Exegi monumentum

Az emlékművemet nem kézzel állítottam.
A fű be nem növi a nép útját oda.
Magasbra tör feje, a büszke, hajthatatlan,
Mint Sándor gránitoszlopa.
 
Végleg meg nem halok - a lírámban a lelkem
Tovább fog élni, mint e hitvány porhüvely,
Dicső marad nevem, amíg a Mindenekben
Akad költő számára hely.
 
A hírem zengi majd Oroszhon széle-hossza,
Nevem megismeri száz népe, nemzete,
A büszke szláv, a finn, Tunguz-föld vad lakója,
S a sztyeppe kalmük gyermeke.

A nép szeretni fog, tudom, sokáig engem,
Mert ébresztett dalom nemes érzelmeket,
Kegyetlen korban is a Szabadságról zengtem,
S védtem az elesetteket.
 
Isten parancsszavát, ó, múzsám, megfogadjad.
A rossz szótól ne félj, babért ne követelj.
Dicséret, rágalom? - egykedvű szívvel hallgasd,
S az ostobával ne perelj.

*

A vers eredeti megjelenési helye: А. С. Пушкин: Полное собрание сочинений в десяти томах, издание третье, Москва, 1963, том третий, стр. 373.