Néhány évvel ezelőtt egy papot szeméremsértő kihágások miatt kézikocsin toltak végig Nápoly utcáin. Az emberek szitkokat szórva vonultak utána. Az egyik sarkon felbukkant egy nászmenet. A pap feláll, áldásra emeli a kezét, majd a kocsit követők térdre hullnak. Ebben a városban a katolicizmus bármely helyzetből feltétlenül talpra akar állni. Ha eltűnne a föld színéről, talán nem is Rómát hagyná el utoljára, hanem Nápolyt.
Ez a nép sehol másutt sem élhet olyan biztonságban saját kiteljesedett barbárságának, amely magának a nagyvárosnak a szívéből sarjadt, mint az egyház kebelén. Szüksége van a katolicizmusra, hiszen kicsapongásait így legalizálja egy legenda, egy mártír ünnepnapja. Itt született Liguori Szent Alfonz,[1] az a szent, aki addig puhította a katolikus egyház gyakorlatát, hogy szakértelemmel követhesse a szélhámosok és a szajhák iparát, majd pedig a gyónásban, amelynek háromkötetes kompendiumát ő írta meg, szigorúbb vagy engedékenyebb egyházi büntetésekkel felügyelje azt. Nem a rendőrség, csak egyedül az egyház képes arra, hogy felvegye a versenyt a bűnözők önkormányzatával, a Camorrával.
Így aztán az, akit megkárosítottak, nem is gondol arra, hogy a rendőrséget hívja, ha vissza akarja kapni, ami az övé. Ha nem személyesen, akkor polgári vagy papi közvetítőkön keresztül környékez meg egy camorristát. Vele aztán megegyeznek a váltságdíjban. Nápolytól Castellamaréig,[2] a proletár külvárosokon keresztül húzódik a szárazföldi Camorra főhadiszállása. A bűnözés ugyanis elkerüli azokat a városnegyedeket, ahol kiszolgáltathatná magát a rendőrségnek. Szétoszlik a városban és a külvárosokban. Ettől lesz olyan veszélyes. Nápolyban nincs jó dolga az utazó polgárnak, aki Rómáig úgy tapogatózott előre műalkotásról műalkotásra, mintha léckerítés mentén haladna.
Ez nem is nyerhetett volna groteszkebb igazolást egy nemzetközi filozófiai konferencia összehívásánál. Nyomtalanul szertefoszlott a város vulkáni kigőzölgéseiben, miközben az egyetem fennállásának hétszázadik évfordulója, amely bádogglóriaként ragyogott volna fölötte, egy népünnepély morajában teljesedett ki. Panaszkodva jelentek meg a titkárságon a meghívottak, miután egy szempillantás alatt eltulajdonították a pénzüket és a papírjaikat. De a hétköznapi utazó sem boldogul jobban. Maga Baedeker sem tudná jobb kedvre hangolni. Képtelenség rábukkanni a templomokra, a csillaggal jelölt műalkotás mindig a múzeum lezárt szárnyában található, és a „manierizmus” szó óva int a helyi festészet műalkotásaitól.
A híres ivóvízen kívül semmi sem élvezhető. Ahogy a gyerekeknek szokás lefesteni, olyan fertőzőnek tűnik a szegénység és a nyomor, és az érdemtelenül szerzett előnyök miatt érzett eszelős félelem nem más, mint ennek az érzésnek silány racionalizálása. Ha a 19. század – ahogyan Péladan[3] mondta – valóban visszájára fordította a középkori, a természetes rendet, ami a szegények életszükségleteit illeti, amikor kötelezővé tette a lakást és a ruházatot a táplálkozás rovására, akkor itt bizony hátat fordítottak ezeknek a konvencióknak. Koldus hever a járdaszegélynek támaszkodva az úttesten, s úgy lengeti üres kalapját, mint a búcsút intők a pályaudvaron. A nyomor itt úgy vezet lefelé, ahogyan kétezer évvel ezelőtt a kriptákhoz vezetett: még ma is „A kínok kertjén”[4] át vezet az út a katakombákhoz, még ma is a kisemmizettek az idegenvezetők odalenn. A San Gennaro dei poveri kórház bejárata nem más, mint egy fehér épületegyüttes, amelyet két udvar szel keresztül. Az utca két oldalán találhatók a gyógyíthatatlan betegek padjai. A kifelé igyekvőket olyan pillantásokkal követik, amelyekről nem tudni, vajon azért akaszkodnak-e a ruhájukba, mert szabadulást várnak, vagy mert vezekelni akarnak elképzelhetetlen sóvárgásukért. A második udvaron rács fedi a helyiségek ajtaját; a rokkantak ezek mögött teszik közszemlére csonkaságaikat, és örömöt szerez nekik az ábrándos járókelő riadalma.
Az egyik idős férfi vezet minket, és lámpásával megvilágít egy korakeresztény freskótöredéket. Eközben kiejti az évszázados varázsszót: „Pompeji”. „Pompeji” mindaz, amit kíván, csodál és megfizet az utazó. „Pompeji” teszi ellenállhatatlanná a templommaradványok gipszből készült utánzatát, a lávamasszából készített láncot és az idegenvezető ócska személyét is. Ez a fétis azért is képes csodákra, mivel alig néhányan látták őt azok közül, akiket eltart. Érthető, hogy az ott trónoló csodatevő Madonna vadonatúj, pompás kegytemplomot kap. Ebben az épületben, és nem a Vetti‑házban[5] él Pompeji a nápolyiak szerint. A szélhámosság és a nyomor végül mindig otthonra lel benne.
A csodálatos útibeszámolók tussal rajzolták meg a várost. Valójában viszont szürke: szürkésvörös vagy okkersárga, szürkésfehér. Az ég és a tenger háttere előtt szürke csak igazán. Ez a legkevésbé sem veszi el a polgár kedvét. Hiszen akinek nincsen szeme a formákhoz, amúgy sem talál itt sok látnivalót. Sziklaszerű ez a város. A Castell San Martino[6] felől nézve, a magasból, ahová már nem hallatszik fel emberi hang, egy kihalt város terül el a szürkületben, mintha összenőtt volna a kőzettel. Csak egy parti szakasz nyúlik el egyenesen, mögötte egymás fölé tornyosulnak az épületek. A villák mellett felhőkarcolóknak tűnnek a hat vagy hét emeletes bérkaszárnyák, alapzatukon lépcsősorok futnak felfelé. Magába a part menti sziklás szakaszba barlangokat vájtak. Mint a trecento remetefestményein: itt-ott sziklába vezető ajtók tűnnek föl. Amikor nyitva állnak, belátni a nagy pincékbe, amelyek egyszersmind alvóhelyek és raktárak. Máshol lépcsők vezetnek a tengerhez, a halászkocsmákhoz, amelyeket természetes grottákban alakítottak ki. Esténként pislákoló fény és gyenge muzsikaszó szűrődik fel onnan.
Az építészet errefelé épp olyan porózus, mint a kőzet. Az udvarokban, az árkádok alatt és a lépcsőkön az építkezés és a hétköznapi tevékenységek átjárják egymást. Mindenütt megőrzik azt a játékteret, ami lehetővé teszi, hogy új, előreláthatatlan konstellációk színtere jöjjön létre. Kerülik azt, ami előre meghatározott, kialakított. Önmagában egyetlen helyzet sem tűnik olyannak, mintha örökre szólna, egyetlen alak sem állítja magáról, hogy „így és nem másként”. Így jön létre itt az építészet, a közösség ritmusának legkifejezőbb módja. Civilizáltan, magánjelleggel és rangsorolva csak a rakparti nagy szálloda- és raktárépületekben – anarchikusan, egymásba fonódva, falusiasan a központban, ahol csak negyven évvel ezelőtt vájtak ki nagyobb utakat. És csak ezeken az utakon lett a ház északi értelemben a városépítészet sejtje. Valójában a háztömbön belül található, ahol mintha vaskapcsok volnának, a sarkokat a Szent Szűz faliképei tartják össze.
Senki sem tájékozódik a házszámok alapján. Boltok, kutak és templomok jelentik a támpontot. És nem mindig egyértelműen. Ugyanis a nápolyi templom többnyire nem egy hatalmas tér közepén pompázik, messziről jól láthatóan, kereszthajókkal, karzattal és kupolával. Rejtetten, körös-körül beépítve helyezkedik el; a magas kupolák gyakran csak néhány helyről láthatók, és akkor sem könnyű odatalálni hozzájuk; lehetetlen elkülöníteni a templom tömbjét a környező nem egyházi épületektől. Az idegen elmegy mellette. A beavatottak titkos kapuja az észrevehetetlen ajtó, ami gyakran csak egy függöny. Egy lépéssel a mocskos udvarok zűrzavarából a magas, fehérre meszelt templomtér tisztább magányába kerül. Egyéni létezése felfokozott nyilvánosság barokk torkolata. Ugyanis az egyéni létezés nem a négy fal között, feleségével és gyermekeivel teljesedik ki, hanem az áhítatban vagy a kétségbeesésben. A mellékutcákon keresztül a tekintet a mocskos lépcsőkön át a kocsmáig vándorol, ahol három‑négy férfi ül és iszik távol egymástól, elrejtőzve a templomoszlopnak tűnő hordók mögött.
Az efféle zugokban alig ismerni fel, hol építkeznek még mindig, és mi indult enyészetnek. Hiszen semmi sincsen készen és befejezve. Nem pusztán a déli iparos érzéketlenségével találkozik a porozitás, hanem a rögtönzés iránt érzett szenvedéllyel is. Erre mindenképp fönntartanak szabad teret és alkalmat. Az épületeket úgy használják, mint egy népszínpadot. Mindegyik egyszerre benépesített játékterek sokaságára oszlik szét. Az erkély, az előtér, az ablak, a kapubejáró, a lépcső, a tető mind egyszerre jelenti a színteret és a páholyt. Még a legnyomorúságosabb teremtmény is önérzetes annak tompa, kettős tudatában, hogy akármilyen lerongyolódott legyen is, mégis szerepe van a nápolyi utca valamelyik soha vissza nem térő életképének létrejöttében: szegénységében akad ideje arra, hogy figyelemmel kövesse a nagy panorámaképet. A rendezés magasiskolája játszódik le a lépcsőkön. Ezek sosem állnak teljesen szabadon, ám még kevésbé igaz rájuk, hogy be volnának zárva az ötlettelen északi ház dobozába, részleteik kiugranak a házak falából, majd szögletes fordulatot téve tűnnek el, hogy aztán újból előbukkanjanak.
Anyagát tekintve is szoros rokonságban áll az utcai dekoráció a színházival. A főszerep a papíré. Akadnak piros, kék és sárga légycsapók, színes, csillogó papírból összeállított oltárok a falakon, papírból készült rozetták a nyers húsdarabokon. Aztán ott vannak a varieté műfogásai. Az aszfalton térdel valaki, mellette egy doboz, az egyik legforgalmasabb utcán. Színes krétával Krisztust rajzol a kövezetre, alá esetleg a Szűzanya fejét. Eközben emberek fogják körül, a művész feláll, és amíg műve mellett várakozik, talán egy negyedórát vagy egy felet, a körből szűkmarkúan számolva hullanak a pénzérmék a figura testrészeire, a fejére vagy a törzsére. Mígnem végül felszedi a pénzt, a tömeg szétoszlik, és kisvártatva már szét is taposták a rajzot.
Az ilyen mutatványok között nem áll az utolsó helyen, ha valaki kézzel tudja enni a makarónit. Némi fizetségért be is mutatják az idegeneknek. Más dolgokat tarifa szerint intéznek. A kereskedők fix árat adnak a cigarettacsikkekért: ezeket a kávéház zárórája után vájják ki a sziklarepedésekből. (Korábban viharlámpákkal kutattak utánuk.) Ezeket az étkezdék, a főtt macskakoponyák és kagylók maradékai mellett árulják a kikötői negyed standjain. – Zene járja be az utcákat: nem az udvarokra szánt bús zene, hanem az utcák sugárzó zenéje. A széles kézikocsit, egyfajta xilofont, színpompásan teleaggatták dalszövegekkel. Ezek meg is kaphatók ugyanitt. Az egyik tekeri; a mellette lévő másik mindenkit megkörnyékez a tányérjával, aki esetleg elrévedve ott ácsorog. Minden vidám dolog mozgatható: a zene, a játékszerek, a fagylalt elárasztják az utcákat.
Ez a muzsika az előző ünnepnapról maradt meg és a következők előjátéka. Az ünnepnap ellenállhatatlanul áthatja az összes munkanapot. Ennek az életnek a fáradhatatlanul újrafelfedezendő törvénye a porozitás. Egy jottányi vasárnap minden hétköznapban benne rejlik, és mennyi hétköznap rejtőzik a vasárnapban!
Nápolynál gyorsabban mégsem hervad el egyetlen város sem abban a néhány órában, ami a vasárnapi pihenésé. Csupa ünnepi motívum, és ezek a legapróbb dolgokba is befészkelik magukat. Ha leeresztik az ablakokon a zsalugátert, az úgy hat, mint máshol a zászlóbontás. Mélykék patakokban tarkán öltözött fiúcskák pecáznak, és pirosra sminkelt templomtornyokra pillantanak fel. Magasan az utcák felett ruhaszárító kötelek feszülnek: ezeken zászlók sorozataként csüng a holmi. A jeges italok üvegkádjain felcsillan a halovány napsugár. Az efféle pavilonok éjjel‑nappal ontják a sápadt, aromatizált üdítőiket: ezeket kortyolgatva az ember nyelve is megtudja, mit jelent a porozitás.
De ha a politika vagy a naptár úgy akarja, akkor ezek a titkos és széttartó dolgok hangos ünneppé állnak össze. És ezt rendszeresen egy tengeri tűzijáték koronázza meg. Egyetlen egybefüggő tűzcsóva fut végig esténként a Nápoly és Salerno közti tengerparton júliustól szeptemberig. Egyszer Sorrento, másszor Minori vagy Praiano felett, de Nápoly felett folyamatosan tüzes golyók lebegnek. A tűznek itt ruhája és magva van. Divatoknak és műfogásoknak vetik alá. Minden gyülekezet újabb és újabb fényhatásokkal akarja túlszárnyalni a szomszéd ünnepét.
Eközben a kínai eredetű legősibb elem, a sárkányszerűen kinyíló rakéták alakjában megjelenő időjáráscsoda messze felülmúlja a tellúrikus pompát: a földre rögzített napokat és a Szent Elmo tüzével körbevett feszületet. A strandon a giardino pubblico mandulafenyői kerengőt alkotnak. Amikor az ünnep éjjelén áthaladunk alattuk, a fák tetején tüzes eső fészkel. De ebben sincsen semmi, ami álmodozásra késztet. Bármely apoteózis kizárólag a robbanás után nyeri el a nép tetszését. A nápolyiak legfőbb ünnepén, a Piedigrotta idején ez a gyermeteg öröm, amit a hangzavar okoz, megmutatja vadabbik arcát. Szeptember 8-ának éjjelén gyakran száz fős bandák vonulnak végig a város utcáin. Hatalmas dudákat fújnak, amelyek hangnyílásait groteszk maszkok fedik. Ha másképp nem megy, erőszakkal is körbeveszik az embert, és a számtalan csőből fülszaggatóan hallatszik a tompa hang. Egész iparágak települtek erre a látványosságra. Roma, Corriere di Napoli – kiabálják rágógumiként elnyújtva a rikkancsok. Kiáltozásuk a város manufaktúrája.
Az őshonos nápolyi keresőtevékenység már-már a véletlen játéka, és az ünnepnaphoz kapcsolódik. A hét főbűn közismert listája a kevélységet Genovához kötötte, a fösvénységet Firenzéhez (a németek régen más véleményen voltak, és a „görög szerelmet” úgy hívták: florenzen), a bujaságot Velencéhez, a haragot Bolognához, a torkosságot Milánóhoz, az irigységet Rómához, a restséget pedig Nápolyhoz. Változatlanul a lottózás a tipikus iparűzési forma, magával ragadja és felemészti az embert, mint sehol másutt Olaszországban. Szombatonként négykor hatalmas tömeg verődik össze annak a háznak az udvarán, ahol a számokat húzzák. Nápoly azon kevés városok egyike, ahol helyben sorsolnak. Az állam zálogházzal és lottóval tartja harapófogóban proletariátusát: amit az egyik oldalon juttat neki, azt újra visszaveszi a másikon. Az alkohol mámorát a vakvéletlen megfontoltabb és liberálisabb mámora helyettesíti: ebből az egész család részesülhet.
És ehhez hasonul aztán az üzleti élet. Az egyik utcasarkon férfi áll a batárjával, amely elől kifogták a lovat. Az emberek köré sereglenek. A kocsi fölhajtott bakjából kivesz valamit a kereskedő, és dicséretek özönével halmozza el. Ám mielőtt ez a valami a szemünk elé kerülne, eltűnik egy rózsaszín vagy zöld papirosban. Így emeli magasra a markában, egy pillanat alatt el is adja néhány fillérért. Ugyanezzel a titokzatos mozdulattal értékesíti egyiket a másik után. Vajon sorsjegyek vannak a papírban? Vagy sütemény, melynek minden tizedik darabjába pénzérmét sütöttek? Miért kapnak utána ilyen mohón az emberek, és mitől olyan kifürkészhetetlen a férfi, mint maga Mograby?[7] – Fogkrémet árul.
Az efféle üzletelési módok között felbecsülhetetlen értéke van az aukciónak. Az utcai árus reggel nyolckor, a kipakoláskor elkezdi egyenként mutogatni minden egyes darabját a közönségnek: az esernyőket, az ingnek való anyagot, a kendőket, gyanakvóan, mintha még be kellene vizsgálnia az árut, majd belemelegedve bámulatos árakat mond, és könnyedén újra nekilát összehajtogatni az ötszáz líráért kínált nagykendőt, minden mozdulattal enged az árból, s végül, amikor már összehajtogatva tartja a karján, ötvenért is odaadná – az árus ezzel a legősibb vásári praktikák előtt tiszteleg. – Kedves kis történetek szólnak a nápolyiak játékos alkukedvéről. Az egyik zsúfolt piazzán egy testes nő elejti a legyezőjét. Tehetetlenül néz körül; ahhoz túlságosan idomtalan, hogy saját maga vegye fel. Megjelenik egy lovag, és ötven líráért fölajánlja szolgálatait. Tárgyalásba fognak, majd a hölgy tíz líráért visszakapja a legyezőjét.
Miféle boldog összevisszaság uralkodik a raktárban! Ugyanis a raktár és az árus standja itt még egy és ugyanaz: egy bazár. A hosszú üzletsorokat kedvelik. Az egyik üvegtetős üzletsoron van egy játékbolt (ahol akár parfümöt és likőrös poharat is vehetnénk), ez a mesebeli folyosók között is megállná a helyét. Folyosónak tűnik ugyanis Nápoly főutcája, a Toledo. A világ legforgalmasabb utcái közé tartozik. A keskeny járat két oldalán szemtelenül, nyersen, csábítóan terül el mindaz, ami a kikötővárosban összeverődött. Csak a mesékben vannak ilyen hosszú utak, ahol – ha nem akarod, hogy elvigyen az ördög – úgy mész végig, hogy nem nézel se jobbra, se balra. Van itt egy áruház, ami más városokban gazdag, vonzó bevásárlóhely lenne. Itt semmi vonzó sincs benne, a szűkebb területen összezsúfolt sokféleség messze felülmúlja. Azonban egy apró lerakattal – labdákkal, szappannal, csokoládéval – másutt fölbukkan újra a kis bódék közé rejtve.
Szétszórt, porózus a magánélet, amin minden áthatol. Ami közös Nápolyban és a hottentották kerítéssel körülvett kunyhóiban, az különbözteti meg Nápolyt minden más nagyvárostól: minden magánjellegű viselkedést és tevékenységt átjár a közösségi élet áradata. A létezés az észak‑európaiak számára minden másnál inkább magánügy, itt azonban – akárcsak a hottentották kunyhóiban – közügy.
Ezért aztán a ház nem igazán az a menedékhely, ahová betérhetnek az emberek, hanem az a kimeríthetetlen tárház, ahonnan kifelé áramlanak. Nemcsak az ajtókon zúdul ki az élet, és nem is kizárólag a ház elé, ahol az emberek széken ülve végzik munkájukat (mivel képesek rá, hogy saját testüket tegyék meg asztalnak). A háztartások úgy csüngnek le az erkélyről, mint a cserepes növények. A legfelső emeletek ablakaiból kosarakat eresztenek le kötélen a postáért, a gyümölcsért és a szénért.
A szoba visszaköszön az utcán, a székekkel, a tűzhellyel és a házi oltárral, és pont úgy, csak jóval hangosabban, az utca is bevonul a szobába. Még a legszegényebb szoba is zsúfolásig tele van viaszgyertyákkal, piskótából készült szentekkel, falon lógó, kötegnyi fotókkal és vaságykeretekkel, ahogy az utca is kocsikkal, emberekkel és lámpásokkal. A nyomor tolta ki így a határokat, s benne a legragyogóbb szellemi szabadság tükröződik. Az alvásnak és az evésnek nemhogy ideje, gyakran még helye sincsen.
Minél szegényebb a negyed, annál több benne a lacikonyhás. Aki csak megteheti, a nyílt utcán lévő tűzhelyekről veszi magához, amire szüksége van. Ugyanaz az étel minden egyes szakácsnál egészen más; mégsem véletlenszerűen készül, hanem kipróbált recept szerint. A leghozzáértőbb szem elvárásait is fölülmúlja az a rejtett nüansz, ahogyan a legkisebb trattoria ablakában feltornyozva hever a hal és a hús a bíráló szem előtt. Ez a hajós nép a halpiacon teremtette meg magának a holland módra grandiózus szabad terepet. Az öböl rémségektől nyüzsgő vizéből kifogott tengeri csillagok, rákok, polipok borítják a pultokat, és gyakran néhány csepp citrommal, nyersen fogyasztják őket. Csuda szerzetekké válnak itt még a szárazföld leghétköznapibb állatai is. A bérkaszárnyák negyedik, ötödik emeletén teheneket tartanak. Az állatok sosem jutnak le az utcára, ezért patájuk úgy megnő, hogy végül állni sem tudnak.
Hogy is lehetne aludni ezekben a szobákban? Akad ott annyi ágy, amennyi elfér. De még ha hat vagy hét is van belőle, a lakók száma gyakran ennek a duplája. Ezért látni késő éjszaka, éjfélkor, sőt, kettő körül is gyerekeket az utcán. Délben aztán ott szunnyadnak egy bolti pult mögött vagy egy lépcsőfokon. Ez az alvás, amelyet a férfiak és a nők is árnyékos szegletekben pótolnak be, nem az óvott, északi pihenés. Ebben is áthatja egymást a nappal és az éjszaka, a zaj és a nyugalom, a külső fény és a belső sötétség, az utca és az otthon.
Mindez igaz a játékokra is. A müncheni Kindl fakó színeivel festett Szűzanya terpeszkedik a házfalakon. A gyermek, akit jogarként tart el magától, ugyanilyen merev, bebugyolált, karok és lábak nélküli fabábuként Santa Lucia legszegényesebb üzleteiben is előfordul. Ezekkel a darabokkal jó boltot csinálnak a lurkók, ahol csak akarnak. Markocskájukban is ott a jogar és a varázspálca, így tartja magát még ma is a bizánci megváltó. Hátul kezeletlen fa; csak az elülső oldala festett. Kék ruha, fehér pettyek, vörös szegély és piros orca.
De a bujaság démonja megszállja némelyik bábut, amelyik a kirakatban hever egy halom olcsó levélpapír, ruhaszárító csipesz és pléhbárányka között. A túlnépesedett negyedekben a gyerekek is gyorsan megismerkednek a nemiséggel. Amikor azonban valahol pusztító lesz a szaporulat, meghal egy családapa, vagy beteg lesz az anya, akkor nincs szükség a közeli vagy távoli rokonságra. A szomszédasszony rövidebb‑hosszabb időre befogadja a gyermeket, és így áthatják egymást a családok az örökbefogadással azonos viszonyok alapján.
A kávéház valóságos laboratóriumként mutatja azt a hatalmas folyamatot, ahogy minden áthat mindent. A nyüzsgés nem ülhet el benne egy percre sem, mert az elakadást jelentene. A közéleti népkávéházhoz hasonlóan józan, nyílt terekből áll, a bécsies, polgári‑korlátolt, irodalmi kávéház szöges ellentéte. A nápolyi kávéházak szűkösek. Nem nagyon lehet hosszasan tartózkodni bennük. Egy csésze túlhevített caffé espresso – a forró italokban ez a város éppoly felülmúlhatatlan, mint szorbetjeit, spumoniját és gelatóit tekintve –, és a látogatót máris udvariasan kitessékelték. Rézvörösen csillognak az asztalok, kicsik és köralakúak, és egy tagbaszakadt fickókból álló társaság már a küszöbön visszahőköl. Csak kevesen és csak rövid ideig férnek el itt. Három gyors kézmozdulat: ebből áll a rendelés.
A gesztusnyelv errefelé több mindenre kiterjed, mint másutt Olaszországban. A kívülálló számára felfoghatatlan marad ez a beszéd. A fül, az orr, a szempár, a mellkas és a hónalj a jeladás állomáshelyei, ahová az ujjak vonulnak. Ez a felosztás visszaköszön a válogatósan szakosodott erotikájuk terén is. A segítőkész gesztusok és a türelmetlen érintések olyan rendszerességet mutatnak az idegen számára, ami kizárja a puszta véletlent. Igen, ha itt maradna, elárulnák és eladnák, de a nápolyi jószívűen útjára bocsátja. Elküldi néhány kilométerrel arrébb, Moriba. „Vedere Napoli e poi Mori” – mondja a régi szellemes mondáshoz kapcsolódva. „Nápolyt látni és meghalni”, majmolja a német.
Jegyzetek:
A fordítást az eredetivel egybevetette Kerekes Amália.
A belső világ krónikája címmel 2021 első negyedévében a Kijárat Kiadónál válogatás jelenik meg Walter Benjamin önéletrajzi írásaiból.
[1] Alfonso Maria de’ Liguori (1696–1787) teológiai stúdiumok után papként a népi misszió feladatát vállalta magára. A katolikus erkölcsteológiára fejtett ki tartós hatást a gyónás gyakorlatának megreformálásával.
[2] Ma: Castellammare di Stabia
[3] Joséphin Péladan (1858–1918) francia író és okkult tanok terjesztője. Lyoni hívő katolikus családból származott, római és firenzei utazása során Leonardo da Vinci és a reneszánsz szerzők műveivel ismerkedett meg; 1890‑ben megalapította saját, inkább katolikus kötődésű rendjét, az Ordre de la Rose-Croix Catholique et esthétique du Temple et du Graal-t. Benjamin Joséphin Péladan Das allmächtige Gold [A mindenható arany, Georg Müller, München, 1923.] című regényét olvasta, ld. GS VII, 445.
[4] Der Garten der Qualen [eredeti címén: Le Jardin des supplices] Octave Mirbeau regénye, amely németül is megjelent 1923-ban, a Fischer Kiadó kiadásában.
[5] A Vetti-ház látnivaló Pompejiben, erotikus témájú freskók díszítik falait.
[6] Ma: Castel Sant’Elmo, valamint mellette San Martino erőd és múzeum Nápoly közelében.
[7] Mograby gonosz varázsló Löhr meséjében. Benjaminnak kiterjedt gyermekkönyv gyűjteménye volt, így feltételezhető, hogy ezzel a kötettel is rendelkezett. Johannes Andreas Löhr: Mograby. In: Das Buch der Maehrchen für Kindheit und Jugend, nebst etzlichen Schnaken und Schnurren. Gerhard Fleischer d.J., Leipzig, 1820.
