Színe és visszája (Puskin szerelmes verseihez)
Fotó: zen.yandex.ru
Színe és visszája (Puskin szerelmes verseihez)

A nagy költők is csak emberből vannak - Soproni András beszámolója Puskin szerelmi életéről és verseiről.

Alekszandr Szergejevics Puskin költészetének talán leggazdagabb ága a szerelmi líra. A szerelem minden érzelmi árnyalatát megénekelte, az érzelmek fellobbanásától kihunytukig, írt sikerről, csalódásról, szenvedélyes és szelíd érzelmekről, a szerelmet kísérő féltékenységről, kétségbeesésről, a szerelem hiányának gyötrelmeiről. Mindezt jól ismerte saját személyes életéből. Bátran mondhatjuk: a szerelem – az élet más jelenségeihez hasonlóan – elsőrendűen költői nyersanyagként volt fontos számára.

A kortársak áradozásaiból – és persze rosszindulatú, irigy szurkálódásaiból – kiolvashatóan a szerelem művészetének természettől fogva és a tapasztalat jóvoltából egyaránt mestere lehetett. Pedig nem volt egy férfiszépség: alacsony, 150 cm körüli, egyáltalán nem atléta termet, de kifinomult, harmonikus mozgás, afrikai őseire utaló sötétes bőr, vastag ajkak, göndör fekete fürtök, ehhez lobbanékony, szerelemre és féltékenységre, haragra egyaránt könnyen gyulladó, gyengédségre és kíméletlenségre egyaránt kész természet, gyakran kaján, sőt cinikus modor, de lenyűgöző, sziporkázó szellem – ezek talán a legfontosabb vonásai. Íme, a témába vágó költői önarckép, melyben önmagát egy érezni képtelen bájgúnárral veti össze:

Míg én, mihaszna széltolója,
Rút néger ősök rút utóda,
Vad egyszerűségben nevelt,
Ki ment’ szerelmi szenvedéstől,
Nyerek a hölgyektől kegyet
Lángolva nyers, vad szenvedélytől.
Van ám az úgy: nem tudva, mért,
A szépségesszép ifjú nimfa
Is lopva és fülig pirulva,
A faunra függeszti szemét.

                             (Jurjevhez)

Adódik a kérdés: mégis kik és hányan kerültek a költő trófeagyűjteményébe. Természetesen ez afféle „pletykográfia” csupán: a költészet szempontjából ezek a nők azt a funkciót töltötték be, amit a kis homokszem az igazgyöngy képződésében.

Ismeretes egy bizalmas levélbeli mondata, amelyet Vjazemszkaja grófnőnek írt 1830 áprilisának végén: „Már bizonyos, hogy házasságot kötök Nataljával[1] (aki mellesleg megjegyezve, a száztizenharmadik szerelmem”).[2] A szám minden bizonnyal tréfa, de ha beszámítanánk Puskin arany ifjúságának összes „kis csukáját” – hódolókat, színésznőket, balerinákat, prostituáltakat –, talán még kevés is volna.

Van azonban egy komolyabban vehető, saját kezű Don Juan listája is: Puskin Jelizaveta Nyikolajevna Usakovának - aki mellesleg szintén szerelmes volt a költőbe, sőt, kész lett volna hozzá is menni – az emlékkönyvébe beírt két névsort, azoknak a nőknek a nevét, akiket addigi életében szeretett. Az első listába azok kerültek, akikhez mély érzés fűzte, ezek száma tizenhat, a másik huszonegy nevet tartalmaz, ezek a felszínesebb kapcsolatok. A csak keresztneveket tartalmazó sorozat mindmáig sok fejtörést okoz a költő életrajzíróinak.

E két lista közül a másodikban szerepel négy Anna, ezek egyikéhez – Anna Kernhez (leánykori nevén: Anna Petrovna Poltorackaja) - írta 1825-ben alighanem legnevezetesebb szerelmes versét, a Я помню чудное мгновение[3] kezdetű költeményt, amelynek népszerűségéhez jelentősen hozzájárult Glinka – és mások - megzenésítése. A vers erősen szublimálva, megemelve összefoglalja két találkozás és a köztük eltelő idő történetét. Aki ismeri a költő és a címzett kapcsolatát, felismerheti az életalapot, de aki nem, az is tökéletes képet kap egy szerelem három fázisáról.

Puskin 1819-ben húszévesen találkozott először a nála egy esztendővel fiatalabb Annával, aki akkor már két éve egy harmincöttel idősebb tábornok felesége volt. A fiatalasszony érthető módon nem szerette, mi több, gyűlölte urát, és nem viselkedett éppen elutasítóan a pétervári társasági élet ifjú lovagjaival szemben. Az első találkozásra népes rokoni vendégségben került sor, ahol a hölgy észre se igen vette az első látásra belehabarodó, és rögtön ostromra induló ifjú költőt, akinek – lévén amúgy a hölgyek kegyeltje – ez nyilván sértette a hiúságát.

Legközelebb hat évvel később 1825-ben találkoztak. A köztes időszak a költő életében a csapongások és kiábrándulások, majd a délvidéken, később az anyai birtokon, Mihajlovszkojéban töltött száműzetés ideje. Ez utóbbi adott alkalmat az újabb találkozásra, és a költemény átadására. Anna ekkorra már harmadéve otthagyta meggyűlölt urát, és a kor fogalmai szerint igen elítélendő életmódot folytatott. 

A találkozásra a Mihajlovszkoje szomszédságában lévő Trigorszkoje faluban, Kern rokonságánál kerül sor, akikhez Puskin sűrűn átjárt, hogy a száműzetés unalmát társaságban – főként nőtársaságban - enyhítse. Anna mindössze öt napot töltött a trigorszkojei rokonoknál. Ez a rövid idő lehetőséget adott romantikus kerti sétára, de bizalmas együttlétre aligha. A fiatalasszony később lelkesen emlékezett vissza a költő felolvasásaira, és leírta a nevezetes vers átadását is.

„Másnap el kellett utaznom Rigába, húgommal, Anna Nyikolajevna Vulffal. Puskin reggel érkezett, és búcsúzóul elhozta nekem az Anyegin második fejezetének egy felvágatlan példányát, ezek között volt egy negyedrét hajtott lap a verssel. Amikor el akartam rejteni a dobozkámban a költői ajándékot, ő hosszan rám szegezte a szemét, kikapta a kezemből a lapot, és nem akarta visszaadni; nagy erőfeszítésembe került, hogy újra kikönyörögjem tőle; hogy mi villant át akkor rajta, nem tudom.”

A jelenet sokféle a spekulációra adott alkalmat. Egyesek szerint ez a civódás a tapasztalt hódító trükkje, mások úgy vélik, hogy a megadás be nem váltott ígéretének bosszúja.

Elválásuk után Puskin izzó levelekkel ostromolta Annát, aki belement a játékba, ám már mindketten másfelé is keresgéltek - hiába, a négyszáz verszta és a viszontlátás kétséges volta megtette hatását. 1826-ban azonban a költő végre kiszabadul a falusi porfészekből, ismét Pétervárra kerül, ahol ekkor Anna is ott van, és számos alkalommal találkoznak, mindig társaságban. Eddigre azonban a költő érzelmi lángja kezd lanyhulni. Puskin ingerült megjegyzéseket tesz az asszonyra. „Mit csinál az a babiloni szajha Anna Petrovna?” – kérdi egy barátjának 1826 májusában írott levelében. Joggal feltételezhetjük, hogy – a lángoló szerelmesekre, így rá is - jellemző vészes féltékenység szólhatott ezúttal belőle.

Van azonban egy igencsak meghökkentő bizonyítéka, hogy legalább egyszer biztosan találkoztak bizalmas kettesben is, és a kapcsolat konszummáltatott. 1828 februárjának második felében Puskin így ír barátjának, Sz. A. Szobolevszkijnek: „Te kelekótya! Egy szót sem írsz arról a kétezer-egyszáz rubelről, amivel tartozom neked, írsz viszont Mme Kernről, akit a napokban isten segedelmével megbasztam.”[4]

Ilyesmi olvastán, a Puskin-imádó széplélek levegő után kap. Hogyan? Az „álom illó látomásáról”, az „eszményi szépségről” ilyet mondani? Ne felejtsük el azonban, hogy ez egy kihűlt szerelem kétes diadaláról szól, egy olyan pillanatról, amikor a férfit már nem hajtja a mindent megszépítő szenvedély, hanem csupán a nyers testi vágy meg a „csakazértis enyém leszel” vadászszenvedélye. Szóval, az az igazság, hogy Alekszandr Szergejevics is emberből volt.

*

Jegyzetek:

[1] Natalja Goncsarova, aki hamarosan csakugyan Puskin felesége lett.

[2] Puskin: Levelek, Európa, 1980, 187. o. Pór Judit fordítása,

[3] A verskezdő sor fordításai: Emlékszem még a pillanatra (Franyó Zoltán), Még bennem él a perc varázsa (Galgóczy Árpád), Emlékezem a szent csodára (Soproni András).

[4] Puskin Levelek, 159. o. Soproni András fordítása.

Az esszé szerzőjéről
Soproni András (1942)

Műfordító. Oroszból és angolból fordít, főleg prózát, jelenleg azonban Puskin költeményeivel birkózik. Fordított kötetei száma meghaladja a százhúszat.  Legjelentősebb munkái: Alekszandr Szolzsenyicin: A GULAG szigetvilág, Vaszilij Akszjonov: Moszkvai történet, Vaszilij Grosszman: Élet és sors, Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai.

Kapcsolódó
Alekszandr Szergejevics Puskin szerelmes versei
Alekszandr Szergejevics Puskin versei
Puskin és a puskapor szaga
Soproni András (1942) | 2021.03.15.
Alekszandr Szergejevics Puskin: Háború
Alekszandr Szergejevics Puskin: Oroszország rágalmazóihoz
Kinek mit mond a Kreml és Praga? (Egy Puskin-versről)
Soproni András (1942) | 2021.01.04.
Alekszandr Szergejevics Puskin: Téli út