Alekszandr Szergejevics Puskin neve hallatán a magyar emberek többségének az Anyegin jut az eszébe, jó esetben a verses regényhez társuló állandó szófordulattal, „az orosz élet enciklopédiájával” együtt. Az Európa Kiadó jóvoltából nemrég megjelent új Puskin-verseskötet, a Szabadság árva magvetője összeállítójának és fordítójának, Soproni Andrásnak hála azonban most mindez pozitív irányba változhat: a magyar olvasók orosz klasszikusról alkotott benyomása tovább bővülhet.

Mert bár annak ellenére, hogy a fordító a kötethez írott előszavában állítja, hogy a válogatása „csapongó, és nem követ semmiféle megfontolt tervet” (6), ezt a meglehetősen szerény megállapítást nemcsak az itt olvasható versek kronologikus sorrendje, de a költemények közti rejtett összefüggések is cáfolják. Mégpedig azért, mert több szempontból is épp az olvasható ki belőlük, ami a Puskin-életmű összetartó erejét adja: az az alkotáshoz fűződő – a külső és a belső körülmények által egyaránt befolyásolt – igencsak ambivalens viszony, amely épp az ambivalens jellege miatt nem hagyta a poétát nyugodni. És ami végeredményben, Gogol szavaival élve, az „orosz szellemnek azt a páratlan megnyilatkozását”[1] eredményezte, amelyben a költő a saját hányattatott sorsának megéneklésén keresztül és azon túl talentumát a köz javára fordította. Vagyis – hogy egy magyar klasszikussal éljek - Puskin sohasem „rühellvén”, hanem épp hogy vágyván a prófétaságot, még a személyes hangvételű verseiben is éles hangon bírálta az önkényuralmat, politikai epigrammákban és szatirikus dalokban követelt jogokat a szegényebb néprétegeknek, és ódákat zengve lelkesedett életműve legfontosabb fogalmáért: a szabadságért.

Ha innen nézzük, Soproni András válogatásának épp az az egyik legnagyobb érdeme, hogy az orosz poéta nagyrészt olyan, ars poeticának is beillő verseit foglalja magában, amelyek az alkotással kapcsolatos ambivalens érzéseire is magyarázatul szolgálnak. Ebből a szempontból érzem rendkívül fontosnak a válogatáskötet egyik magvát képező, Puskinnak a cárral – pontosabban a cárokkal – való kapcsolatát taglaló verseit. A két, Puskin életében egymást váltó uralkodóhoz, Sándorhoz és Miklóshoz fűződő viszonya ugyanis önmagában meghatározta az alkotása mibenlétét. Hiszen amíg a nép szabadságáért is nyíltan kiálló nagyszabású költeménye, az Óda a szabadsághoz – a démonizált I. Sándorral szembefordulva – nyíltan kimondja: „Önkényuralkodó bitang! / Alig várom trónod bukását, / Örömmel látom majd magad / S a gyermekeid pusztulását” (18), addig az 1825-ben Sándort váltó I. Miklóssal kapcsolatos, egészen eltérő érzései helytálló mivoltáról Boldog, akit a cár kegyel és Barátaim című versében igyekszik nemcsak magát, hanem a közvéleményt is meggyőzni. (Miklós ugyanis a trónra kerülvén visszahívja őt a száműzetésből, és ideig-óráig elhiteti vele, hogy a nép szabadságáért való bátor kiállása beleilleszkedik a jobbágyfelszabadításra vonatkozó cári törekvésekbe). „Száműzve éltem napjaim, / Szeretteimtől messze-messze, / De ő kezét kiterjesztette – / S most itt vagyok, barátaim. // Ő tiszteli a költőt bennem, / Szabaddá tette szellemem, / S én meghatottan, hálatelten / Dalommal nem dicsérhetem?”. (88)

 Ám ezt követően a kötetben kronológiai sorrendbe szedett versekből az életút újabb változására következtethetünk. A hős és az Egy költőhöz című költeményekből Puskinnak már nemcsak az angyalinak tételezett, de hamar ördögivé váló, őt továbbra is titkos úton megfigyelő Miklósból, de a barátaiból és a népből való kiábrándulása is kiolvasható. Az az 1831-től tulajdonképpen a haláláig tartó időszak ez, amikor az udvari intrikák kereszttüzébe kerülve, a nép szabadságra „nevelhetőségébe” vetett hitében csalatkozva Puskin ráébred: csak magára számíthat. Ahogyan arra a kötet címe is figyelmeztet: ez az az időszak, amikor „árván” marad, a „szabadság árva magvetőjévé” válik, amiről az Egy költőhöz emblematikus sorai így számolnak be: „Ne várd jutalmadat, s ne kíméld erődet. // Belül a jutalom. Bírád magad legyél; / Nálad keményebben, meg senki nem ítél. / Elégedett vagy-é magad? Ne kívánj többet. // Elégedett vagy? Hát hadd szidjon a tömeg / Köpködje meg tüzed az oltárod felett, / S mint csintalan kölyök, hadd rázza füstölődet”. (116)

S miközben önmagát ily módon győzködi, a konkrét démonaival való küzdelme mellett az alkotása szentségét és szépségét megkérdőjelező, átvitt értelmű démonjával is lejt egy táncot. Mégpedig a híres, Eörsi István fordításának köszönhetően a magyar olvasók körében is ismert, a mostani újrafordításnak hála pedig ismét a magyar köztudatba ültethető Démon című versében, aki, hozzá megérkezvén „[r]ágalmakat szórt minden szentre, / Tagadott és ellenkezett, / A szépet ábrándnak nevezte; / S kigúnyolá az ihletet”. (47)  Ambivalens lelkiállapota újabb szimptomatikus bizonyítékaként ugyanakkor Puskin továbbra is hajlamos prófétaként tekinteni önmagára (lásd A próféta című versét, amelyben az Úr kegyeltjének, „szócsövének” érzi magát), miközben mindenből és mindenkiből kiábrándulva a November 2. (Tél van. Falun mit kezd az ember) című versében eljut odáig, hogy „hagyja a lírával a vitát” (103.), és inkább „feláll és átmegy a kis szalonba” (uo.), hogy más „elfoglaltság”, a szerelem után nézzen.

A szerelmesversek Puskin lírájának szintén igen jelentős szegmensét képezik, amelyek könnyedebb hangvételükkel egyenesen pihentetik a megfáradt költőt. Soproni András pedig a magyar olvasónak nyújt felüdülést, amikor kiváló arányérzékkel emeli be az ars poeticus, hazafias, sokszor komor hangvételű versek közé Puskin rokokó stílusú szerelmi lírájának gyöngyszemeit. Az enyhet adó szerelmi lírához való – persze mindig csak ideiglenes – poétai odafordulást a már a címében is Soproni fordítói zsenialitásáról árulkodó A szerelem locska nyelve indokolja: „Örülsz az ékes versezetnek, / Az édes rím neked való. / Riasztanak a vallomások, / Széttépsz szerelmes levelet, / Ám hogyha versbe szedve látod, / Gyengéd mosollyal élvezed” (98). És ennek bizonyítékaként sorjáznak az olyan költemények a kötetben, mint a „[b]oldog találkozás emlékét” (97) idéző Virág, az Egy tubákoló széphez szóló szerelmi vallomás, vagy A talizmán, amely pont azért olyan kedves a költő számára, mert bár semmi mástól nem óvja meg: „Sem kórtól, sem a hanttól, / Sem vihartól, nem biz ám”, ám „a bűn tüzétől, / Újabb szívsebtől, netán /Csalatástól, feledéstől” (85-86) annál inkább.

Annak ellenére azonban, hogy fajsúlyos és könnyedebb hangvételű költemények váltják itt egymást, a száztíz versből álló gyűjteményes kötet hangnemét nemcsak végig egységesnek, hanem magunkhoz, magyar szívünkhöz is igen közelállónak érezzük. Mindez Soproni Soproni „domesztikáló" fordítási stratégiájának köszönhető, melyet így foglal össze: „én úgy érzem, hogy enyhe archaizálás, halvány utalás Csokonai, Vörösmarty, Petőfi nyelvére megengedhető, sőt, bizonyos kimondottan rokokós, klasszicista vagy romantikus témák esetében, egyenesen elengedhetetlen”. (7) És valóban: ezek a „halvány utalások” olyan, a fent említett klasszikus magyar költőktől származó, a Puskin-versek fordításába becsempészett, „kölcsönvett” sorok képében vannak jelen, amelyekre a memoritereinkből jól emlékszünk, és azzal, hogy ezeket a korábbi Puskin-versfordításokhoz képest, illetve azoktól eltérő módon Soproni most integrálni tudta a fordításaiba, jó értelemben véve „háziasította”, még szerethetőbbé, még befogadhatóbbá varázsolva a magyar olvasók számára az orosz klasszikus líráját. De hogy néhány konkrét példával is éljek: kinek ne Csokonai sorai („Hittem szép szavadnak: / mégis megcsalál”) jutnának eszébe a Kihunyt a nap fénylő korongja „Vágytam, reménykedék, és megcsalattatám” (27) soráról? Kinek ne ugrana be A reményhez, ha ezt olvassa Puskinnál: „Hiú reményt beléjük mért csepegtetsz”? (50) Hasonlóképp felidéződhet bennünk Petőfi a Háború csatában elesni vágyó versbeszélője kapcsán, miközben a Napóleon „midőn a nép viharja felkelt” (34) sora a Föltámadott a tengert juttathatja eszünkbe.  

A fordító említette neves magyar költők mellett azonban – akár egy-egy sorukat megidézve, akár a verseik tematikai egyezésével – további magyar klasszikusokra is „rálelhetünk”. Felismerhetjük Ady Endre Üzenet egykori iskolámba című költeményének hangulatát és mondanivalóját is a Carszkoje Szelo című, szintén a szívnek legkedvesebb alma materhez írott Puskin-versben. Sőt, sorok közötti egyezések is megfigyelhetők a már említett Egy tubákoló széphez című Puskin-vers és Ady Endre Az én menyasszonyom című költeménye között a mindkét versben többször ismétlődő, „mit bánom én…” kezdetű sor révén, amely mindkét esetben a szerelem szülte odaadó magatartást hivatott jelképezni. De „kihalljuk” József Attilát is a Pozsgás kritikusom című Puskin-versben. A korábban Orbán Ottó által Vérmes kritikusom címmel fordított, már a címében is ellenségesnek feltüntetett kritikus Soproninál – az eredeti Puskin-vers hangulatához jóval közelebb állva – inkább baráttá szelídül, akit Puskin úgy ültet le maguk közé: „Jer hát csak közelebb, foglalj helyet, ne félj” (123), mint ahogyan azt József Attila a Thomas Mann üdvözlésében tette: „ülj le közénk, és mesélj”.

Az eredeti hangulat találóbb visszaadására jó példa a sokak számára eddig Áprily Lajos (esetleg Makai Imre) magyarította sejtelmes, Ördögök című költemény is. Soproni ezt a maga míves fordításával az Arany János-féle balladák komor, hátborzongató hangvételével tudja megtelíteni, így az eddigi, Dosztojevszkij-mottóként ismert Makai-sorokhoz képest („Ha megölsz, se látok nyomot, / Ismeretlen már e táj, / Alighanem ördög vezet, / Összevissza, körbe jár […] Hányan vannak, hová űzik / E jajongó sereget? / Boszorkányt kísérnek nászba, / Házimanót temetnek?”) most sokkal tehetetlenebbnek érezzük az embert azt infernális erőkkel szemben: „Üss agyon, de nem lelem meg, / Eltévedtünk. Mit tegyünk?, / Tán egy ördög, az vezetget, / Ő incselkedik velünk (…) „Merre szállnak, vajh, s mivégre? / Mért jajongnak annyira? / Házimanó-temetésre? / Vagy boszorkánylagzira?” (118-119).    

Mindezen tényezők összjátékának köszönhetően többek, mások ezek a fordítások, mint az eddigi Puskin-magyarítások, miközben „magyarosra hangolásuk” mellett természetesen a nagyon orosz jellegüket sem veszítik el. Azt, amiért Puskin a saját népe számára „az orosz szellemnek páratlan megnyilatkozása” tud lenni, illetve, ahogyan azt Dosztojevszkij Gogol szavaihoz a híres Puskin-beszédében hozzáfűzte: „a profetikus megnyilatkozása” is[2]. És ezt nemcsak a Puskin is vágyta, már említett prófétaság tükrözi, hanem egy olyan, ebben a gyűjteményes kötetben is helyet kapott költemény, amely a most már, az utókor által szintén prófétának titulált Dosztojevszkij szavait nemcsak hátborzongatóvá, de indokolttá is teszi: az Oroszország rágalmazóihoz című vers. Amely ugyan annak idején, 1831-ben a lengyel-orosz konfliktusról volt hivatott értekezni, de amely a mai olvasatunkban egyértelműen a mind a mai napig tartó orosz-ukrán háború szereplőinek „szól oda”. Ha akarom, ukrán/európai uniós részről, ha akarom, orosz/kínai oldalról. Ami azt igazolja, hogy egy profétikus költő a versében megfogalmazottakkal egy konfliktus mindkét oldalába bele tud helyezkedni. Ízlelgessük csak e sorokat: „A szlávoké e pör, csak szláv akarja. / Ez ősi belviszályt, mit sors vetett a latra, / Mi döntjük el magunk, senki más” (133), illetve: „Avagy a cár szava immáron erőtlen? / Először vívnánk Európa ellen? / Karunk tusától elszokott? / Kevés e nép? Vagy Permtől messzi Tauriáig, / Finnföld szikláitól Kolhisz tüzes honáig / A Kremltől, mely meg nem törik, / Addig, falát hol Kína rakta / Acélsörétjét csillogtatva, / Oroszhon talpra nem szökik? / Hát küldjétek, becsmérlőink, / A vérre szomjas ifjakat: / Jut hely nekik honunk mezőin, / Hol fiaink is porlanak". (134) 

*

Jegyzetek:

[1] A Puskinról szóló véleményét Gogol Néhány szó Puskinról címmel 1832-ben írta, nyomtatásban a szöveg először 1835-ben, a szerző Szentpétervárott kiadott Arabeszkek című gyűjteményes kötetében jelent meg.

[2] Dosztojevszkij a híres Puskin-beszédét az Orosz Irodalom Kedvelőinek Társasága 1880. június 8-i ülésén mondta el, nyomtatásban Az író naplója 1881-es, egyetlen számának 2. fejezeteként jelentette meg.