Walter Benjamin: Ételek
Fotó: Fortepan / Széman György
Walter Benjamin: Ételek

Élet, irodalom és ételek - önéletrajzi gasztro-miniatűrök Benjamintól.

A fordító bevezetője. A következő hat miniatűr 1930 májusában jelent meg a Frankfurter Zeitung első oldalain. Műfajilag általában véve nehezen besorolhatók. A Benjamin által megteremtett műfaj, a denkbild [gondolatkép] kategóriájában kaphatnának helyet, ám még ott is különlegesnek számítanak, hiszen eseti kitérőt jelenítenek meg a városkép műfajához kapcsolódóan. Olvasásukkal tehát visszakanyarodhatunk az utazó Benjamin írásaihoz (Nápoly,[1] Párizs, város a tükörben,[2] Moszkva)[3] is: képzeletünkkel immár étkezés közben is magunk elé idézhetjük a kószáló művészetfilozófust. A helyszínek, például Nápoly külvárosa vagy a kimondatlanul maradt nevek, mint Asja Lacisé a Caprin fogyasztott nemkívánatos ebéd és a moszkvai borscs megkóstolása kapcsán, de a finoman elhelyezett szövegközi utalások is, példának okáért a „homorú tükör”[4] a Café crème című darabban, mind Benjamin életének irodalommá avatott eseményeihez, tapasztalataihoz kötődnek.

Az Ételek című sorozat a Mit jelent enni? címet is viselhetné, hiszen a konkrét, kézzelfogható fogások vagy egyszerű ételek fogyasztása közben az egzisztencia teljességének megtapasztalása kerül előtérbe. A céklából készült leves[5] fogyasztása közben a szeretővel folytatott dialógus és a test táplálékkal folytatott beszélgetése zajlik. Erotika és a kényszerből magához vett paraszti ebéd az étkezőt magát varázsolja ehető nyersanyaggá (ahogyan Kirké tette Odüsszeusz bajtársaival). Politika és teológia kapcsolódik össze a fasiszta újság és a Madonna leple közti villanásszerű kapcsolat megteremtésében. A társadalmi mimikri gyakorlása és az osztályhovatartozás levetkőzése történik meg a szárított tőkehal táplálékként való elfogadása közben. A magánmítoszként elbeszélt evések a Faepres omlett című darabban végül mesévé szelídülnek, hogy a szerző megfogalmazhassa benne a mindegyikre érvényes tanulságot: minden élvezet, így a kulináris élvezet visszahozhatatlanságának, megismételhetetlenségének tézisét.

*

Walter Benjamin: Ételek

Friss fügék

Aki mindig mértékkel élt, még sohasem szerzett tapasztalatot az ételekről, egyszer sem küzdött meg velük. Így legfeljebb az élvezetét ismeri meg, ám nem tudja, mit jelent sóvárogni utána, letérni az étvágy kitaposott útjáról, amely a falás őserdejébe vezet. A falásban ugyanis egymásra talál mindkettő: a vágyakozás mértéktelensége és a kielégülés egyhangúsága. A falás mindenekelőtt ezt jelenti: szőröstül-bőröstül. Kétségtelen, hogy ez mélyebben behatol abba, amit elnyel, mint a puszta élvezet: ez a helyzet, amikor úgy harap az ember a mortadellába, mint a kenyérbe, úgy fúrja bele magát egy dinnyébe, akár egy párnába, vagy lenyalja a kaviárt zizegő papírcsomagolásáról, és egy kerek edámi sajt mellett egyszerűen minden más ehetőről megfeledkezik. – Miként tapasztaltam meg ezt először? Egyik legnehezebb döntésem előtt történt: bedobjam vagy széttépjem azt a bizonyos levelet? Két napja hordtam magammal, bár néhány órája megfeledkeztem róla, mivel a napégette tájon át a hangos kisvasúttal kaptattam Secondigliano[6] felé. A falu ünnepi hangulatban terpeszkedett a hétköznapi csendben. Nem tanúskodott más a mámoros vasárnapról, csak azok az oszlopok, amelyeken a lángoló kerekek pörögtek és a tűzijátékok keresztjei villantak fel. Most csupaszon meredeztek. Némelyiken félmagasságban egy-egy nápolyi szentet vagy állatot ábrázoló címert lehetett látni. A nyitott pajtákban kukoricát morzsoló asszonyok ültek. Kábán bandukoltam az utamon, amikor egyszer csak megláttam az árnyékban egy fügékkel megrakott taligát. Jobb dolgom nem lévén, odamentem, és pazarlásból kértem néhány soldóért egy negyed kilót. Az asszony bőven szedett belőle. Ám amikor már ott hevert a sok fekete, kék, világoszöld, ibolya és barna színű gyümölcs a kézi mérleg serpenyőjében, kiderült, hogy nincs mibe elcsomagolni. A secondiglianói háziasszonyok mind magukkal hozzák az edényeiket, a világutazók ezért felkészületlenül érték. Én viszont szégyelltem volna sorsára hagyni a gyümölcsöt. Így aztán fügével a nadrágzsebemben és a zakómban, fügével a tenyeremen és fügével a számban jöttem el. Most nem hagyhattam abba az evést, s mindenképp szabadulni próbáltam, amilyen gyorsan csak lehet, a kicsattanóan húsos gyümölcsök rám telepedő tömegétől. De ez már nem is evés volt, hanem inkább fürdés: a gyantás aroma áthatolt a ruháimon, hozzáragadt a kezemhez, és betelítette a levegőt, amin terhemet cipelve keresztülvágtam. Majd felértem az ízlelés hágójára, ahol az unalom és az undor utolsó kanyarjait leküzdve elénk tárulnak az ízérzékelés sosem sejtett tájai: a mohóság egyhangú, átmenet nélküli, zöldes áradata, az önfeledt mohóságé, amely kizárólag a pőre gyümölcshús cafatos, rostos hullámzását ismeri, amikor az élvezet maradéktalanul átváltozik megszokássá, a megszokás pedig bűnné. Hirtelen meggyűlöltem ezeket a fügéket, sietve végezni akartam velük, felszabadulni, eltüntetni ezt a kicsattanó, felfuvalkodott sokaságot: a megsemmisítés vágyától hajtva ettem. A harapás újra megtalálta legősibb célját. Amikor az utolsó fügét kihúztam a zsebem mélyéről, előkerült a hozzá ragadt levél. Sorsa megpecsételődött, és neki is áldozatul kellett esnie a nagytakarításnak; elővettem és ezer darabra téptem.

Café crème

Egyáltalán nem ismeri a café crème-et, akinek a reggeli kávét ezüstözött kis tálcán, vajgolyóbisokkal és lekvárral szolgálják fel párizsi szállodaszobájában. A bisztróban kell elfogyasztani, ahol a tükrök között a petit déjeuner maga is homorú tükörré válik, amelyben megjelenik a város kicsinyített mása. Nincs még egy olyan étkezés, amelynél ennyire eltér a sebesség: az irodai alkalmazott mechanikus kézmozdulatától kezdve, aki a pultnál gyorsan ledönti a pohár melange-át, egészen a szemlélődő élvezetig, amellyel az utazó – vonatcsatlakozására várva – apránként kiüríti a csészéjét. Te magad talán ott ülsz mellette, ugyanannál az asztalnál, ugyanazon a padon, és mégis távol vagy, egymagad. Feláldozod reggeli józanságodat, hogy magadhoz vegyél valamit.[7] És ezzel a kávéval együtt mi minden mást is magadhoz nem veszel: a reggel teljességét, a mai nap reggelét, ám olykor az élet elvesztegetett reggeleit is. Ha gyermekként ültél volna ennél az asztalnál, mennyi hajó elúszott volna ott a márványlap jeges tengerén. Jól tudtad volna, milyen a Márvány‑tenger. Egy jéghegyre vagy egy vitorlára pillantva ittál volna egy kortyot apa, egyet a bácsikád, egyet pedig a bátyád kedvéért, míg csészéd vaskos peremét – e széles előhegységet, melyen ajkad pihent – apránként el nem érte volna az odasodródó tejszín. Hogy elgyengült azóta még az undor is, amit érzel. Milyen flottul és higiénikusan megy minden: iszol; nem tunkolsz, nem dobálsz bele kenyérdarabokat. Álmatagon nyúlsz a kenyeres kosárba a madeleine után, félbe töröd, és még az sem tűnik fel, mennyire elszomorít, hogy nem oszthatod meg azt senkivel.

Falerni bor és szárított tőkehal

Számos titokba beavat a koplalás, nem utolsósorban az evés titkaiba. És ha az éhség a legjobb szakács, akkor a böjtölés köztük a király. Rómában ismertem meg egy délutánon, szökőkúttól szökőkútig bandukolva, egyik lépcsősort a másik után mászva meg. A hazafelé vezető úton történt, négykor, Trasteverén, ahol az utcák szélesek, a házak pedig szegényesek. Nem kevés étkezde keresztezte az utamat. Én viszont egy hűvös termet, márványpadlót, hófehér abroszokat és ezüst evőeszközt képzeltem magam elé, egy nagy szálló éttermét, ahol ebben az órában vélhetően az egyetlen vendég lennék. A folyómeder kiszáradt, porfelhők vonultak át a Tiberis‑sziget felett, és a másik parton a kihalt Via Arenula fogadott. Számolatlanul hagytam magam mögött az osztériákat. Ám minél éhesebb lettem, annál kevésbé tűntek hívogatónak, sőt belépni is egyre kevesebb kedvem volt. Az egyik helyen a vendégek elől menekültem, akiknek hangja az utcára is kihallatszott, amott az ajtónyílásban lebegő függöny tisztasága hagyott kívánnivalót maga után; végül lopva osontam el a távolabbi kimérések mellett, annyira biztos voltam benne, hogy minden odavetett pillantás csak növelni fogja undoromat. Ehhez jött – az éhségtől teljesen függetlenül – az idegek növekvő ébersége; egyetlen hely sem tűnt biztonságosnak, egyetlen étel sem elég rendesnek. És nem azért, mintha a legválogatottabb nyalánkságok, a kaviár, a languszta, a szalonka fantazmagóriái lebegtek volna előttem. Nem, épp ellenkezőleg: csak a legegyszerűbb, leginkább köznapi étel lett volna elég jó. Éreztem, most jött el a soha vissza nem térő lehetőség arra, hogy kutyapórázon tartott érzékeimet beküldjem a leghétköznapibb nyerskoszt, a dinnye, a bor, a tízféle kenyér, a diófélék meredélyébe, hogy sosem tapasztalt aromákat fedezzenek fel bennük. Végül öt órára járt az idő, amikor egy széles, hepehupás téren, a Piazza Montanarán találtam magam. Az egyik ide torkolló sikátor úgy tűnt, épp jó irányba visz. Hiszen mostanra már világossá vált, hogy az lenne a legokosabb, ha felmennék a szobámba, miután vettem magamnak valami ennivalót a ház előtt. Ekkor fény vetült rám, mégpedig aznap este az első kivilágított ablakból. Egy osztéria volt, ahol hamarabb lámpát gyújtottak, mint a lakásokban vagy az üzlethelyiségekben. Az ablakon át egyetlen egy vendég látszott, ő is épp távozni készült. Egyszerre csak úgy éreztem, át kell vennem a helyét. Beléptem és leültem az egyik sarokba; most hirtelen egyre ment, melyikbe, míg röviddel ezelőtt még a legválogatósabb, leghatározatlanabb ember voltam a világon. A felszolgáló fickó csak annyit kérdezett, mennyit hozzon; az, hogy melyik borból, úgy tűnt, magától értetődik. Elöntött a magány érzése, így hát elővettem a fekete varázspálcikám, amelyik már oly gyakran megidézte a betűk virágzását, középütt azzal a névvel, amely a magányomba szálló illatot összekeverte a falerni boréval. Én pedig elvesztem mindebben: a virágzásban, a névben, az illatban, a borban – míg fel nem ocsúdtam a lármára. A kis helyiség időközben megtelt: a környékbeli munkások itt találkoztak asszonyukkal, sőt, sokan gyerekeikkel, hogy munka után házon kívül vacsorázzanak. Mert ők ettek is, méghozzá a szárított tőkehalból, az egyetlen fogásból, amit itt kapni lehetett. Ekkor figyeltem fel az előttem álló teli tányérra, és borzongás futott végig a hátamon. Elkezdtem jobban figyelni az embereket. A negyed élesen körvonalazható, egymással közeli viszonyban álló lakossága volt ott, és lévén kispolgári környék, senkit sem lehetett látni a felsőbb osztályokból, idegenekről nem is beszélve. Igazság szerint a ruhám és a kinézetem alapján fel kellett volna tűnnöm, ahogyan ott ücsörögtem. Ám különös módon pillantásra sem méltattak. Senki sem vett észre, vagy mindannyiójuk számára idevalósinak tűnt a fokozatosan a bor édességében elvesző alak? A gondolatra büszkeség töltött el; hatalmas boldogságot éreztem. Azt kívántam, bár ne különböznék ettől a tömegtől semmiben sem. Eltettem a tollamat. A zsebemben zizegett valami. Az Impero volt, egy fasiszta újság, amelyet útközben vágtam zsebre. Kértem még egy fél icce falernit, és kinyitottam a lapot, hogy teljesen beleburkolózzak, mint egy koszos kabátba. Ezt a kabátot a nap eseményeivel bélelték ki, akár a Madonna köpenyét az éjszakai csillagokkal. Komótosan toltam be a számba az egyik darab szárított tőkehalat a másik után, míg az éhségem elcsitult.

A borscs

Először is arcod vonásait teríti be egy gőzmaszk. Jóval azelőtt, hogy nyelved megnedvesítette volna a kanalat, szemed már könnyezik, orrod pedig csepeg a borscstól. Jóval azelőtt, hogy zsigereid felocsúdhatnának, és véred hullámot vetne, mely illatos tajtékkal árasztja el testedet, szemed már kortyolt is a tányér vöröslő bőségéből. Ettől kezdve mit sem lát a szem, ami nem maga a borscs, vagy annak visszfénye az asztalodnál ülő nő tekintetében. Arra gondolsz, a tejföl lesz az, ami a leves sűrű csillogását adja. Talán. Mivel azonban a moszkvai télben ízleltem a levest, így hát egy dologban biztos vagyok: hó van benne, olvadt, pirosas pelyhek, mannaféle felhőeledel, hisz az is odafentről jött annak idején. S hogyhogy nem oldódik fel a forró lében húsod göröngye, hogy aztán felszántott földként terüljön szét, ahonnan a „bánat” gyomnövénykéjét már könnyedén, gyökerestül tépheted ki. Hagyd csak érintetlenül mellette a vodkát, ne vágd föl a pirogokat. Így tudhatod meg a leves titkát, amely az összes fogás közül az egyetlen, amely képes gyengéden telíteni, apránként áradni szét a testben, miközben az összes többi után hirtelen és barátságtalanul rázza meg egész testedet a bárdolatlan „elég volt”.

Pranzo caprese

Capri szigetén ő volt az ismert könnyűvérű faluszépe, most a kis Gennaro hatvanéves anyja: részegen verte a fiút. Okkersárga házban élt egy szőlőültetvény közepén a meredek hegyoldalon. Azért jöttem, hogy felkeressem barátnőmet, aki bérlőként nála lakott. Capri felett delet harangoztak. Egy lélek sem volt semerre, a kert üresen állt. Újra elindultam felfelé a lépcsőn, ahonnan az imént érkeztem. Ekkor közvetlenül a hátam mögött megszólalt az öregasszony. Szoknyában és ingben állt a konyhaküszöbön, kifakult ruhadarabokban, amelyeken hiába is kerestünk volna foltokat, olyan egyenletesen, olyan igazságosan voltak elkoszolódva. „Voi cercata la signora. E partita colla pìccola.”[8] Biztosan mindjárt itt lesz, tette még hozzá. Ám ez még csak a kezdet volt, mert aztán metsző, éles hangja csalogató szavak áradatába csapott át, amihez ritmusosan mozgatta parancsoló fejét: ennek évtizedekkel ezelőtt bizonyára izgató üzenete volt. Csak egy tökéletes galantuomo szerelhette volna le, én pedig még olaszul sem tudtam. Annyit mégis megértettem, hogy arra szólít fel, ebédeljek vele. Ekkor pillantottam meg satnya férjét, aki a tűzhely mellett ült odabenn, és egy tálból kanalazott. A nő a tál felé indult. És egy pillanat múlva már újra ott is állt előttem a küszöbön, kezében egy tányérral, amelyet szakadatlan szóáradat közben felém nyújtott. Engem azonban a maradék felfogóképességem is elhagyott, ami az olasz nyelvet illeti. Azt azonban azonnal megértettem, hogy sarkon fordulni már késő volna. Az ellentmondást nem tűrő kéz fokhagyma, bab, ürüfaggyú, paradicsom, hagyma és olaj párájában jelent meg előttem, majd átadta a bádogkanalat. Most bizonyára azt hiszitek, nyelés közben fojtogatni kezdett az undor, és a gyomor a lehető legsürgősebben megvált ettől a péptől. Milyen keveset tudtok az étkek mágiájáról, s milyen keveset tudtam magam is, egészen a szóban forgó pillanatig. Semmiség volt, hogy megkóstoltam, ez csak a döntő, de jelentéktelen átmenetet jelentette ama két másik dolog között: először is beleszagoltam, utána pedig az étel magával rántott, mindenütt mángorolni kezdett, tetőtől talpig átgyúrt, mintha a kivénhedt szajha maga ragadna meg és szorítana, mintha ő maga dörzsölne át nedveivel – az ételével vagy női nedvekkel: azt bizony már nem tudtam volna megmondani. Miután eleget tettem az udvariasság kötelességének, s persze nem kevésbé a boszorkány vágyának, elindultam hegynek felfelé, Odüsszeusz tudásával gazdagabban, aki látta társait, ahogy disznóvá változnak át.

A faepres omlett

Ezt a régi történetet azoknak mesélem, akik szívesen megkóstolnák a fügét, a falerni bort, a borscsot vagy a paraszti ebédet Caprin. Volt egyszer egy király, aki a világ minden hatalmát és a föld minden kincsét magáénak tudhatta, de mégsem volt boldog, hanem évről évre búskomorabb lett. Ekkor aztán egy napon magához hívatta főszakácsát, és így szólt: „Hosszú ideig hű szolgám voltál, asztalomat elhalmoztad a legremekebb étkekkel, igaz jóindulattal vagyok irántad. Most azonban még ez egyszer próbára kívánom tenni művészetedet. Készítsd el nekem a faepres omlettet, ahogy ötven évvel ezelőtt legzsengébb ifjúságomban nagy kedvvel ettem. Apám azokban az időkben gonosz keleti szomszédjával állt háborúban. A szomszéd diadalmaskodott, így menekülnünk kellett. Futottunk hát éjt nappallá téve, apám és én, mígnem egy sötét erdőbe jutottunk. Sokáig bolyongtunk, az éhségtől és a kimerültségtől csaknem a végünket jártuk, amikor rátaláltunk egy kunyhóra. Idős anyóka lakta, aki kedvesen behívott magához megpihenni, míg ő maga a tűzhelynél szorgoskodott, és hamarosan faepres omlettet tett elénk. Alighogy az első falatot ajkamhoz emeltem, csodálatos vigaszra találtam, és a szívembe új remény költözött. Akkor még gyámoltalan gyermek voltam, és hosszú ideig eszembe sem jutott ennek a remek éteknek a jótéteménye. Ám amikor később tűvé tétettem utánuk az egész birodalmamat, nem leltük sem az öregasszonyt, de mást sem, aki tudta volna, hogyan készül a faepres omlett. Neked azonban, ha teljesíted utolsó kívánságomat, odaadom lányom és fele királyságom. Ám ha nem teszel kedvemre, halál fia vagy.” Erre így szólt a szakács: „Fenség, tüstént üzenhetsz a hóhérért. Mert ismerem a faepres omlett titkát és minden hozzávalót a közönséges zsázsától a nemes kakukkfűig. Betéve tudom a keverés közben mormolandó mondókát, és azt is, hogy a puszpángfából készült habverőt csak jobb felé szabad forgatni, ha nem akarjuk, hogy a végén minden fáradozásunk csődöt mondjon. Minden hiába, jó királyom, az életem mégis odavan. Nem lesz ínyedre való az omlettem. Hiszen hogyan is fűszerezhetném mindazzal, amiben annak idején élvezetet leltél: a csata veszélyével és az üldözött ember éberségével, a tűzhely melegével és a pihenőzug édességével, az idegen jelennel és a borús jövővel.” Így szólt a szakács. A király hallgatott egy darabig, majd kisvártatva – így mondják – bőkezűen megajándékozta és elbocsátotta szolgálatából a szakácsot.

*

Jegyzetek:

A szöveg eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, 4.1. k., szerk. Tillman Rexroth, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 374–381.

A fordítást az eredetivel egybevetette: Kerekes Amália.

[1] https://1749.hu/fuggo/essze/walter-benjamin-asja-lacis-napoly.html

[2] https://1749.hu/fuggo/essze/walter-benjamin-ket-rovid-irasa.html

[3] https://www.muut.hu/archivum/35323

[4] „Párizs a tükörváros: autóútjain tükörsima az aszfalt. Minden bisztró előtt üvegkalicka: a nők itt jobban látják magukat, mint bárhol másutt. Ezekből a tükrökből bontakozott ki a párizsi nő szépsége.” https://1749.hu/fuggo/essze/walter-benjamin-ket-rovid-irasa.html

[5] A Borscs című darab fordítása a Három Holló kávéház Esterházy-Dunafeszt című emlékprogramjára (2021. szeptember 19.) készült, ahol Dragomán György és Wilhelm Droste avatta be az érdeklődőket a borscs élvezetének titkaiba.

[6] Nápoly külvárosa – így ez a denkbild a Nápoly című városkép környezetéhez tartozik.

[7] Ismeretes, hogy Benjamin párizsi szállodaszobákban töltött idejében reggelente, még hálóruhában, étkezés előtt kezdett el írni.

[8] A hölgyet kereste, ugye. Elment a kislánnyal.

Az esszé szerzőjéről
Walter Benjamin (1892-1940)

Német filozófus, kritikus, esszéista.

A fordítóról
Zsellér Anna (1981)

Germanista, kritikus, Babits Mihály-ösztöndíjas (2019) (mű)fordító.

Kapcsolódó
Walter Benjamin: Beszélgetés a felvonulás felett. A nizzai karnevál utózöngéi
Walter Benjamin: A szín, a gyermek szemszögéből
Walter Benjamin: Egy proletár gyermekszínház programja
Walter Benjamin: Titokzatos Berlin
Walter Benjamin: Kortárs jakobinus (Werner Hegemann „A kőből épült Berlin” című könyvéhez)
Walter Benjamin: Paul Scheerbart: Lesabéndio
Walter Benjamin: Párizsi napló (2.)