekes Arany László németből készített fordítása.
Lermontoff Jurjewits Mihály: A felhők
Felhők az égbolton, örök vándorcsapat,
Kik völgyön és hegyen vonúltok szűntelen,
Hazátokból futtok; tám más hon csalogat?
Vagy mint én, száműzve jártok ti is velem?
Szóljatok, mi kerget: sors igazsága-e,
A hitszegés átka, mely engesztelhetlen?
Otthon kaján csalás, a fők gazsága-e?
Képmutató barát, ki megcsal hitetlen?
Nem. Csak a kietlen hont kerűlitek ti,
Nem érzitek nyügző lefékezés kínját,
A szenvedélyt, igát nem ismeritek ti,
Nem a haza üdvét, száműzetés kínját.[4]
Lássuk be, nem költői remekléssel van dolgunk, és nemcsak azért, mert Arany László hatos – eléggé döcögő - jambusokkal ültette át a verset.
Van egy közelebbi, immár oroszból készült fordítás is, mely Urbán Eszter munkája:
Felhők
Ti mennyei felhőcskék, örök árva
Zarándokok, járva azúrtereket,
Szép északi tájról délszaki tájra
Siettek, akár én, számkivetett.
Ki hajszol? Sorsotok? Végzetes átok?
Vagy titkos irígység? Nyílt gyülölet?
A régi barátok szórnak-e rátok
Rágalmat? Vannak-e bűneitek?
Unjátok a meddő, parlagi tájat...
Örök szabadok ti, örök hidegek,
Mert vágy titeket nem bánt: mi se fájhat,
A hontalan nem lehet számkivetett.[5]
Amint látjuk, a fordítás nyelvi szinten és a mondanivaló tekintetében is pontosan közvetíti a Lermontov-verset, de ritmikája inkább jambusos-anapesztusos, olyasféle, mint fentebb az Áprily-vers. Ezzel pedig beleütközünk a versfordítás örök és eldönthetetlen kérdésébe: mennyire kell – kell-e egyáltalán - követni az eredeti vers ritmusát? Az adott esetben az az érzésem, hogy a ritmus ennek a versnek nem a ruhája, hanem a bőre: a súlyos gondolatok adekvát zenéje a grammatikai eszközökkel is erősen tagolt, ereszkedő, daktilikus sor, amit nem lehet „megtáncosítani”.
Fellegek
Тучи
Fellegek, ó, örök égi zarándokok!
Pusztai kék terek gyöngysora, ékszere!
Szállotok – tán ti is száműzött vándorok –
Északi drága honomból a Dél fele.
Vajh mi? a sors maga, űz titeket tova?
Titkos irigyek? A nyílt gonosz ártalom?
Lelketek árnyai, egykori bűn nyoma?
Áruló cimbora mérge: a rágalom?
Nem: csak a korcs vetemény, amit untatok…
Szenvedély, szenvedés idegen tőletek;
Örökké hidegek, örökké szabadok,
Hontalanok, akik száműzhetetlenek.
*
Jegyzetek:
[1] Horváth János: Rendszeres magyar verstan, Akadémiai Kiadó, 1969., 104. old.
[2] U. o. 105-106. old.
[3] Az éjszaka csodái.
[4] Arany László: Lermontoff. In: Budapesti Szemle, szerkeszti és kiadja Csengery Antal, 24. kötet, Pest, 1864. 253. old.
