Nem tudom, foglalkozott-e Galgóczy Árpád korábban mestersége tanításával, én mindenesetre igényt tartok az utolsó tanítvány megtisztelő címére. Abból az empatikus módból, ahogy tudását velem megosztotta, ahogy próbálkozásaimat kezelte, javítgatta, ahogy tanácsait adta – sűrűn hivatkozva saját mestereire -, arra kell gondolnom, hogy tanárként is elsőrangú lehetett volna. Pár évvel ezelőtt, egy beszélgetésen győzködni kezdett, hogy van néhány orosz vers, amit muszáj lenne lefordítanom, még valami közös publikációt is tervezett belőlük. Bár munkám volt éppen bőven, a kérésnek és kihívásnak nem tudtam ellenállni, és kettőt közülük le is fordítottam.

Az egyik Konsztantyin Balmont (1867 – 1942), az Ezüstkor nemzedékéhez tartozó szimbolista költő, fordító és esszéíró A patak születése című költeménye. A patak Balmont – és egyben a szimbolista panteizmus - egyik jellegzetes motívuma. A két anapesztusból álló rövid sorok, a bonyolult rendbe szerveződő csengő rímek visszaadása kemény munkának bizonyult.

A másik – az ugyancsak az Ezüstkorban induló - Marina Cvetajeva (1892 – 1941) Oly jólesik, hogy nem a betegem… kezdetű költeménye, melynek fordításában számomra a női hangütés jelentette a legnagyobb nehézséget. Az orosz nyelv – a névszók neme révén – lehetővé teszi, hogy a második sorban egyértelműen kiderüljön: a megszólaló nő (больна). Kockázatos volt a jellegzetesen cvetajevai не- (nem-) előképzőjű szavak tükörfordítása is.

Az 1815-ben született vershez 1975-ben Mikael Tarivergyijev zenét komponált. A románcot A sors fintora avagy fürdő után című – minden újévkor kötelezően vetített - filmben (1975, rendezte Eldar Rjazanov) a máig sztárnak és celebnek számító Alla Pugacsova énekli, s a vers ennek révén vált a szó szoros értelmében minden orosz közkincsévé.

Konsztantyin Balmont: A patak születése
Зарождение ручья

Hol a büszke havas
bérc a mélybe szakad,
a tüzes nap alatt,
hova fészkel a sas,
köd alól üde, hars
patakocska fakad,
robog, hangja dagad,
tarajos, sugaras,
és amerre szalad,
zordon gránitfalak
komoran veszik át
monoton moraját.

Mint kristálykavicsok,
mint a fénysugarak,
ragyog, izzik a hab,
köveken kanyarog,
muzsikálva robog
gyönyörűen a vad,
életszomjú patak,
örömébe’ zokog,
s ahol felbuzogott,
a kőszáli sas ott
belevijjog a lét
diadal-dalaként.

Marina Cvetajeva: Oly jól esik, hogy nem a betegem…
Мне нравится, что вы больны не мной...

Oly jól esik, hogy nem a betegem,
Oly jól esik, hogy én sem ám magának,
S a földgolyó nem úszik el sosem
Lábunk alól, s nem törnek ránk a vágyak.
S oly jól esik: lehetek szertelen,
Komolytalan, butuska, s meg nem árthat,
S ha összeér kezünk önkéntelen,
A pír nem önt el, és szivem se vágtat.
És tetszik, hogy nyugodtan mást ölel,
S hogy ott vagyok, az cseppet sem zavarja,
S ha csókom tán más száján csattan el,
Poklok tüzére nem kíván haragja.
S kedves nevem, ha van, ha nincs oka,
Nem hajtogatja, kedves, újra s újra,
S a templom békés csendjében soha
Nem zendül meg felettünk hallelúja.
Hálás magának szívem és kezem,
Hogy tudta nélkül így szeret, akárcsak
Azért, hogy oly nyugodt az éjjelem,
S emlékeért sok nem-találkozásnak,
S a nem-sétákért holdas esteken,
S hogy nem nekünk ragyog a nap vasárnap,
Azért, hogy – sajna – nem a betegem,
S hogy – sajna bár – én sem vagyok magának.