Középen az aszfaltozott úttest: emberfogatok, emberformájú kocsik – emberformájú kocsik felvonulása. [A’, 1]

A házakat átszelő utca[1] – Egy kísértet útja a házfalak közt [A’,2]

A passzázsokban lakó emberek: a névtábláknak nincs közük a tisztességes folyosóajtókon lógó névtáblákhoz. Inkább azokra a táblácskákra emlékeztetnek, amelyek az állatkerti kalitkák rácsain lógnak, és többnyire nem a lakóhelyet, hanem a fogvatartott állat nevét és származási helyét adják meg. [A’, 3]

A különlegesen titkos affinitások világa: pálmaág és tollseprű, hajszárító és a milói Vénusz, pezsgősüvegek, protézisek és leveleskönyvek [megszakad]  [A’, 4]

Vajon amikor gyermekkorunkban megkaptuk a nagy gyűjteményes köteteket, a „Világűr és emberiség”‑et vagy „A Föld bolygó”‑t vagy az „Új univerzum” utolsó kötetét, először nem mindannyian a színes „kőszéntájakra” vagy „Európa jégkorszakbeli állatvilágára” vetettük‑e rá magunkat, nem az ichthyoszauruszok és a bölények, a mamutok és az erdők között fennálló meghatározatlan rokonság vonzott‑e bennünket? Ugyanerről az összetartozásról és ősi rokonságról árulkodik számunkra egy tájként szemlélt passzázs is. Szerves és szervetlen világ, alantas szükséglet és szemtelen luxus kapcsolódik egymáshoz a lehető legellentmondásosabb módon, az áruk gátlástalan összevisszaságban lógnak és keverednek, akár legzűrzavarosabb álmaink képei – A fogyasztás őstája [A’, 5]

Az utca két komponensből tevődik össze: a kereskedésből és a közlekedésből. Mostanra a passzázs két komponense közül az első majdhogynem kihalt: közlekedése elcsökevényesedett. Kizárólag a kereskedés buja utcája, pusztán arra alkalmas, hogy sóvárgást ébresszen. Ezért aztán egyáltalán nincs mit magyarázni azon, miért vonzódnak a szajhák maguktól is ezekhez a helyekhez. Merthogy ez az az utca, ahol a testnedvek összesűrűsödnek, az áru burjánzásba kezd a homlokzatokon, majd új, fantasztikus kapcsolatokat alakít ki, akár egy daganatos szövet. [A’, 6]

Az akarás széles úton gördül a mámor felé, és kéjként piszkos ágyába rántja mindazt, ami csak szembejön vele menetközben, fétisként, talizmánként vagy a sors zálogaként; levelek, csókok és nevek enyésző romjait görgeti magával. A szerelem az, ami a vágy tapogatózó ujjaival előre tolakszik a kanyargós utcán. Útja a szerető bensőjébe téved, amely a szeretett nő előtte lebegő képe révén tárult fel a számára. Ez a kép először tárul fel előtte. Hiszen ahogy egy valóban szeretett ember hangja felébreszti szívében a válaszadás önmagában véve még sosem észlelt hangját, úgy hívják elő a kimondott szavak ennek az új, sokkal rejtettebb énnek a gondolatát, amely feltárja a nő képét, simogató keze felébreszti [megszakad] [A’, 7]

Egy játék, amelyben a gyerekeknek a megadott szavakból egészen rövid mondatot kell alkotniuk. Mintha a kirakatok is ezt játszanák: távcsövek és virágmagok, csavarok és kották, arcfestékek és kitömött viperák, bundák és revolverek [A’, 8]

Maurice Renard írja le A kék veszedelem[2] című könyvében, amint egy idegen csillag lakói azt kutatják, miféle flóra és fauna található a légtenger – más szóval a Föld felszíne – mélyén. Ezek a bolygólakók az emberben a mélytengerek aprócska [?] halait látják, tehát a tengerfenéken lakó lényeket. Ahogyan alig érezzük a légoszlop nyomását, úgy a halak is alig érzik a vízét: ez mit sem változtat azon, hogy mindketten egy tengerfenék teremtményei maradnak. Ezzel nagyjából rokonítható az a jelenség, amikor a passzázsok megfigyelésével újszerű módon kezdünk el tájékozódni a térben. Ezzel az utca maga is mint [x] lelakott lakásbelső mutatkozik meg:[3] a közösség lakótereként, hiszen a valódi kollektívum mint olyan lakja be az utcát: a kollektívum egy örökké éber, örökmozgó lény, amely a házak falai közt oly sok élményre, tapasztalatra, ismeretre, ötletre tesz szert meg, s eszel ki, mint az egyes emberek a négy fal biztonságában. Számukra, e közösség számára a zománcozott cégér pont olyan jó, sőt, jobb fali dísz, mint az olcsó olajnyomat a meghitt otthonukban. A falak s rajtuk a „Défense d’Afficher”[4] tábla a kollektívum íróasztala, az újságosbódé a könyvtára, a kirakat az üvegezett, lezárt faliszekrénye, a postaláda a bronzszobra, az utcai pad a hálószobabútorzata, a kávéházak teraszai pedig az erkélye, ahonnan saját otthonára pillanthat le. Egy rácshoz hasonlóan, amire a kőművesek rádobják a zakójukat, mielőtt munkához látnak, a vesztibül, számára egy rejtett kapubejáratot jelent, amely az egymás után sorakozó udvarokba vezet, azt a folyosót, ami elijeszti az idegent, és kulcsot a saját lakásához. [A’, 9]

Esküvőket és banketteket bonyolító ötezer fős gyár. Parures pour mariées.[5] Madáreleség egy fényképész sötétkamrájának tálcájában. – Mme de Consolis – Maîtresse de Ballets, Leçons, Cours, Numéros, Mme de Zahna Cartomancienne – Affolantes Illusions, Etreintes secrètes. [A’, 10]

Mindenütt harisnyák lépnek fel vendégszereplőként, egyszer fényképek mellé dobva, másszor egy babaklinikán, majd pedig egy söntés félreeső asztalán, amelyet egy kislány őriz [A’, 11]

A fürdőhely ivócsarnokaként elgondolt passzázs. Passzázs legendás forrású mítosza [A’, 12]

Legfőbb ideje, hogy felfedezzük a 19. század bájait [A’, 13]

Passzázs és pályaudvar: igen / passzázs és templom: igen / templom és pályaudvar: Marseille / [A’, 14]

Plakát és passzázs: igen / plakát és épület / nem / plakát és [x]: nyitott / [A’, 15]

Végül: erotikus mágia / idő / perspektíva / dialektikus átcsapás (áru-típus) [A’, 16]

Hadd szóljunk még egyszer az éttermekről: rangsoruk elkészítéséhez akad egy csaknem csalhatatlan mérce. Mégpedig nem az árfekvésük, amint az könnyen belátható. Ezt a váratlanul hasznos mércét a minket fogadó hangszín jelenti, amikor [megszakad]  [B’, 1]

A párizsi étkezés ünnepélyességét, átszellemültségét, nyugalmát még az ételeknél is jobban jellemzi a csend, amely az itteni vendéglátóhelyeken terítetlen asztalok és fehérre meszelt falak közt éppúgy körül veheti az embert, mint egy szőnyeggel borított és gazdagon lambériázott dining-roomban. Sehol sem találni a berlini vendéglők lármáját, ahol a vendégek fontoskodóak, az evés pedig puszta ürügy, legfeljebb szükséglet. Ismerek egy szegényes, sötét termet a központ kellős közepén, ahol néhány perccel tizenkettő után hosszú márványasztalok köré gyűlnek a környékbeli szalonok divatáruslányai. Rajtuk kívül nem is jön más vendég, teljesen maguk közt vannak, és rövid munkaszünetükben alig akad mondanivalójuk. Vagy mégis – de beszédük alig több suttogásnál, amitől még bőven hallható, ahogy ritmusra csörömpölnek a kések és a villák, finoman és kecsesen. Egy rendez-vous des chauffeurs‑ben  ezt a nevet gyakran választják a kis bisztrók – a költő vagy a gondolkodó elfogyaszthatja reggelijét, és az orosz, olasz, francia taxisok nemzetközi közegében menetet vághat gondolataiban. Ám ha nyilvános helyen étkezve a teljes társas magányt akarja élvezni, akkor nem a nagyhírű éttermekbe tér be, a sikkes újakról nem is beszélve, hanem egy távolabbi negyed újonnan épült párizsi mecsetjébe. A szökőkutas belső kert és az elmaradhatatlan szőnyegekkel, szőttesekkel és rézedényekkel teli bazár mellett három‑négy nem túl tágas, lámpákkal bevilágított, alacsony zsámolyokkal és díványokkal bútorozott kamrát talál. Ott persze nemcsak a francia konyhát cseréljük le az ínyenc arab konyhára, hanem mindenekelőtt búcsút mondhatunk a francia boroknak is. Ennek ellenére még a legválogatottabb párizsi társaság is néhány hónap alatt felfedezte a „mecset titkait”, és a kis kertben hörpöli kávéját, vagy az egyik apró kamrában fogyasztja el kései ebédjét. [B’, 2]

Ha néhány szóval akarnánk körülírni Párizs kifogyhatatlan bájait, akkor azt mondhatnánk, atmoszférája bölcsen adagolt keveréke annak, ahogyan [megszakad] [B’, 3]

Carus[6] Párizs felett, atmoszférája és színei / Párizs, a festők városa – Chirico: a szürke szín árnyalatai [B’, 4]

A környék és az utca igencsak befolyásolja az ember álmait, de még annál is jobban meghatározza az alvást az évszakok és az időjárás változásai. Kizárólag a nagyváros szülötte értheti meg a városi esős idő ravasz édességét és a kora gyermekkorba visszahívó csábítását. Az esős idő természetesen eltünteti a különbségeket, hiszen ilyenkor egész nap ugyanazt tehetjük: kártyázhatunk, olvashatunk vagy vitatkozhatunk, míg a napsütés egészen másképp árnyalja az órákat, és nem annyira tesz az álmodozó kedvére. Napsütés esetén ezért az egész napot már hajnalban meg kell tervezni, mindenekelőtt korán kell felkelni, hogy jó lelkiismerettel lustálkodhassunk. Ferdinand Hardekopf,[7] az egyetlen becsületes dekadens, akit a német irodalmi élet kitermelt, és aki szerintem a jelenleg Párizsban lévő német költők közül a legterméketlenebb és a legrátermettebb, az Emmy Henningsnek[8] ajánlott „Óda a boldog reggelhez” című versében kiváló óvintézkedéseket javasolt az álmodozóknak a napsütéses napokra. A poète maudit-k történetében még eleve megírásra vár a nap ellen folytatott küzdelmükről szóló fejezet; az imént említett párizsi ködök Baudelaire-nek is igen sokat jelentettek. [B’, 5]

Minden évben szó esik arról, hogy az utolsó quatorze juillet mennyire elmaradt az előző éviektől. Sajnos és kivételesen ezúttal ez tényleg így történt. Ennek oka először is a hűvös idő. Másodsorban a város idén nem adta meg a pénzügyi támogatást az ünnepet szervező bizottságoknak. Harmadsorban valamelyest stabilizálódott a frank. Így most már tudható, micsoda pompás alapot jelent egy népünnepély számára a megrendült valuta. Tavaly, amikor júliusban a frank igazi zuhanást mutatott be, a fizetőeszköz lendülete átragadt a kétségbeesett közönségre. Úgy táncolt, mint még soha. Az utcasarkokon a megszokott látvány fogadta az embert: a villanyégők hosszú sora, zenészeknek kialakított emelvények, széles négyszögben álló szájtátikkal. A tempó dinamikája viszont kétségtelenül lanyhábban alakult, és a háromnapos ünnep nem nyúlt olyan mélyen az éjszakákba, mint szokott. Az utóhatása ellenben hosszabban tartott. Kockavetők, standozó cukrászok és céllövöldék kisebb gyülekezete [megszakad] [C’, 1]

A halál, a dialektikus központi állomás: a divat az idő léptéke. [C’, 2]

Az előző évszázad első felében előszeretettel telepítettek színházakat is a passzázsokba. A Passage des Panoramas‑ban a Théâtre des Variétés-t találjuk, Madame Comte gyermekszínháza mellett, egy másik, a Gymnase des Enfants a Passage de l’Opérában volt, ahová aztán 1896-ban a Chirac‑féle dokumentarista‑naturalista színház került: a Théâtre de vérité, ahol egy meztelen szerelmespár adott elő egy egyfelvonásost. Még ma is megtaláljuk a Passage Choiseulben a Bouffes Parisiens-t,[9] és ha a többi színpadnak fel kellett adnia a helyét, akkor megnyitottak a jegyirodák világos kis kabinettjei az összes színházba egyszerre vezető titkos járatként. Mindez viszont nem adhat hű képet arról, milyen szigorú volt eredetileg a passzázs és a színház kapcsolata. … idején szokás volt luxusüzleteket elnevezni az évad legsikeresebb vaudeville-jeiről. És mivel elsősorban az efféle luxuskiegészítők kereskedései jelentették a passzázsok legelőkelőbb részét, ezért az üzletsor néhol a megtévesztésig hasonlított egy színházra. A magasins de nouveautés esetében különleges volt a helyzet. [C’, 3]

Claretie[10] egyes festmények „perspective étouffée”-járól[11] beszél, amit a passzázsok levegőtlenségével hasonlít össze. Ám maguknak a passzázsok a perspektívája a „megfojtottakkal” hasonlítható össze, ez a perspektíva pedig nem más, mint egy sztereoszkópé. A 19. század [megszakad] [C’, 4]

A 19. századból visszaható nyugalom (a hagyomány nyugalmának) ereje. Eltorzult történeti hagyományoké. Mit jelentene számunkra a 19. század, ha a hagyomány kötne össze vele bennünket? Hogyan nézne ki vallásként vagy mitológiaként? Nincsen kézzel fogható viszonyunk vele. Ugyanis a történeti dolgok terén a romantikus távolból történő szemlélésre neveltek bennünket. Fontos, hogy számot adjunk a közvetlenül áthagyományozott örökségről. Ám például gyűjteni még túl korai volna. Most az a fő, hogy konkrét, materialista módon mélyedjünk el az éppen‑csak‑elmúltakban. A „mitológia”, ahogyan Aragon mondja, újra eltávolítja tőlünk a dolgokat. Csak a velünk rokon, a minket meghatározó dolgok ábrázolása a fontos. A 19. század a szürrealisták megfogalmazásával élve a zajok összessége, amelyek behatolnak az álmainkba, s amelyeket felébredés után értelmezünk. [C’, 5]

Egy párizsi sétát érdemes az aperitiffel kezdeni, azaz öt-hat óra körül. Nem szeretném megszabni az irányt az Ön számára. A kiindulópontja lehetne valamelyik nagy pályaudvar: a gare du nord, ahonnan Berlinbe, vagy a gare de l’est, ahonnan Frankfurtba, esetleg a gare St.‑Lazare, ahonnan Londonba, és a gare de Lyon, ahonnan PLM-be[12] indulnak a járatok. Ha a véleményemre kíváncsi, akkor a gare St.‑Lazare-t ajánlom. Ott ugyanis maga körül tudhatja fél Franciaországot és fél Európát: az olyan nevek, mint [Le] Havre, Provence, Róma, Amszterdam, Konstantinápoly, úgy vannak jelen az utcákon, mint tortában az édes töltelék. Ez az úgynevezett Európa Negyed, ahová Európa legnagyobb városai mind követet küldtek egy utca formájában, presztízsük hordozójaként. Meglehetősen pontos és szigorú etikett uralkodik az európai utcáknak ebben a diplomáciai testületében. Az egyik utca erősen elkülönül a másiktól, és ha esetleg dolguk akad egymással – az utcasarkokon –, a találkozó minden feltűnés nélkül, igen udvariasan zajlik. Egy idegennek, ha nem hívják föl külön a figyelmét, nem is tűnne fel, hogy itt egy udvartartásban találja magát. Aki a trónon ül, az bizony a gare St.‑Lazare, egy belevaló, piszkos törzsfőnöknő: lármás, fújtató hercegnő vasból és füstből. Ám semmi sem kényszerít arra minket, hogy feltétlenül a pályaudvarok nyomán tájékozódjunk. A pályaudvarok kiindulópontként roppant szépek, de végpontként is azok. Gondoljunk csak a terekre. Itt és most be kell vezetnünk egy megkülönböztetést: akadnak történelem nélküli és névtelen terek is. Tehát a place de la Bastille és a place de la République, a place de la Concorde és a place Blanche és mások, ahol hosszan és olykor teljesen hiába keressük az építőmester nevét. Ezek a terek szerencsés véletlenek, mintegy a városképben, nem állnak a történelem védnöksége alatt, mint a place Vendôme vagy a place de Grève, nem tervezték őket időtlen idők óta, hanem építészeti rögtönzésekhez, puszta háztömegekhez hasonlítanak, ahol az alacsony épületek valamelyest szabálytalanul nyüzsögnek össze‑vissza. Ezeken a tereken a fáké a szó; itt még a legkisebb fák is sűrű árnyékot adnak. Éjjel azonban a gázlámpás világítja meg a lombjukat, mintha valamiféle átlátszó [x] gyümölcsök lennének. Ezek a rejtett, apró terek a Heszperidák jövőbeni [?] kertjei. Tegyük csak fel, hogy öt óra körül leülünk a place St.‑Julie-n egy aperitifre. Egy dologban biztosak lehetünk: rajtunk kívül nem lesz ott más idegen, és előfordulhat, hogy még párizsi ember sem akad a közelünkben. És ha mégis lenne valaki a szomszédunkban, ő inkább egy vidéki ember [?] benyomását fogja kelteni, aki barátságos alkonyi poharazásra érkezett. Ezzel elejtettünk egy apró szabadkőműves jelszót, amelyről a fanatikus Párizs‑imádók, akár franciák, akár idegenek, felismerhetik egymást. Ez a szó nem más, mint a „vidék”. A valódi párizsi egy vállrándítással utasítja el azt a feltételezést, hogy ő Párizsban lakik, még akkor is, ha évekig nem utazik el. Nem, ő a treizième-ben, a deuxième-ben vagy a dix‑huitième-ben, nem Párizsban, hanem saját kerületében – a harmadikban, a hetedikben vagy a huszadikban – lakik – és ez a vidék. Talán ebben rejlik a város gyengéd hegemóniájának titka, amelyet egész Franciaország felett gyakorol: kerületeinek szívébe és [ez annyit tesz mint] vidékei szívébe felvette ezt a másságot, tehát több vidékkel rendelkezik, mint egész Franciaország. Hiszen balgaság volna itt bürokratikus kataszterjeleket keresni: Párizsnak több mint húsz kerülete van, és tele van városokkal és falvakkal. Egy ifjú párizsi szerző, Jacques de Lacretelle, nemrég a titkos párizsi kerületek, vidékek és arrondissement‑ok felkutatását tette meg álmodozó [?] kószálásának témájává, és Rêveur parisien[13] című művének húsz oldalából rengeteget tanulhatunk. Párizsnak megvan a maga délvidéke folyóparttal és homokos stranddal, ahol az új párizsi [?] épületek játszadoznak, a ködös‑esős breton tengerpartja a Szajna mentén [?], nem messze az Hotel de Ville-től[14] a saját burgundi piacterecskéje, valamint Toulon és Marseille leghírhedtebb kikötői utcácskái; természetesen nem a butte Montmartre-on, hanem közvetlenül a jóhírű place Saint‑Michel mögött. Akadnak még olyan helyek is, amelyek úgy néznek ki, mintha a fotón egy [megszakad] [C’, 6]

És az elszalasztott esteledés a bizalmas kérdéssel az idők mélyén: ez a jólsikerült, beteljesedett párizsi délután bizonyítéka, ami túl szép ahhoz, hogy pusztán a Moulin Rouge egyik vesztibülje legyen. Majd egy következő alkalommal vesszük nyakunkba az éjszakai Párizst, csak a diner után vesszük a [x]. [C’, 7]

*

Jegyzetek: 

A szöveg eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 5.2. k. Szerk. Rolf Tiedemann. Frankfurt am Main, Suhrkamp 1982, 993–1000.

A fordítást az eredetivel egybevetette Kerekes Amália.

[1] Vö. Benjamin A látó című álomleírásával: „Elindultunk a kapu felé. Jobbra az egyik ház földszinti ablakában megjelent egy kísértet. És ahogy haladtunk tovább, a házak belsejében haladva mindvégig velünk tartott. Áthatolt a falakon, és folyvást velünk egy magasságban maradt.” https://1749.hu/szepirodalom/proza/walter-benjamin-az-almodo-onarckepei.html

[2] Maurice Renard a A kék veszedelem (1910, magyarul 1924) című sci-fije a krimik és a horrorisztikus műfajok elemeit vegyíti, Renard mesterművének tartják.

[3] Vö. a Párizsi napló idevágó szakaszával.

[4] „Plakátot felragasztani tilos!”

[5] ékszerek házasodóknak

[6] Utalás Carl Gustav Carus Paris und die Rheingegenden. Tagebuch einer Reise im Jahre 1835 (Leipzig, Gerhard Fleischer 1836) című útinaplójára.

[7] A Lipcsében irodalmi pályáját megkezdő költő Ferdinand Hardekopf (1876–1954) számos álnév alatt közölte expresszionista verseit.

[8] Emmy Hennings (1885–1948) költőnő és perfomanszművész, második férjével, Hugo Ball-lal (akinek közelében Benjamin svájci egyetemi évei alatt lakott) a dadaista Cabaret Voltaire alapítója.

[9] A Théâtre des Bouffes-Parisiens-t 1855‑ben alapította Jacques Offenbach, és vígoperákat és operetteket adott elő. (A színház nevének írásmódja a Gesammelte Schriftenben eltér a ma használatostól. A fordításban ez utóbbi írásmódot vettük alapul.)

[10] Jules Claretie (1840–1913), a párizsi élet krónikása, regény‑ és drámaíró, színházkritikus.

[11] „fojtott perspektíva”

[12] A Chemins de fer Paris-Lyon-Méditerranée vagy röviden PLM egy 1857‑ben alapított francia vasúti társaság volt.

[13] A „Párizsi álmodozó” 1930-ban jelent meg az Editions des Cahiers Libres gondozásában.

[14] városháza