A versfordítás, amivel az utóbbi években elég sokat foglalkoztam,[1] a nyelvek közötti hasonlóság és különbség kérdésén túl értelemszerűen felhívja a figyelmet a verselések hasonlóságaira és különbözéseire. Mind az orosz, mind a magyar költészetben létezik olyan verselés, amely a hosszú és rövid szótagok váltakozásán alapul. Az orosz verstanok ezt szillabotonikus verselésnek nevezik, a magyarban ennek párja az időmértékes verselés. Aki hallott már mindkét nyelven verset, kivált, ha fordítással is foglalkozott, bizonyára tapasztalta, hogy az orosz verselés „tisztább”, azaz a verslábak következetesebben lüktetnek, ettől az orosz vers belcanto-szerűbb. Ennek oka a két verselés nyelvi alapjainak különbözésében keresendő.

Az orosz vers a hangsúlyos (és egyben hosszú), valamint a hangsúlytalan (és egyben rövid) szótagok váltakozásán alapul. Mivel pedig minden – teljes értékű – szónak van egy és csakis egy hangsúlyos szótagja, már a szó szintjén sem nehéz a hagyományos verslábaknak megfelelő szavakat találni.

A magyar verselésben – a fő szabály szerint – rövid szótagnak számít az, amelyik rövid magánhangzóra végződik, vagy a rövid magánhangzó után egyetlen mássalhangzó áll; hosszú az, amelyikben hosszú magánhangzó van, vagy a rövid magánhangzót két mássalhangzó, vagy hosszú mássalhangzó követi. Ennek következtében egy-egy szóban egyaránt szerepelhet több rövid, illetve több hosszú szótag is, mégpedig rapszodikusan váltakozva, így a magyar vers „nyersanyagából” eleve nehezebb építkezni. Persze, ebből is lehet, csak éppen nagyobb „kunszt”.

Mindkét költészetben megtalálhatóak az antikból örökölt verslábak: a jambus (ᴜ‒), a trocheus (‒ᴜ), az anapesztus (ᴜ ᴜ ‒), a daktilus (‒ᴜ ᴜ), a pirrichius (ᴜ ᴜ) és a spondeus (‒ ‒). Figyelemre méltó azonban, hogy éppen a fentiek következtében a magyar költészetben lényegesen ritkábbak a tisztán anapesztusokból, illetve daktilusokból építkező versek, mint az oroszban, ezért az ilyen verselés fordítása sokkal nehezebb, és a fordító – a lexikai-jelentésbeli kötöttségek következtében – gyakran kényszerül „nem tiszta, sánta” verslábakat használni (ᴜ ᴜ ‒ helyett ᴜ‒ ‒;  ‒ᴜ ᴜ helyett ‒ ‒ ᴜ, stb.) abban bízva, hogy a sor egésze „elviszi” a sánta lábat is, vagy legalább az olvasóban van elég tolerancia, hogy szemet hunyjon a hiba fölött. Az oroszban ilyen sántikálásra nincs szükség, és nem is fordul elő. Nyekraszov például terjedelmes elbeszélő költeményeket írt tiszta anapesztusokban, sok gondot okozva a formahűséghez ragaszkodó magyar fordítóknak.

Az imént felsoroltakon kívül az orosz verstanok számon tartanak még egy verslábat, ami a magyar verstanokban csak nagyon elvétve szerepel, ez az amphibrachisz, amelynek képlete ᴜ ‒ ᴜ. Ez a versláb nagyjából a 19. század elején jelent meg az orosz költészetben, elsőként Puskin vitte tökélyre, és azóta mind a mai napig igen gyakori. Hogy ez a versláb mennyire természetes az orosz nyelvben, érthetővé válik, ha tudjuk, hogy a három szótagú orosz szavak (talán ez a legnépesebb osztály) döntő többségének a hangsúlya a középső szótagra esik.

Az amphibrachisz igen rugalmasnak bizonyult, Puskin is könnyedén alkalmazta merőben különböző témák kidolgozásához. Közeljövőben megjelenő fordításkötetemben öt ilyet számoltam össze. Az Ének Oleg fejedelemről ünnepélyes hangvételű történelmi ballada, A rab súlyos allegória és szenvedélyes, romantikus szabadságének. A Bacchusi dal az ész, a felvilágosodás, a fény ditirambikus dicsőítése, a Hahó, Inesillia spanyol jelmezes szerenád és helyzetdal; A felleg táncos lejtésű rokokó ékszer.

Fordítói teljesítmény (legalábbis a terjedelem) szempontjából a legnagyobb az Ének Oleg fejedelemről, amely huszonhét hatsoros strófából áll. Példaként vegyük az első strófát, oroszul: 

Как ны́не сбира́ется ве́щий Оле́г
     Отмсти́ть неразу́мным хоза́рам,
Их се́лы и ни́вы за бу́йный набе́г
     Обрёк он меча́м и пожа́рам;
С дружи́ной свое́й, в царегра́дской броне́,
Князь по́ полю е́дет на ве́рном коне́.

és magyarul:

Ím, bosszúra indul a bölcs nagy Oleg,
    Leszámol a dőre kazárral.
Rabló rohamukra a fészkeiket
    Felégeti, dúlja vasával.
Bizánci a vértje, mögötte a had,
És hű paripája a nyerge alatt.

A strófa ritmusképlete tehát

ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒
ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ|
ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒
ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ|
ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒
ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒

vagyis tizennyolc teljes, és négy fél amphibrachisz. Ha ezt megszorozzuk a strófák számával (27), akkor azt kapjuk, hogy a vers 726 teljes és 108 fél verslábból áll, mégpedig – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – hibátlan verslábból.

Mennyit sikerült ebből visszaadni a magyarban? Előrebocsátom, hogy a fordítás nem „szótagszámlálással” készült, hanem „fül után”, ahogy ritmusérzékem, a hallásom diktálta. Most, hogy utólag átszámoltam, arra az eredményre jutottam, hogy 57 olyan hely van, ahol rövid szótag helyett hosszú szerepel, ebből 50 a sor elején, 7 a sor közepén, egy helyen pedig hosszú szótag helyére rövid került. Ha figyelembe vesszük, hogy az első szótagok közül 12 hangsúlytalan (kötőszó – és; indulatszó – ím, hát; határozószó – már, ott), ami után erős, nyomatékos szótag következik, akkor azt merem mondani, hogy az eredmény vállalható.

Nekem személyes kedvencem A felleg, avagy oroszulТуча:

После́дняя ту́ча рассе́янной бу́ри!
Одна́ ты несе́шься по я́сной лазу́ри,
Одна́ ты наво́дишь уны́лую те́нь,
Одна́ ты печа́лишь лику́ющий де́нь. 

Ты не́бо неда́вно круго́м облега́ла,
И мо́лния гро́зно тебя́ обвива́ла;
И ты́ издава́ла таи́нственный гро́м
И а́лчную зе́млю пои́ла дожде́м. 

Дово́льно, сокро́йся! Пора́ минова́лась,
Земля́ освежи́лась, и бу́ря промча́лась,
И ве́тер, ласка́я листо́чки древе́с,
Тебя́ с успоко́енных го́нит небе́с.

A magyar verzió így hangzik:

Vihar maradéka, te, felleg az égen,
Csupán te sötétlesz a mélytüzű kéken,
Csupán temiád borul árnyba a föld,
Csupán te fakítod a fényt, örömöt.

Nemrég az egész eget is beborítád,
Villám vakitó tüzes ostora járt át,
Tombolva, dörögve titokzatosat,
Esőddel itattad a földet alant. 

Tűnj el, takarodj! A vihar tovaszállt már,
Frissültek a földek, amerre te jártál,
Szellő simogatja a fák levelét,
És messzire űz, s kiderülhet az ég.

Itt a ritmusképlet a következő: 

ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ
ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ
ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒
ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒ ᴜ| ᴜ ‒

A fordításban ezúttal kiemeltem azokat a helyeket, ahol rövid szótag helyére hosszú került. Mint látható, ezek többsége a sor elején áll, ahol érzésem szerint a lendület következtében a nem tökéletes versláb belesimul a sorba, valahogy úgy, mintha egy sorkezdő jambus helyén spondeusz állna. Mások a sor végén állnak, ahol a klasszikus verstan szerint a szótag értéke hosszúként és rövidként egyaránt felfogható. Ugyancsak rövidként fogható fel az és kötőszó. Külön említeném a mélytüzü és a vakitó szót, amelyben az ű illetve í helyett használt rövid betű bőven belefér a poetica licentia kategóriájába.

A vers táncos lejtéséhez hozzájárul, hogy a strófák első sora teljes verslábbal végződik, amihez zökkenésmentesen illeszkedik a második sor első verslába. A hatás engem arra emlékeztet, mint amikor a mesterhegedűs a vonó végéig húzza a hangot, majd úgy változtat irányt, hogy a következő ütem megszakítás nélkül folytatódik, így egyben is van az előzővel, meg külön is. Mi tagadás, ezt a „trükköt” nem sikerült visszaadnom.

Mint bevezetőben említettem, a magyar verstanok szinte egyáltalán nem említik az amphibrachiszt. Jelenti-e ez azt, hogy a magyar költészetben nincs is ilyen?

Szerintem van, csak nem úgy nevezik, és ez sajátos verstani vitákra adott okot.

Ha tíz magyarnak lekopognám a következő strófát:

Ti – tá – ti – ti – tá – ti – ti – tá – ti – ti – tá – ti
Ti – tá – ti – ti – tá – ti – ti – tá – ti – ti – tá
Ti – tá – ti – ti – tá – ti – ti – tá – ti – ti – tá - ti
Ti – tá – ti – ti – tá – ti – ti – tá – ti – ti – tá

közülük kilenc habozás nélkül rávágná: ez a Szeptember végén.

Ha pedig ezt összevetjük A felleg ritmusképletével, azt találjuk, hogy az első és harmadik sor ritmusa pontosan azonos az orosz vers első két soráéval, a második és a negyedik pedig a harmadikéval és a negyedikével.

Ezzel szemben a magyar verstanok egyik része úgy értelmezi/tagolja a verset, hogy az első két szótagot jambusnak veszi, onnan tovább pedig anapesztusokat lát, a másik értelmezés szerint viszont az első szótag úgynevezett felütés (német Auftakt) vagy ütemelőző, onnan pedig daktilusok következnek.

Horváth János határozottan tagadja a felütés létezését a magyar verselésben. A magyar ritmusérzék – szerinte – „nem tudja, mit kezdjen az ilyen ütemelőzővel: neki az első kimondott szótaggal már elkezdődött a sor. … Teljesen értelmetlen teoretizálás volna a sor első, súlytalan szótagját bele nem számítani a sor ritmikai szervezetében. Ki van mondva, tehát beleszámít.”[2]. Ezzel szemben Hegedűs Géza így foglal állást: „A magyar nyelv lejtése – a szókezdő hangsúly folytán – ereszkedő jellegű. Ha tehát az emelkedő lejtésű sorokat legalábbis közelíteni akarjuk a természetes beszéd hangsúlyához, akkor az első egyszerre hangsúlyos és hosszú szótag előtti szótag mintegy önmagától válik le a sor ritmusrendszeréről, különösen akkor, ha ez a szótag önmagában egész szó. … Az ilyen esetekben az emelkedő sorok valóban önkéntelenül is ütemelőzőként választják le a kezdő hangsúlytalan egytagú szót, és ereszkedő jellegűvé válnak”[3].

A magam részéről salamoni döntésnek tartanám, ha az efféle verssorokat amphibrachiszokból állónak tekintenénk. Kíváncsi volnék nálam hozzáértőbbek véleményére.

*

Jegyzetek:

[1] 2021-ben jelent meg a Helikon Kiadónál fordításomban Joszif Brodszkijtól a Karácsonyi versek, idén szeptemberben várható az Európa Könyvkiadónál egy Puskin-verseskötetem.

[2] Horváth János: Rendszeres magyar verstan. Budapest, Akadémiai, 1969. 103.

[3] Hegedűs Géza: A költői mesterség. Budapest, Móra, 1978. 133-134.