Galgóczy Árpád emlékére (1928 - 2022)
Fotó: Wikipedia / Kispados
Galgóczy Árpád emlékére (1928 - 2022)

Elment Galgóczy Árpád, véget ért egy sírig tartó „furcsa szerelem”.

E kapcsolat igazán nem költői környezetben, nem a beteljesülés, még kevésbé az aggkorig kitartó láng ígéretével sarjadzott. Az ismerkedés helyszíne a szovjet GULAG-szigetvilág egyik hírhedett pontja, a kazahsztáni Karaganda környékén fekvő Szpászk lágere volt, ahová – mint maga Árpád írja – a még rettenetesebb Cseljabinszkból már 50 kilós, járni is alig bíró emberroncsként érkezett.

Az a bizonyos szerelem pedig nem más: az orosz nyelv, az orosz nép, és mindenekfelett az orosz költészet iránt lobogott. Ha csak a 2005-ben megjelent, negyvenöt év munkáját összefoglaló hatalmas gyűjteményes kötetet vesszük is kezünkbe (ennek címe a „Furcsa szerelem”), amely még messze nem tartalmazhatja a - szinte az utolsó hónapokig bővülő – teljes életművet, már pusztán a mennyiségi mutatók láttán is csak ámulunk. Aki pedig beleolvas, netán az orosz nyelv ismeretében az eredeti művekkel is egybeveti a fordításokat, meggyőződhet, hogy – a nagyon gazdag – magyar műfordítástörténet kiemelkedő teljesítményével találkozott. Nincs mit hozzátennünk Szilágyi Ákos előszavának megfogalmazásához: „Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a klasszikus orosz kötészet – Puskin Jevgényij Anyéginjétől és Rézlovasától Lermontov Démonáig, Tyutcsev bölcseleti verseitől egészen Zabolockij költészetéig – saját egyetemes színvonalon először Galgóczy Árpád műfordítói és egyben legsajátabb költői életművében vált sajátunkká, ha tetszik, a szó mélyen szellemi és nyelvi értelmében – magyarrá”.

Jómagam viszonylag későn ismerkedtem meg Árpáddal személyesen (ő jócskán a hetvenes éveiben járt, én alig túl a hatvanon). Persze, tudtam róla egyet-mást, néhány fordítását is olvastam, de mindez csak töredék volt. Valami fordítói konferenciára utaztunk, ha jól emlékszem, Szombathelyre, többed magunkkal. Én, vonatozó szokásom szerint valami fordításon dolgoztam, nemigen vettem részt a társalgásban, de volt egy pillanat – valami tréfa vagy szójáték -, amit Árpád a játékhoz illő, gyermekien derűs mosollyal kísérve mondott, s amire felkaptam a fejem, mert megéreztem: ez az én emberem. Mint később kiderült: nem tévedtem.

Pedig hát – még ha az orosz nyelv és költészet szeretete összekötött is bennünket - ellentétesebb sorsokat keresve se igen lehetne találni. Elég csak arra gondolni, mennyire más volt a helye és módja annak, ahogy a szakmánk, hivatásunk alapjául szolgáló nyelvtudásunkat megszereztük.

Árpád így írt „iskolájáról”:

„A Vörös Hadsereg megfosztott szüleimtől, a szuronyain hozott új rend pedig kirabolt, földönfutóvá tett. Mindennek természetes következménye volt, hogy a fájdalom, a tehetetlen keserűség és a bosszúvágy szovjetellenes szervezkedésbe kényszerített, aminek leleplezés, elhurcolás és 20 évi szabadságvesztéről és kényszermunkáról szóló szovjet hadbírósági ítélet lett az eredménye”.

A tizenkilenc esztendős, tehetséges fiatalember a szörnyű viszonyok között is gyorsan megtanult oroszul, de ami még fontosabb: találkozott olyan rabtársakkal, akikben az orosz nép legjobb fiait látta, s akiknek barátsága kezdte csitítani a múlt fájdalmát, a közös sors enyhítette, majd teljesen kioltotta a gyűlöletet és a bosszúvágyat. „Tőlük tanultam meg, hogy az orosz nyelv nem Lenin nyelve, hanem Lomonoszové és Mengyelejevé, Puskiné és Lermontové, Tolsztojé, Csehové és Dosztojevszkijé, Repiné, Siskiné s Verescsaginé, olyan emberfőké, akik felbecsülhetetlen kincsekkel gazdagították a világ szellemi életét. És orosz barátaim oltották belém a vonzalmat az orosz költészet iránt. Megismerkedtem Lermontov, majd Puskin műveivel, akkor még nem is sejtve, hogy életem egyik legnagyobb ajándékát kaptam – a rabtartóimtól.”

Nagyjából ugyanekkor történt, hogy szüleim, akik a csillagos ház, a nyilas razziák, a munkaszolgálat gyötrelmei után őszinte szívvel felszabadítóként fogadták a szovjet Vörös Hadsereget, és hittel, reménnyel szolgálták az új rendet, 1948-ban beírattak a Budapesti Magyar-Orosz Maxim Gorkij iskola első osztályába, ahol szabályos iskolapadban tanultam a nyelvet, ismerkedtem ugyanazon nagyszerű költők, írók, művészek, tudósok munkáival, méghozzá többségükben olyan szovjet tanároktól, akikre máig a legnagyobb tisztelettel és szeretettel emlékezem.

Ilyen merőben ellentétes forrásokból táplálkoztak azok az ismeretek, amelyek kapcsolatunkat megalapozták. De ez se lett volna elég. Kellett hozzá Árpád nyitottsága és mélyen megélt bölcsessége, hitvallása, amelyet számtalanszor hangoztatott: „Egyetlen nép szellemiségét, lelkiségét, művészetét sem szabad azonosítani az őt megnyomorító és elaljasító politikai rendszerrel. Az ilyen esetekben egyenlőségjelnek nincs helye, és nem is lesz soha.”

Az imént idézett első személyes találkozást hosszabb szünet követte, de az emléke megmaradt. Így aztán örömmel vettem, amikor 2016-ban A GULÁG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány Árpád kezdeményezésére felkért, hogy (másodmagammal, Vértes Judittal) fordítsam le Ajaz Giljazov tatár író Imádkozzunk című félig dokumentum-, félig fikciós regényét.

A könyv története pedig igazán rendkívüli. Árpádról a kazahsztáni lágerben – állítása szerint maga számára is meglepetésként – kiderült, hogy remekül tud portrét rajzolni. (Igen, a tehetség valószínűleg nem „szakmaspecifikus”.) Ez a ritka adomány alighanem az életét mentette meg, mert amint kitudódott, sorra hozta számára a legkülönbözőbb rendű és rangú kuncsaftokat, a smasszerek, a blatnojok (profi bűnözők), a rabtársak köréből egyaránt, s a fizetség nemcsak élelem volt (amivel a magyar „kolóniát” is ellátta), hanem a rabsors némi könnyítése is, de ami talán még fontosabb: a tudás megbecsülést, tekintélyt és tiszteletet hozott számára a lágertársadalom minden rétegében.

Az egyik modell pedig Árpád egy barátja, egy tatár fiú volt, akiről a „mester” két rajzot is készített. „Az egyik – írja Galgóczy bő hatvan évvel később a könyv előszavában, a már elhunyt barátnak adresszálva – usánkában és tyelgorejkában, olyannak [mutat], amilyen akkor voltál, amikor a Karaganda környéki Volinka lágerében velem együtt követ fejtettél, a másikon diszkrét frizurával, divatos öltönyben, nyakkendős fehér ingben, olyannak, amilyen lehettél volna, ha egy népgyilkos rendszer zsenge ifjúkorodban keresztül nem gázol rajtad.”

A tatár fiatalember időközben férfivá érett, szabadult, népe megbecsült írója lett, el is távozott az élők sorából – a rokonok pedig hasztalan próbáltak nyomára bukkanni a két portré szerzőjének, míg végül 2016-ban mégiscsak megtörtént a csoda: a két ceruzarajz visszatalált alkotójához.

Az egykori rabtárs történetének fordítását természetesen maga Árpád szerkesztette, és mivel munkámmal (munkánkkal) meg volt elégedve, a könyv bemutatója után felesége, Katalin meghívott otthonukba, amit aztán viszonoztak is, és a hosszú beszélgetések közelebb hoztak bennünket egymáshoz. Meggyőződtem arról, amit gyűjteményes kötetének utószavában, szüleire emlékezve így fogalmaz meg: „Tőlük kaptam azt a rózsaszín szemüveget, amely életem legsötétebb éveiben is elviselhetőbbnek láttatott minden nyomorúságot”.

A kialakult – ki merem mondani – barátság tette lehetővé, hogy amikor 2017-ben a Helikon könyvkiadó csekély versfordító tapasztalattal a hátam mögött megbízott Joszif Brodszkij karácsonyi verseinek a fordításával, s én szorongva, munkának láttam, az első darabot elküldtem Árpádnak. Másnap reggel csörgött a telefon. Árpád volt az. A legőszintébb kollégai örömmel, lelkesedéssel dicsérte próbálkozásomat, és biztatott a folytatásra. Attól fogva ez a folyamat rendszeressé vált: amint elkészültem két-három verssel, küldtem, Árpád jelentkezett, dicsért, újabb energiát töltve belém, míg végül elkészült a másfél tucat versfordítás.

De ez igazából csak a kezdet volt. 2019 telén egy egykori iskolatárs kitett a fészbukra egy részletet Puskin Téli utazás című verséből, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a gyönyörűséget nem lehet lefordítani. Nekem több se kellett, s bár tudtam, hogy egy magyarítás már létezik, nekifogtam a bizonyításnak. Ezzel folytatódott párbeszédünk, sőt, gazdagodott. Árpád Brodszkijt idegennek érezte, annál inkább sajátjának tartotta Puskint, így teljes lelkesedéssel olvasta el mind a 111 magyarításomat, majd amikor komolyan kezdtem foglalkozni a kötet gondolatával, elkérte a kéziratot, tüzetesen áttanulmányozta, megjegyzésekkel látta el – egyúttal továbbadva számtalanszor emlegetett néhai szerkesztője, Pór Judit tudományát -, és ragaszkodott hozzá, hogy az első levonatot feltétlenül vigyem el hozzá, hogy még egyszer végignézhesse az egészet, és előszót írjon hozzá.

Ez most elmarad. És hihetetlenül hiányzik.

Az esszé szerzőjéről
Soproni András (1942)

Műfordító. Oroszból és angolból fordít, főleg prózát, jelenleg azonban Puskin költeményeivel birkózik. Fordított kötetei száma meghaladja a százhúszat.  Legjelentősebb munkái: Alekszandr Szolzsenyicin: A GULAG szigetvilág, Vaszilij Akszjonov: Moszkvai történet, Vaszilij Grosszman: Élet és sors, Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai.

Kapcsolódó
Kiegészítés egy nekrológhoz
Soproni András (1942) | 2022.05.01.