Walter Benjamin: Beszélgetés a felvonulás felett. A nizzai karnevál utózöngéi
Fotó: Wikipedia
Walter Benjamin: Beszélgetés a felvonulás felett. A nizzai karnevál utózöngéi

Újabb találkozás a szépíró Benjaminnal - alábbi elbeszélését a francia Riviérán tett 1927-es látogatása ihlette.

Nizzában történt, húshagyókedden. Magamban már hátat fordítottam a karneválnak, és a kikötő felé őgyelegtem, hogy a be- és kihajózást kísérő ősrégi ügyleteket figyelve kipihenjem az előző napok benyomásait. Elmerengve figyeltem a rakodóembereket, akik lehordták a szállítmányt az Ajaccióból érkezett „Bonaparte Napóleonról”. Egy vállveregetés riasztott fel a bámészkodásból.

– Micsoda szerencse, doktor úr, hogy itt találkozunk! Mindenképpen fel akartam kutatni Önt. S a szállodában már hiába kérdezősködtem.

Régi barátom, Fritjof volt az, aki évek óta Nizzában lakik, és mindig szárnyai alá vesz, amikor nagy ritkán felbukkanok a városban, ahogy más rokonszenves idegent is szívesen kalauzol az óvárosban és a környéken.

– Ugyanis van itt valaki, aki épp Önre vár – mondta, miután üdvözöltük egymást.

– És mégis hol? – kérdeztem némi gyanakvással. – És kicsoda?

– Az M. Kávéházban. – Tudja, a Tiszti Kaszinóban, ahonnan a legjobb kilátás nyílik a felvonulásra.

Mint említettem, nem nagyon érdekelt a felvonulás látványa. Ellenben felkeltette kíváncsiságomat, ahogy Fritjof leírta dán barátját, akinek megígérte, hogy bemutat engem, és aki miatt a nyomomban volt.

– Szobrász – mondta –, utazásaim révén régről ismerem. 1924‑ben Caprin, 1926‑ban Rodoszon, 1927‑ben Hiddenseen és utoljára Formenterán találkoztam vele. Ahhoz a különös embertípushoz tartozik, aki élete legnagyobb részét szigeteken tölti, és sosem érzi igazán otthon magát a szárazföldön.

– Egy szobrász esetében hatványozottan különösnek tűnik ez az életmód – jegyeztem meg.

– Szobrász… – morfondírozott barátom, – így neveztem. Ám biztosan nem a szokásos értelemben. Nem hiszem, hogy valaha is elvállalt volna bármilyen megbízást. Anyagi helyzetének köszönhetően teljesen függetlenül élhet. A munkáiból egyébként semmit sem láttam. De mindenütt szó esett róluk, ahol csak találkoztam vele. Főleg a helybeliek között. Az a híresztelés járta, hogy félreeső hegyi tájakon, a szabad ég alatt, közvetlenül a sziklába vájja műveit.

– Nevezhetjük természeti művésznek?

– Rodoszon ’varázslómesternek’ hívták. Ebben talán rejlik némi túlzás. Az viszont biztos, hogy különc figura. Egyébként az lesz a legjobb, ha úgy tesz, mintha egyáltalán nem tudná, mivel foglalkozik. Ugyanis igencsak vonakodva beszél róla. Ismeretségünk elmúlt tíz évéből pusztán egyetlen beszélgetés rémlik, amikor érintettük ezt a témát. Akkoriban csak keveset fogtam föl a mondandójából, annyit viszont igen, hogy mindennek az óriási formákra kell kifutnia. Nem tudom, mi hámozható ki ebből. De már-már úgy tűnik, hogy a sziklaképződmények ihletik meg. Nagyjából úgy, ahogy egykor megmozgatták a bányászok vagy a halászok képzelőerejét, akik isteneket, embereket vagy démonokat véltek felfedezni bennük.

Átszeltük a Masséna teret, amelyet ma, az utolsó felvonulás napján, teljesen megtisztítottak a hétköznapi járműforgalomtól, hogy a mellékutcák felől oda tódulhassanak a karneváli kocsik.

A kávéház első emeletének egyik asztala mellől a dán intett felénk – alacsony, szikár, de nem rossz vágású ember, hullámos haja vörösbe játszott. Fritjof – valószínűleg szándékosan – lazán elintézte összeismertetésünket, így hamarosan már a whiskys poharaink mellett ültünk, kényelmes székekben.

Hegyes bohócsipkás újságárus járt körbe a kávéházban.

– Minden karneválnak megvan a maga jelmondata – magyarázta Fritjof. – Az ideinek Le cirque et la foire: vásár és cirkusz.

– Nem rossz ötlet – tettem hozzá –, hogy a karneváli vigalmakhoz a legnépiesebb szórakozások adnak támpontot.

– Nem rossz – válaszolta a dán –, de talán illetlen. Vásár és cirkusz – mindkettő megfelel a karneváli hangulatnak. Talán túlságosan is? A karnevál egyfajta rendkívüli állapot. Őse az antik szaturnália: aki alul volt, fölülre került, a rabszolgákat saját uraik szolgálták ki. A rendkívüli állapot viszont lényegét tekintve elüt a megszokottól. Nem így a vásár. Szerintem szerencsésebb lett volna más jelmondatot választani.

– De hol talál ma ilyet? – kérdezte Fritjof. – Bármerre fordul, valami rendkívüli dologba ütközik. Mindennapi betevőnk a rendkívüliség. Társadalmi, gazdasági állapotainkról nem is beszélve. Hiszen elég a legkézenfekvőbb dolgokra gondolni. Nézze csak azt a szörnyeteget, méteres ceruzával a füle mögött. Ő jelenítené meg a ’búcsú krónikását’. Nem hasonlít inkább egy ceruzagyár reklámfigurájához? Nem olyan a legtöbb óriásalak, mintha egy áruház világító udvarából tették volna át ide székhelyüket, hogy csatlakozzanak a karneváli menethez? Nézze csak meg a balról jövő kocsik csoportját! El kell ismernie, hogy egy cipőgyár reklámhadjáratának ütőerejét utánozzák.

– Számomra nem világos, mi mást akarna jelenteni – vetettem közbe.

Egy sor kézikocsi közeledett, mindegyiken életnagyságúnál nagyobb emberalak; a hátukon feküdtek, fél lábukat egyenesen az ég felé nyújtva. Nem is volt másik lábuk, és ehhez az egyhez egy ormótlanul széles, alaktalanul szétterülő lábfej illeszkedett. Hogy meztélláb volt vagy cipőben, azt ebből a távolságból nem lehetett kivenni.

– Magam sem sejteném, mit akarnak ábrázolni – válaszolta a dán –, ha tavaly Zürichben véletlenül nem ismerkedtem volna meg velük. A könyvtárban kutattam, és az egyik ottani kincset, az egylevelű nyomtatványok híres gyűjteményét tanulmányoztam. Onnan ismerem ezeket a mesefigurákat. Bizony, mesékből bújtak elő: szkiapodáknak nevezik őket, azaz árnyéklábúaknak. Úgy tartották, a sivatagban élnek, és a nap tüze ellen egyetlen széles lábuk ad árnyékot. A középkorban állítólag a búcsúkban is mutogatták őket, vagy helyesebben: a tudásra szomjazókat hitegették velük, akik a torzszülöttek és a természeti csodák sátra előtt verődtek össze.

Odalent a korzón lassan elvonultak a kordék; lófogat vontatta nagyobb kocsik követték őket. Megjelent a „lottó kordéja”, amelyik hat szerencsekeréken gurult; „a halszelídítő kocsija”, aki zászlócskákkal díszített ostorával táncoltatta a papírmaséból készült apró ceteket és óriási aranyhalakat; az „idő kocsiját” pedig egy szikár gebe vonta és Kronosz irányította, s a nyári és a téli, a közép- és a nyugat‑európai időt testes, ötletesen öltöztetett hölgyek alakjában vonultatta fel.

– Ezek a kocsik – fordult Fritjof a dánhoz – ma csak mozgatható emelvények. De látnia kellett volna őket tegnapelőtt, amikor erődítményekké vedlettek át. A hatalmas bábuk mögött elsáncolt személyzet harcolt a közönség ellen – a puszta ’nézők’ ellen, akikre ezúttal rázúdult a felgyülemlett harag, hiszen az örökké partvonalon állók idővel haragra lobbantják azokat, akik valóban tesznek valamit – még ha csak karneváli mellékszereplőkként is.

– Maga a kordé egyáltalán nem lényegtelen – mondta elgondolkodva a dán. – Szerintem a messzeség képzetéből nyeri erejét, azt a varázst, amelyet egy jöttment sarlatán is ragyogóan képes kiaknázni, amikor a kocsin elrendezi a standját, hogy hajnövesztőszerét vagy életelixírjét árulja. Hiszen a kordé messziről érkezett. S ami távolról érkezik, abban mindig kell lennie valaminek.

Amikor ezt mondta, eszembe jutott egy különös könyvecske. Röviddel ezelőtt egy müncheni műkereskedőnél került a kezembe, egymásra halmozott, szállítmányozást tárgyaló könyvek alól, amelyek egy hajdani istállógazdaságból származtak. „A kocsi és annak változásai az idők során” volt a címe. Néhány különös metszete és megnyerő formátuma miatt vásároltam meg, s azóta csak ritkán váltam meg tőle. Most is nálam volt, és mivel belefáradtam a nézelődésbe, székemen hátradőlve lapozgatni kezdtem.

Mindenféle kocsi és jármű rajza szerepelt benne, mellékletében még a hajó alakú kocsi – a carrus navalis is, amelyből sokan a vitatott „karnevál” szó jelentését eredeztetik. Ezt biztosan komolyabban kell venni, mint a szerzetesek házi készítésű etimológiáját, amely a szóban a böjti időszakra vonatkozó utalást fedezett fel, azaz olvasata szerint így értendő: „carne vale!”, ég veled, hús! Később, amikor közelebbről is megvizsgálták a dolgot, eszükbe jutott a régi szokás: mielőtt a téli viharok után újra vízre bocsátották volna a hajókat, az ünnepi menetek során megszentelték őket, így jutottak el a hajó alakú latin kocsikhoz.

Fritjof a dánnal együtt az ablakpárkányt támasztotta, és időről időre odavetett néhány szót nekem is: a lent elvonulók maszkjának nevét a menet programfüzetéből. Így aztán poharazás közben kényelmesen kitaláltam néhány képzeletbeli alakot, akik minden valószínűség szerint felvehették volna a versenyt a lent döcögőkkel, arról nem is szólva, hogy nem torzította el őket a hátukra varrt számjegy. Így hangulatomra bíztam, milyennek is képzelem a „megszelídített államidomárt”, a „bokszoló kengurut”, a „gesztenyeárust” vagy a „Maxim hölgyét”, mígnem a harsogó rézfúvószene felriasztott álmodozásaimból.

A Karnevál Hercegét szállító díszkocsi közeledtét jelezte.

Az év jelmondata kedvéért idomáregyenruhába öltöztették a hatalmas bábut. Hátának egy oroszlán támaszkodott mellső mancsaival. Ám mindez egy pillanatig sem zavarta a Herceget, aki teli szájjal vigyorgott. A réges‑régi diótörő ismerős mosolya volt ez. Ám hirtelen kísértést éreztem arra, hogy a mosolyt egészen mesekönyveim csonttörő emberevőjéig vezessem vissza, aki szintén teli szájjal vigyorgott, ha ízlett neki a falat.

– Nem viszolyogtató ez a túlzó vigyor? – fordult hozzám Fritjof a bábura mutatva, s még székemből is látszott együgyű fejének bólogatása.

– Szerintem a túlzás – válaszoltam – a karneváli figurák lényege.

Erre a dán közbevetette.

– Sokszor csak azért taszít minket a túlzás, mert nincs elég erőnk a megértésére. Tulajdonképpen azt kellene mondanom: nem vagyunk elég ártatlanok hozzá.

Eszembe jutott, miféle rendkívüli dolgokat mesélt ismerősöm a dán műveiről. Így aztán amikor a lehető legnagyobb fesztelenséggel megszólaltam, abba némi remény is vegyült, hogy ellentmondásra sarkallhatom.

– Szükség van a túlzásra; a buták számára csak ez fog hihetően hatni, és a figyelmetleneknek is feltűnik.

– Ez azért mégsem ennyire egyszerű – ellenkezett a dán, és láttam, hogy horogra akadt. – Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy még ennél is egyszerűbb? Ugyanis a dolgok természetéből fakad, még ha nem is a hétköznapi dolgokéból. Ahogy a színeknek is létezik a látható spektrumon túli világa, úgy a közismert természeti lények világán túl is vannak teremtmények. Minden népi hagyomány beszámol róluk.

Ekkor közelebb lépett, és mondandója megszakítása nélkül mellém telepedett.

– Gondoljon csak az óriásokra és a törpékre. Ha a testi dolgok bárhol is jelképezhetik a szellemieket, akkor ez jelentőségét tekintve leginkább a népköltészet teremtményeire igaz. A tökéletes ártatlanságnak két szférája van, s a két szféra azon a határterületen található, ahol a normális emberi alkat mondhatni óriásivá vagy apróvá alakul. Hiszen mindent, ami emberi, beszennyez a bűn. Ám az óriási teremtmények ártatlanok – Gargantua vagy Pantagruel szégyentelensége, akik egyébként a karneváli hercegek dinasztiájába tartoznak, mindennek elsöprő bizonyítéka.

– És vajon ennek megfeleltethető az apró dolgok ártatlansága? – tettem fel a kérdést. – Goethe Új Meluzinája jut eszembe arról, amit mond – a ládikában megbúvó hercegnő, akinek rejtőzködése, varázslatos éneke és megfoghatatlanul apró termete mindig is a tökéletes ártatlanság birodalmát testesítette meg számomra. A gyermeki ártatlanságra gondolok, amelyik bizonyára másféle, mint az óriások világának ártatlansága.

– Nézzenek csak oda! – szakított félbe minket Fritjof az ablak felől. – Micsoda valószínűtlen csapat!

A lassan beálló szürkületben valóban egy furcsa kordé vonult el a tribünök előtt. Egy képekkel tűzdelt fal vagy paraván előtt festők álltak kezükben palettával és ecsettel, mintha már csak az utolsó ecsetvonások hiányoztak volna. Ám egy csapat tűzoltó, készenlétben tartott fecskendőkkel, egyre közelebb és közelebb nyomult hozzájuk, azzal fenyegetve őket, hogy a mesterműveket és készítőjüket is víz alá küldik.

– Erről aztán semmi sem jut eszembe – vallottam be.

– Ez a ’Car des pompiers’ – mondta Fritjof. – ’Pompier’‑nak hívják a nagyképű akadémiai festőket. A szó azonban ’tűzoltót’ is jelent. Szójáték egy kordén. Kár, hogy ritka az ilyen.

Bár még nem sötétedett be, a Masséna tér körüli homlokzatok izzani kezdtek. Hirtelen színes lámpások tüze borította be a rácsos építményt, amely összetákolt, formára fűrészelt vásári és cirkuszi jelképekkel keretezte a homlokzatokat. Azon a helyen, ahol imént egy oroszlán állt, most sárga fényekből szerkesztett rácsos karám izzott fel, s ennek sziluettjében két pirosló lámpás utalt a ragadozó nyelvöltögetésére; a fából készült kislány pedig, aki előtte egy céllövöldét felügyelt, csillogó Asztarte‑képpé változott.

Még a homlokzati lámpák fényének játékánál is különösebb volt, ami magával a térrel történt. A fények ugyanis megmutatták, mi lenne a tér valódi hivatása. Egyszeriben kiderült, hogy ez a tér is az európai díszterek nagy és előkelő sorába tartozik, melyeknek kezdetei Itáliáig nyúlnak vissza. Ezeknek köszönhető, hogy az olasz ünnepségek felvonulásaikkal és körmeneteikkel – a karnevált is beleértve – Európa számára mértékadó rendezvények lettek. Ezeket a tereket nem csupán arra tervezték, hogy munkanapokon piacoknak és népgyűléseknek biztosítsanak helyet, hanem ünnepnapokon a termet, az éjszakai égbolt alatt ünnepélyesen kivilágított termet jelentették, amely semmiben sem maradhatott el a hercegi palota pompás fadeszkázatú és mennyezetű termeitől. Ilyen volt az a tér, amelyet – immár hallgatagon – fentről megfigyeltünk.

Hosszú ideig csend volt, majd így fordult hozzám a dán.

– Imént a törékeny és apró dolgok világáról beszélt, ahogy Goethe Az új Meluzinában megalkotta. S úgy vélte, az óriások világával ellentétben ez az a hely, ahol a gyermeki ártatlanság otthonra lel. Elárulom, hogy kétségeim vannak. A gyermeki ártatlanság véleményem szerint nem lenne emberi, ha nem volna otthon mind a két világban: az óriásokéban éppúgy, mint a törpékében. Ne csak a gyerekek törékeny és megható dolgaira gondoljon, amikor aprócska kerteket építenek a homokba, vagy egy nyuszival játszanak. Gondoljon a másik oldalra is – az ormótlanra, az embertelenre, ami megadja a leghíresebb gyermekmesék alaphangját, és ami ’Max és Móric’[1] vagy ’Kócos Petit’[2] történeteit nemcsak közkedveltté, de hasznossá is tette, mivel ezekben a figurákban ártatlansága teljében mutatja meg önmagát. Nevezzük emberevő vonásnak, ahogy ezt leolvashatja a Karnevál Hercegének ajkáról is. Az a csodálatos a gyerekekben, hogy minden további nélkül váltani tudnak az emberi lét két határterülete között, és anélkül időzhetnek el az egyikben vagy a másikban, hogy bármiféle engedményt tennének az ellenkező világnak. Az engedmények elutasítása az a képesség, amelyik a későbbiekben veszendőbe megy. Lehajolhatunk az apróságokhoz, de már nem tudunk egészen feloldódni bennük, és szórakoztathatnak a szörnyen nagy dolgok, de már nem minden elfogódottság nélkül. A gyerekek, akik a felnőttek előtt talán félénken viselkednek, úgy mozognak odalenn az óriások között, mintha maguk közt lennének. Nekünk, felnőtteknek azonban, legalább egyszer egy évben, a karnevál adhatna alkalmat arra, hogy rövid időre óriásnak mutatkozzunk – kötetlenebbül és egyszersmind tisztességesebben, mint ahogyan mindennapjainkat éljük.

Egy rakéta szállt fel az égre; ágyúlövés dörrent: jelt adtak az ötvenhetedik Karnevál Hercegének elégetésére, akinek a máglyáján az utolsó parázsnak is ki kellett hunynia még hamvazószerda hajnala előtt.

*

Jegyzetek:

A szöveg eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin, Gesammelte Schriften 4.2. k. Szerk. Tillman Rexroth, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 763–771.

Az eredetivel egybevetette: Kerekes Amália.

[1] Max és Moritz történeteinek számos magyar fordítása létezik. Legutóbbi: Marci és Miska. Két tacskó furfangjai hét csínyben, kilencvenhét torzképpel. Ford. Rudnyánszky Gyula. Budapest, Eri 2004.

[2] Dr. Heinrich Hoffmann: Kócos Peti és más mesék. [Der Struwwelpeter.] Ford. Balogh F. András és műfordító‑hallgatói. Budapest, Argumentum 2008.

A cikk szerzőjéről
Walter Benjamin (1892-1940)

Német filozófus, kritikus, esszéista.

A fordítóról
Zsellér Anna (1981)

Germanista, kritikus, Babits Mihály-ösztöndíjas (2019) (mű)fordító.

Kapcsolódó
Az új Meluzina kommentárja, kicsinyítésben
Zsellér Anna (1981) | 2022.06.10.
Walter Benjamin: Ételek
Kutyaharapást szőrével
Zsellér Anna (1981) | 2022.10.07.
Walter Benjamin: Krimiolvasás, útközben
Walter Benjamin: Párizsi passzázsok – első jegyzetek