Minden fordítás azon a ki nem mondott feltételezésen alapul, hogy a forrásnyelvi közlésnek létezik adekvát célnyelvi megfelelője. A gyakorlat azonban – kisebb nagyobb mértékben – gyakran megkérdőjelezi ezt a hipotézist, és a fordítás elméletében is fontos szerepet játszik az állítás korlátainak kitűzése. A versfordításnak, kivált abban a változatban, amelyet formahű fordításnak nevezünk (és a magyar fordítási tradíciónak ez a fő iránya) van még egy hasonló axiómája: eszerint a forrásnyelvi vers formai elemei léteznek a célnyelvben is, mi több, funkciójuk, stilisztikai értékük is egyezik a két verskultúrában. Az alábbi dolgozatban ezt a kérdéskört igyekszem megvizsgálni orosz-magyar fordítási irányban, elsősorban a Puskin-versfordításokban szerzett tapasztalataim alapján.

Elöljáróban annyit, hogy versnek a hangzásában szabályosan lüktető, ritmikus szövegeket tekintem. Azok, amelyekben ez a lüktetés nincs jelen (pl. szabadvers), álláspontom szerint nevezhetőek költeménynek, de versnek nem. Ehhez még annyi kiegészítést tennék, hogy a magyar terminológiában elég gyakran összemosódik két fogalom, amit az orosz verstanok a huszadik század eleje óta világosan megkülönböztetnek: a metrum és a ritmus. A metrum e felfogás szerint az az alapmintázat, tervezet, amire a konkrét vers zenéje ráépül, vagy megfordítva, ami a konkrét vers-zenében felismerhető.

A különbséget és összefüggést megvilágító alábbi példa egy internetes költészettanból származik.[1]

Az első sor – írja a magyarázat – egyértelműen trocheusokból áll, és itt a metrum és a ritmus egybeesik.

A második és harmadik sorban azonban a ritmus jelentősen eltér a metrumtól:

- ᴜ - ᴜ- ᴜ -                   helyett             ᴜ ᴜ- ᴜ ᴜ ᴜ-

 - ᴜ- ᴜ- ᴜ - ᴜ                helyett            ᴜ ᴜ- ᴜ- ᴜ- ᴜ

 Elmondható a vers a metrumot szigorúan követve, „skandálva” is, csakhogy akkor a lelke vész el. Ennek a különbségtételnek a fordítás szempontjából az a jelentősége, hogy szerintem a fordító jó esetben is csak a metrum visszaadására törekedhet, a ritmuséra aligha.

Ebben a felfogásban értelmezem az alábbi idézetet is:

„A mi nagymértékben hajlékony nyelvünkben úgyszólván minden olyan verstani jelenséget vissza lehet adni, ami csak európai nyelvben előfordul” – állítja Hegedűs Géza A költői mesterség című remek könyvében.[3] Érvényes ez az orosz-magyar nyelvpárra is, de a megszorító „úgyszólván” is figyelemre méltó. Fordítás közben gyakran éreztem úgy, hogy az orosz vers a nyelv természeténél fogva dallamosabb, mint a magyar, és az orosz nyelven megfogalmazott csengő-bongó köntösű verset éppen ezért nem könnyű magyarul visszaadni.

A jelenség nyitja a két verselés nyelvi alapjainak a különbözésében keresendő. Vegyük sorra ezeket.

Az összehasonlítás tárgya a mindkét költészetben ismert időmértékes verselés, annak is a nyugat-európai költészetből a 18-19. században eltanult változata. Ez a verselés, mely mindkét irodalomban nagyjából ugyanazokban az évtizedekben gyökeresedett meg, a tizenkilencedik század eleje óta az orosz költészet legfontosabb technikája, és a magyar költészetben is a legutóbbi időkig alapvető szerepet játszott.

Az ilyen vers mindkét nyelvben a hosszú és rövid szótagok váltakozásán alapuló verslábakból áll. Az oroszban ez egyúttal a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozását is jelenti. Az orosz szóhangsúlynak ugyanis három összetevője van: az egyik a hangerő, a másik a magánhangzó hosszúsága, a harmadik az a szabály, hogy a hangsúlyos szótagokban csak ún. teljes, a hangsúlytalanokban redukált magánhangzók szerepelhetnek. E három közül a legfontosabb a magánhangzó hosszúsága.

Az orosz hangsúly a szó fonetikai szervezettségének központja, ezért minden (teljes jelentésű, vagyis nem segédszó értékű) szónak van egy és csakis egy hangsúlyos szótagja. Ez az oka, hogy az oroszoknak nagy nehézséget okoz az olyan magyar szavak kiejtése, amelyben két vagy több hosszú magánhangzó szerepel, pl. vásár. Ilyenkor az egyik magánhangzót általában megrövidítik, (vásʌr), esetleg kétfelé osztják a szót: vá-sár.

A többtagú szavaknak ez a tulajdonsága már önmagában bizonyos ritmust, többé-kevésbé szabályos lüktetést eredményezhet. Vegyünk szinte találomra három orosz szót (a forrás egy orosz mesekönyv ábrája):

Медве́дь, лягу́шка, черепа́ха (medve, béka, teknőc)

U– │U– │U U │U– │U

Amint látjuk, ez egy ötödfeles jambus, ahol a harmadik verslábban két rövid szótag van, azaz a jambust pirrichius helyettesíti (ezt a helyettesítést mindkét nyelv verstechnikája megengedi).

Tegyük oda a sor elejére a кот – kandúr szót, és az eredmény ez lesz:

кот, медве́дь, лягу́шка, черепа́ха

–U│–U│–U│ UU│–U

azaz: ötös trocheus (az imént is látott pirrichiussal).

Alakítsuk át kissé a sorrendet:

черепа́ха лягу́шка медве́дь

UU– │UU– │UU–

Az eredmény: három anapesztus.

A кот szóval az élen:

кот, черепа́ха, лягу́шка, медве́дь

–UU│–UU│–UU│–

Ez tehát negyedfél daktilus.

Egy harmadik szórenddel pedig a következőket kapjuk:

лягу́шка медве́дь черепа́ха

U–U│ U–U│ U–U│

Ezt a verslábat – az amphibrachyst - a magyar verstanok gyakorlatilag nem ismerik, annál inkább az oroszok.

Mint a fenti példákból is kiderül, az orosz szótag hosszúsága nem függ a szó mássalhangzó-állományától – hiszen a медве́дь szó első szótagja, amely a magánhangzó után két mássalhangzót tartalmaz, rövid, a magyar medve szó első szótagja viszont a magyar prozódia szerint hosszú, mert a magánhangzó után két mássalhangzó szerepel benne. Vagyis

            медве́дь                                          medve

            U–                                                            –U

Az oroszban – a magyarral egyezően - a három morás (jambus, trocheus) verslábakból álló sorokban előfordulhat, hogy a hosszú szótagot rövid helyettesíti (UU pirrichius), két hosszú (– – spondeus) azonban szinte soha (ez csak akkor lehetséges, ha egy szónak az utolsó, a következőnek pedig az első szótagja a hangsúlyos, pl. оте́ц до́ма - apa otthon van, vagy ha két egyszótagú szó követi egymást вот волк – ez itt a farkas). Négymorás verslábakból (anapesztus, daktilus, amphibrachys) álló sorokban a helyettesítés nem fordul elő. Mi több, az se igen, hogy az anapesztust jambus, a daktilust trocheus helyettesítse (kivéve a klasszikus görög-római verselést imitáló szövegekben).

Mindezzel szemben a magyar verselésben a szó mássalhangzó-állományának döntő szerepe van, hiszen hosszúnak minősülnek azok a szótagok, amelyekben hosszú magánhangzó van, továbbá amelyekben a (rövid vagy hosszú) magánhangzó után hosszú mássalhangzó vagy két mássalhangzó szerepel. Az oroszban, mint láttuk, egy szóban csak egy hosszú szótag létezhet. A magyarban viszont ilyen megkötöttség nincs: számtalan, csupa hosszú szótagból álló magyar szó létezik, és a verselés (különösen a négymorás verslábak) egyik nehézsége, hogy rengeteg az olyan magyar szó, amelyben két vagy több hosszú szótag torlódik egymásra. Sőt: Létezhet mondat csak hosszú szótagból – mint éppen ez a mondat is. De a fordítottja is igaz: Van olyan is, ahol a szavak elemei rövidek. – Ebben a mondatban csupa rövid szótag szerepel.

Igen tanulságos ebből a szempontból a magyar jambikus és trochaikus verselés fejlődéstörténete. Horváth János szerint a magyar nyelvű nyugat-európai verselés több szabadságot enged meg, mint az antik. „Nemcsak hogy bármely ütemet helyettesíthet spondeusz, a három-időrészűeket pedig pyrrichius is: előfordul még az is (bár rosszul hat), hogy a trocheus és jámbus felcserélik egymást. Szükséges azonban, hogy a sor utolsó egész trocheusa vagy jámbusa hibátlan legyen, mert csak így maradhat határozott jellemű lejtés benyomása a ritmusérzék szerkezetében. … Később e pongyolasággal is fokozott szabadság ritmusbizonytalanságot is eredményezett, utat nyitott a különnemű rendszerek keveredése, s végül is a „szabadvers” számára.”

Ehhez hozzátehetjük: költőink nyilván a nyelv adottságainak szorításában kényszerültek lazítani a verselés szabályain, de a lazítás lehetőségeit jó esetben arra használták, hogy a vers ritmusát a mondanivalóhoz szabják, kidomborítsák vele mondandójukat, a ritmikát a vers „ruhájából” a vers „bőrévé” varázsolják, vagyis, hogy a hátrányból erényt kovácsoljanak.

Természetesen magyarul is lehet színtiszta jambusokból vagy trocheusokból, sőt, anapesztusokból vagy daktilusokból álló verset írni.

Petőfi Forradalom c. verse tiszta anapesztusokat tartalmaz:

            Haloványul a gyáva szavamra, dalom
           Viharodnak előjele, forradalom.

A – majdnem – tiszta daktilusra példa Babitstól az Új leoninusok.

            Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok
                  hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.

De már a következő sor elején egy trocheus billenti ki a ritmust a gépies ismétlődésből:

            Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés.

Kissé lejjebb az első daktilus után spondeus következik:

            Sápad a kék hegytábor…

Ez a fajta keveredés az orosz (kivált a tizenkilencedik századi orosz) költészetben tudtommal nem fordul elő.      

A példák olyan szövegekből származnak, amelyeknek szóállományát a költő tetszése szerint alakítja. Merőben más helyzetben van a fordító, akinek a költő sokszor eleve megköti a kezét, például helyettesíthetetlen kulcsszavakkal. Jó példa a свобо́да -–szabadság szó, amely az oroszban önmagában tökéletes amfibrachisz, és egyaránt könnyedén illeszthető jambikus, trochaikus, anapesztusos és daktilusos sorba, a magyar szó viszont egy rövid és két hosszú szótagjával csak kétszótagú verslábak közé préselhető be, a ritmust lassító spondeusszal, a három szótagú verslábak sorát pedig mindenképpen megdöccenti. Ugyancsak nehéz egyes személy- és helynevek beépítése a magyar versbe. Hogy csak a két főváros nevét említsük: Москва́ jambus, Moszkva ellenben trocheus, Петербу́рг anapesztus, Pétervár viszont három hosszú szótag.

Fordítástechnikai szempontból az orosz jambus és trocheus átültetése nem okoz különösebb nehézséget, feltéve, hogy nem ragaszkodunk a tiszta jambikus sorokhoz, hanem beérjük azzal a lehetőséggel, amelyet a magyar verselés megenged, hogy tudniillik az utolsó teljes verslábnak kell tisztának lennie, és ez visszamenőleg is igazolja a sor jambikus vagy trochaikus lejtését. Ennek elérésére alkalmazhatóak – az említett helyettesítő verslábakon kívül - azok a poetica licentiák, amelyeket a magyar költők a 19. első felében már kidolgoztak: „E gyakorlat „közössé”, azaz tetszés szerint hosszúnak vagy rövidnek vehetővé minősített oly szótagokat is, melyeknek pedig rendes beszédünkben nincs kétféle méretű használatuk, aminő van pl. ezeknek: ilyen – illyen, buza – búza, stb.). Közös szótagnak minősült e szerint, már Rádaytól fogva, bármely egyetlen nyílt szótagból álló szó, ha magánhangzója rövid (de, ha, te, mi, ne), sőt a zárt szótagú is, még ha magánhangzóval kezdődő szó következett is utána (nem; nem adom; is; ez is övé; az; az eke).”[4]

Bár a magyar jambus és trocheus elég sok „pongyolaságot”[5] megenged, a nagyon tisztán lüktető orosz verselés hatására a magam gyakorlatában törekedtem e verslábak minél tisztább alkalmazására.

Bonyolultabb a helyzet a háromszótagos verslábak esetében. Anapesztus Puskinnál alig fordul elő, az én válogatásomban nincs is ilyen vers. Ugyancsak ritka – és csaknem kizárólag hexameterekben található – a daktilus, ilyet sem fordítottam. Igen fontos versekben használt viszont a költő amphibrachiszt, amelyről a magyar verstanok jóformán említést sem tesznek, bár szép számmal vannak olyan magyar versek, amelyek – szerintem – ilyen ritmusúnak is értelmezhetőek, ezeket azonban a magyar verstanok jambussal/spondeusszal kiegészített anapesztusnak, vagy felütéssel kezdődő daktilusnak minősítik. Ilyen mindjárt az egyik legismertebb magyar vers, a Szeptember végén.[6]

Az amphibrachiszokból – és más költők esetében az anapesztusokból illetve daktilusokból – álló orosz verssorok jellegzetessége, hogy tökéletesen hibátlanok. A Песнь о вещем Олеге – Ének Oleg fejedelemről című balladaszerű költemény 27 hatsoros strófája 726 teljes és 108 sorvégi fél verslábból áll, és ezek egyikében sem fordul elő rövid szótag helyén hosszú vagy hosszú helyén rövid, és egyetlen esetben sem helyettesíti az amphibrachiszt más (két- vagy háromszótagos) versláb. Ennek magyar átültetése – bátran állíthatom – sportteljesítménynek sem volt csekély, még akkor sem, ha helyenként kompromisszumokra kényszerültem: a fordításban 57 olyan hely van, ahol rövid szótag helyett hosszú szerepel, ebből 50 a sor elején, 7 a sor közepén, egy helyen pedig hosszú szótag helyére rövid került. Ha figyelembe vesszük, hogy az első szótagok közül 12 hangsúlytalan (kötőszó – és; indulatszó – ím, hát; határozószó – már, ott), ami után erős, nyomatékos szótag következik, akkor azt merem mondani, hogy az eredmény vállalható.

A fentiekben a versforma technikai átültethetőségéről volt szó. Nagy kérdés azonban, mi a stilisztikuma egy-egy metrumképletnek. A költő Nyikolaj Sztyepanovics Gumiljov (1886 – 1921) erről a következőket írja: „Minden metrumnak megvan a maga lelkülete, megvannak a sajátosságai és feladatai: a jambus, amely mintegy lépcsőn ereszkedik lefelé (a hangsúlyos szótag tónusa alacsonyabb a hangsúlytalanénál), szabad, világos, szilárd, és nagyszerűen adja vissza az emberi beszédet, az emberi akarat feszültségét. A trocheusnak, amely emelkedő irányú, szárnyaló, mindig izgatott, hol meghatott, hol nevetős - a dal a területe. A daktilus, amely az első hangsúlyos szótagra támaszkodik, és úgy lengeti a két hangsúlytalant, mint pálma a csúcsát, erőteljes, ünnepélyes, a természeti elemek nyugalmi állapotáról, az istenek és hősök cselekedeteiről beszél. Az anapesztus ennek épp az ellentéte: lendületes, heves, a mozgásban lévő elemeket, a feszült emberi szenvedélyeket mutatja. Az amphibrachisz pedig ezeknek a szintézise: ringató és áttetsző, az istenien könnyed és bölcs létezés nyugalmáról beszél”.[7] Költői szöveg, de erősen vitatható. Hogy csak a magam tapasztalatára hivatkozzam, a Puskin-kötetemben három amphibrachisz ritmusú vers szerepel: a Bacchusi dal, az Ének Oleg fejedelemről és A felleg. Ezek közül az első és a harmadik – más-más módon – táncos jellegű darab, ellenben az Oleg súlyos, veretes balladai történet. A vers tartalma tehát alapvetően befolyásolja a ritmus „jelentését”, még akkor is, ha a ritmus univerzálisnak tűnő hangulattal rendelkezik.

Gumiljov vélekedésével szemben M. L. Gaszparov Metrum és jelentés[8] című könyvében azt bizonyítja, hogy a metrum és a versjelentés között a kapcsolat nem természeti eredetű, hanem történeti. A költők mintegy egymás próbálkozásait folytatva alakítják a versformák „fényudvarát” (ореол).

A versfordítás szempontjából ennek a vitának fontos mondanivalója van. Ha a vers metrumában pszichológiai univerzáliák hatnak, akkor a fordítás során kötelező annak maximálisan pontos visszaadása a célnyelv adta lehetőségekkel. Ha a metrum „jelentése” történetileg és kulturálisan meghatározott, akkor a versforma releváns elemeinek átültetése a feladat. A kétféle megközelítésre klasszikus példa az Isteni színjáték Babits Mihály, illetve Nádasdy Ádám által készített fordítása.

A metrum/versritmus fordíthatóságát befolyásolják a célnyelv lehetőségei, amelyek ennek saját költészetében is érvényesülnek. Feltűnő például, hogy mind az orosz, mind a magyar költészetben szinte egy évszázadon keresztül a jambus volt az uralkodó metrum. Ez nyilván összefügg azzal, hogy a jambikus verselés mindkét nyelvben könnyedén megvalósítható, ráadásul mindkét költészetben megfigyelhető az a tendencia, hogy a jambus, amely eredetileg az emelkedett, költői beszédnek volt a jellemző formája, az idők folyamán egyre közelebb került a köznapi, élő beszédhez.

A trocheus is jól fordítható oroszról magyarra. Ráadásul a magyar trocheusnak jellegzetes vonása, hogy könnyedén értelmezhető hangsúlyos magyaros verselésnek is. Ez különösen azért érdekes, mert Puskinnál a trocheus nemegyszer folklorisztikus tartalmú versnek a köntöse, és ezért a hangsúlyos ütemezés sajátos színt visz a fordításba. Ilyen a Пир Петра первого – Első Péter lakomája, valamint a fentebb idézett Бесы – Ördögök.

Ezzel szemben a háromszótagos verslábakból álló sorok fejlődése a két költészetben eltér. Az orosz költészetben a daktilus a hexametereken kívül igen ritka, ugyanez tapasztalható a magyar költészetben. Az anapesztus Puskin költészetében még alig fordul elő. A század közepén azonban Nyekraszov például már hosszú poémákat írt színtiszta anapesztusokban. Ilyen a Размышления у парадного подъезда – Gondolatok egy palota főbejáratánál. A magyar költészetben – valószínűleg a nyelv adottságai következtében – ilyen tartalmú és terjedelmű anapesztusos költeményről nincs tudomásom. Ez az oka, hogy a Nyekraszov-mű fordítójának, Fodor Andrásnak hősi erőfeszítésekre volt szüksége a szöveg átültetéséhez, és ez erősen érződik is – ellentétben az eredetivel, amelynek egyik értékes sajátossága éppen a beszélt nyelvhez közelálló természetesség.

Az amphibrachiszt, mint szó volt róla, a magyar verstanok nem ismerik. A hozzá legközelebb álló magyar versforma – mint láttuk - a jambussal vagy spondeusszal kezdődő anapesztus-sor. Fordítói szempontból azonban amphibrachiszekből álló sornak van egy, szinte teljesíthetetlen feltétele. Ha a sor teljes amphibrachiszokból áll, az utolsó szótag kivétel nélkül mindig rövid, a következő sor pedig ugyancsak rövid szótaggal kezdődik, aminek következtében a sorvég és a sorkezdet mintegy összeforr. Ezt a mutatványt a magyarban csak ritka kivétellel lehet megvalósítani. Tanulságos viszont, hogy a Szeptember végén Borisz Paszternak fordításában tökéletes amphibrachiszokban cseng.

A fentiekben igyekeztem vázlatosan megfogalmazni az orosz-magyar irányú versfordítás néhány problémáját. Fő mondanivalóm, hogy a két nyelv és két költészet rokon vonásai, fejlődésük hasonlóságai lehetővé teszik az orosz verselés átültetését, mindamellett nem csekélyek a korlátok is. Ennek megfelelően alakítottam ki fordítói hitvallásomat is: célom, hogy az eredménynek szép/jó magyar versnek kell lennie, ami egyúttal felismerhetően utal az eredetire. A végső kérdés természetesen az: sikerül-e a magyar közönség számára átélhető, gazdagító élménnyé tenni Puskin költészetét. Ha csak néhány sor, netán néhány vers akad is, amely megragadja az olvasót, munkám már nem volt hiábavaló.

* 

Jegyzetek:

[1] Школа поэзии. Ритм и метр. https://stihi.ru/2012/10/30/8328

[2] Alekszandr Szergejevics Puskin: Szabadság árva magvetője, fordította Soproni András, Európa Könyvkiadó, 2022. 118. oldal.

[3] Móra Ferenc könyvkiadó, 1978, 20. o.

[4] Horváth János: Rendszeres magyar verstan, Akadémia Kiadó, Budapest, 1969, 139. o.

[5] Horváth János szava.

[6] Ld. Soproni András: Puskin és az amphibrachisz

[7] Idézi: Гаспаров М. Л.: Метр и смысл. М.: Фортуна ЭЛ. 2012. 3. old.

[8] Метр и смысл.