Walter Benjamin szépirodalmi életművével szemben teoretikus művei napjainkra exponenciálisan bővülő befogadás- és hatástörténettel bírnak. Ennek egyik fontos oka lehet, hogy töredékes életműve végiggondolásra érdemes, sőt, a továbbgondolást kihívó impulzusok rendkívül gazdag tárháza. Elméletírói munkásságának számos olyan területe van, ahol az életmű szövegei egy terjedelmes problémakör, egy filozófiai szakág (pl. a nyelvfilozófia vagy a jogfilozófia) új nézőpontok szerinti felvázolásáig jutottak el, zseniális gondolati kiindulópontok megalkotásával.
Elméletírói művének töredékessége összefügg azzal az életrajzi ténnyel, hogy a szerző 1933‑tól emigrációba szorult. Ennek ellenére különböző álnevek alatt továbbra is publikált a német nyelvterületen, s Detlef Holz, ill. C. Conrad néven jelentette meg a Berlini gyermekkor a századfordulón darabjait 1932 decembere és 1935 szeptembere között: halála után ez a könyv tette őt szépíróként ismertté. Kevésbé közismert tény azonban, hogy szintúgy Detlef Holz néven elhelyezte a Frankfurter Zeitung 1935. márciusi számaiban azokat az elbeszéléseit is, amelyeket a francia Riviérán tett 1927-es látogatása ihletett. Ezek közül a második, a szerencsejátékról szóló dialógust magában foglaló elbeszélés (A szerencsés kéz) már olvasható magyarul.
Az első, Nizzát megidéző szöveg alcíme A nizzai karnevál utózöngéi lesz, bár az én‑elbeszélőt, aki a karneváli felvonulást barátjával, Fritjoffal és annak dán szobrász ismerősével egy kaszinó teraszáról, a biztonságos magasból szemléli, nem mozgatták meg a felvonulás különös résztvevői és gigantikus bábujai. Félszívvel vesz csak részt a látványosságban: ahelyett, hogy egyáltalán odanézne, a programfüzetből felolvasott nevek alapján inkább képzeletével „vetíti” maga elé az óriási figurákkal benépesített kordékat. Először akkor pillant le, amikor maga a Karnevál Hercege jelenik meg – ekkor is csak azért, mert a rézfúvósok fülsiketítő zaja felriasztja képteremtő álmodozásából.
Hogy zajként éli meg a karneváli zenebonát, az máris rejtett utalás arra a cseppet sem lovagias, minden ízében a romantika eszményei ellenében megírt férfialakra, aki Goethe Wilhelm Meister tanulóéveinek egyik betétnovellájában, az Új Meluzinában a törpe‑királykisasszony földi méretű párja, az elbeszélés egyik főszereplője. Ez a férfi közös, emberi alakban megélt társasági és tivornyázó életszakaszukban sem tudja elviselni párjának varázslatos énekét és lantjátékát. Összeillésük hiányának persze nem ez az egyetlen aspektusa. A férfi normális, emberi mérete párja törpe nemzetségének generációról generációra zsugorodó méreteit volt hivatott megállítani.
A beszélgetés a felvonulás felett dialógusa mintha tudatosan feledkezne meg az emberi léptékű, profán főhősről, hogy helyette inkább az apró, ládikóba zárt mesevilág minőségeire koncentráljon: „a ládikában megbúvó hercegnő[re], akinek rejtőzködése, varázslatos éneke és megfoghatatlanul apró termete mindig is a tökéletes ártatlanság birodalmát testesítette meg számomra”. A ládikóba zárt, kicsiny szoba a mindenkori belépés pillanatában önmagát bontja ki, amikor jelenlévővé válik benne egy palota és egy teljes, a kintivel egyenértékű világ: „Az új Meluzina fantazmagórikussága nem a szélsőségesen össze nem illő pár szerelmének kalandorságán nyugszik (…), hanem a reális világon támadt hasadék megjelenésén, amelyen át mindenestül újrastrukturált terekbe szökkenhetünk.”[1]
Ezek az „újrastrukturált terek” bizonyíthatóan folyamatosan foglalkoztatták Benjamint íróként – ennek bizonyítéka az elbeszélés karneváli gyermekelmélete – és művészetfilozófusként is. 1940. január 17‑ei levelében[2] – egyébként egész egzisztenciáját érintő írásban[3] – arról számol be barátnőjének, Gretel Karplusnak, hogy újraolvasta férje, Adorno „Töredékek Wagnerről”[4] című írását, és összehasonlította a megjelent szöveget az eredeti kézirattal. Ennek eredményeképpen: „[a] korábbiaknál sokkal inkább koncentráltam a téma egyes különös aspektusaira. Az egyik téma, amelyre vissza kell majd térnünk, a kicsinyítés mint a fantazmagória műfogása. A szövegrész emlékeztetett egyik legrégebbi munkatervemre, amelyről – talán emlékszel rá – többször is beszéltem neked: Goethe Új Meluzinájának kommentárjára.”[5]
A ládikóba zárt, kicsinyített világ alapötlete mint „a fantazmagória műfogása”: mihez is köthető mindez Benjaminnál? Egyáltalán nem pusztán az elveszett gyermekkor felett érzett nosztalgiához, ami alaposabban szemlélve maga sem nosztalgikus, hiszen a dán álláspontjának megjelenítésével az ormótlan, az embertelen, az „emberevő” aspektust is a gyermeki lélek elidegeníthetetlen részének tekinti.
A „fantazmagória” eredetileg a 18. századi illuzionisták technikai eszköze volt, amellyel a mozgó alakok árnyképeit falra vagy vászonra vetítették. A fogalom átfogó elméleti jelentőségre akkor tesz szert, amikor Benjamin (és vele együtt Adorno) a „második természet” lukácsi fogalmát továbbgondolva kiterjesztik azt a szociális valóság egészére. A fetisizált áru termelési folyamatai révén az emberi társadalom önmaga egészét átfogó fantazmagóriákat termel, másodfokú fantazmagóriaként pedig a művészetet és a kultúrát.[6] Ahogyan a passzázsok az árutermelő világ miniatűrjeként, dialektikus tündérjátékként (féerie) fejezték ki a korai kapitalizmus logikáját, úgy Benjamin a fantazmagória egy másik lehetséges „műfogásaként” a kicsinyítést is minden valószínűség szerint tovább elemezte volna, talán a következő nyugtalanító gondolat értelmében, amely a történet végkifejleteként már a goethei elbeszélésben is jelen volt: „A kis világban való elmerülés eufóriája csak azoknak adatik meg, akik, miként a gyerekek, szabadon közlekednek a világok közötti válaszfalon át, akár Alice a tükrön keresztül. Akik a betekintés szabadsága helyett a birtoklás kézzelfoghatóságát akarják, menthetetlenül foglyokká lesznek benne, s nem is tudnak többé egyébre gondolni, mint a szökésre.”[7]
*
Jegyzetek:
[1] Somlyó Bálint: Kicsinységekről. In: Kerülő úton. Kijárat, Budapest, 2014, 20–28., itt: 27.
[2] Gretel Adorno – Walter Benjamin: Briefwechsel 1930–1940, Frankfurt am Main, Suhrkamp 2005, 399–405.
[3] Ugyanabban a levélben arról is szó esik, hogy ha az író nem hivatkozhat az amerikai konzulátus által kiállított és megkövetelt bevándorlási kérdőívben arra, hogy hivatását tekintve tanár (amelynek igazolását a Társadalomkutatási Intézettől várta), akkor a kvóta szerinti bevándorlókhoz fogják sorolni: ez esetben a várakozási idő az Egyesült Államokba történő beutazásig öt-hat évre nő, s helyzete tehát végképp reménytelenné válik.
[4] Németül jelent meg Amerikában a Studies in Philosophy and Social Science (korábban: Zeitschrift für Sozialforschung) 8. évf. (1939) duplaszámában, 1–50.: Fragmente über Wagner címmel. Részletek a Wagner című, monográfia terjedelmű írásból, amely magyarul 1985 óta olvasható: Theodor W. Adorno: Wagner. Budapest, Európa 1985. 1939‑ben ugyanott Benjamin Motívumok Baudelaire költészetében című írása is olvasható volt, a Passzázsok egyik elkészült fejezete.
[5] Gretel Adorno – Walter Benjamin: Briefwechsel 1930–1940, 402.
[6] Márkus György: Az áru mint fantazmagória. In: Holmi, 1998. május, 620–636, itt: 628. „A kultúra mintegy másodfokú fantazmagória, melyben ’a burzsoázia saját hamis tudatát élvezi’.”
[7] Somlyó Bálint: Kicsinységekről. In: Kerülő úton. Kijárat, Budapest, 2014, 20–28., itt: 27.
