Egy kitűnő kötet, nagyon szép összeállítás, szép fordításban; valóban méltó az eddigi legjobb (magyar nyelvű) Benjamin-szövegkiadásokhoz. Az olvasóközönség csak hálával és elismeréssel értékelheti Zsellér Anna teljesítményét. De miről szól ez a könyv, hogyan prezentálja magát?

Kezdjük így: ha hiszünk az alcímnek, „önéletrajzi írásokról” van szó: ez esetben a csúcspont az a két valóságos önéletrajz lenne, amely a kötet végén szerepel. Ezek azonban elméletileg nem túl súlyos, és biztosan nem a széles nyilvánosságnak szánt írások. Ha ellenben a kötet címéből indulunk ki (A belső világ krónikája), az a Berlini krónikát állítja előtérbe; de hogy jön akkor ide a „belső világ”? Első ránézésre ebben a műben inkább a szubjektum eltárgyiasító-közvetítő megjelenítését láthatjuk. „És amikor Berlinre gondolok, úgy tűnik, a városnak az az arca, amely akkoriban érdekelt minket, az egyetlen olyan arc, amely tényleg alkalmas a fényképészeti rögzítésre. Minél közelebb lépünk ugyanis a mai cseppfolyós, funkcionális létéhez, annál inkább csökken benne a fényképezhető jelenségek köre […]” (149). Ahogy a városhoz, úgy az emberi archoz sem szabad túl közel lépnünk. Végül nézzük a könyv hátsó borítóján álló szöveget, amely így kezdődik: „A kötet Walter Benjamin két legfontosabb önéletrajzi írását tartalmazza szorosan kapcsolódó szövegek, szövegváltozatok, levelek és önéletrajzok kíséretében.” A két legfontosabb önéletrajzi írás ekkor a Moszkvai napló és a Berlini krónika lenne. Ez így biztosan nem igaz, és ezt már Zsellér Anna informatív utószavából is kiolvashatjuk. „[Benjamin] szépíróként életében két könyvet készített elő kiadásra: az Egyirányú utca és a Berlini gyermekkor a századforduló táján című köteteket; ez utóbbi csak halála után jelent meg” (210). Ez utóbbi két kis könyv egy kötetben, nagyon szép kiadásban és fordításban magyarul is megjelent az Atlantisz Kiadónál, 2005-ben. Nem lenne túl jó marketingfogás, ha azt mondanánk, hogy ez a mostani kötet tulajdonképpen ennek a könyvnek a folytatása, néhány más dokumentummal kiegészítve.

A Moszkvai napló első kiadását 1980-ban Gary Smith publikálta, Gershom Scholem előszavával. Ezek a följegyzések 1926–27 fordulóján készültek; Benjamin ekkor a Szovjetunióba utazott, hogy az ottani életről tájékozódjon, és mérlegelje esetleges odaköltözését. De nem csak ezért. Mindenekelőtt egy nő vonzotta oda, akit Asja Lācisnak hívtak, és akinek majd az Egyirányú utca című könyvét ajánlani fogja. „Ez az utca / az Asja Lācis utca / – arról az útról kapta a nevét, / melyet ő tört, / mérnök lévén, / a szerzőben.”[1] Viharos szerelem volt, Benjamin 1924 nyarán Capri szigetén találkozott a fiatal, lelkes lett kommunistával. Már 1925-ben, Rigában meg akarta látogatni, de nemhogy szerelemmel, még vendégszeretettel sem találkozott. És nem járt sokkal jobban a moszkvai úton sem. Találomra lehetne idézni a mondatokat: „Ma nem fogom látni Asját. […] Még csak egy hete vagyok itt, s máris egyre növekvő nehézségekkel kell számolnom akkor is, ha pusztán látni akarom, nemhogy kettesben lenni vele” (16). – A naplóban így egyre fontosabb lesz a városportré. „Moszkva minden nagyváros közül a legcsendesebb, és hóban kétszeresen is az. Az utca zenekarának fő hangszere, az autóduda itt nem igazán képviselteti magát; kevés gépkocsi közlekedik. Hasonlóképpen, más központokhoz képest itt nagyon kevés az újság, lényegében csak egy bulvárlap van, az egyetlen esti újság, amely minden nap három óra körül jelenik meg. Végül az árusok kiáltása is egészen halk errefelé. Az utcai kereskedés illegális, így nem szívesen vonja magára a figyelmet” (59). Moszkva nagy város, a nagyvárosiasság minden jellemző vonása nélkül. A Moszkva című városképben pedig ezt olvashatjuk: „A téli Moszkva csendes város. Halkan zajlik az utcák rettentő nyüzsgése. Ezt a hó teszi. De a közlekedés elmaradottsága is. A nagyváros zenekarában az autódudák dominálnak. Viszont Moszkvában még kevés a gépkocsi” (118). És még hozzátehetjük: az emberek mozgása is más, mint a nyugati nagyvárosokban, ha van is nyüzsgés, nincs sietség, rohanás, kapkodás. „Az emberek itt nem csapnak nagy hűhót az idő körül. […] Ha megfigyeljük, hogyan mozognak az utcán, ritkán látunk valakit sietni, hacsak nincs éppen nagyon hideg. Hányavetiségből kacskaringózva haladnak” (41). – De mindennél fontosabb, hogy Benjamin elkezdett távolodni attól a gondolattól is, hogy felvételét kérje a kommunista pártba, vagyis áttelepüljön a Szovjetunióba. Jól látja ugyanis a következményeket: „Az ember [itt] lemond a párt javára arról a feladatról, hogy megszervezze a saját életét” (65). És a Moszkva című városportréban ugyanez a gondolat így szól: „A bolsevizmus eltörölte a magánéletet. A hivatali rendszer, a politikai üzem, a sajtó – olyan hatalmasok, hogy azon érdekekre, amelyek nem folynak egybe ezekkel, nem marad idő. És tér sem marad” (125). Benjamin úgy látta, hogy a kommunizmus a magánélet tagadását jelenti: és bár az ő saját magánélete is tele volt válságokkal és kihívásokkal (itt van az emigráció, a katasztrófába fúló szerelmek) –, lemondani mégsem kellene róla.

A Berlini krónika az 1932 kora nyarán Ibizán keletkezett kis szövegeket tartalmazza; Gershom Scholem adta ki őket először, 1970-ben. Általános vélemény szerint ez a Berlini gyermekkor a századforduló táján legfontosabb előfutára. Ezt jól lehet igazolni a teljes vagy részleges szövegegyezésekkel. Mindkét műben fontos szerepet kap a városban való tájékozódás vagy eltévedés. „Ha egy városban nem tudunk eligazodni, az még nem jelent sokat. Ahhoz azonban, hogy egy városban úgy tévelyegjen az ember, mint egy erdőben, már kell némi jártasság”[2] (Egyirányú utca. Berlini gyermekkor a századforduló táján, 95). „Nem tudni eligazodni egy városban – érdektelen és banális dolog is lehet. Tudatlanság kell csak hozzá, semmi más. De eltévedni egy városban – ahogyan egy erdőben téved el az ember –, ez már egészen más tudást igényel” (147). A nagyvároshoz hozzátartozik, hogy sokkal hatalmasabb, mint az egyes ember, mint annak a tájékozódóképessége, vagyis labirintusszerű, és így mindig el lehet tévedni benne. Az eltévedés mint lehetőség és mint eltévedni-tudás. Ennek a krónikának a legfontosabb helye minden bizonnyal a következő önreflexió: „Ha jobb németséggel írok, mint generációm legtöbb szerzője, akkor ezt javarészt annak köszönhetem, hogy húsz éven át betartottam egyetlen apró szabályt. Az »én« szócska minden esetben kerülendő, leszámítva a leveleket. Könnyen össze lehet számolni, hányszor tértem el ettől. Lett aztán ennek egy különös következménye, amely ezekkel a feljegyzésekkel a legszorosabban összefügg. Amikor ugyanis egy napon felvetették nekem, hogy készítsek glosszasorozatot egy folyóiratnak laza, szubjektív formában mindarról, ami Berlinben napról történik és érdekesnek tűnik – és amikor belevágtam, egyszeriben kiderült, hogy a szubjektum, amely az évek során hozzászokott, hogy a háttérben maradjon, nem hagyja magát olyan egyszerűen a színpadra csábítani” (153). Azt szokták mondani, hogy ezt a szubjektumot keresve jut el Benjamin az „emlékezés” („az emlékezés titokzatos műve”, 154) műfajához; és így kerül előtérbe a „berlini gyermekkor”. (A „krónika” szó pedig lehet ezzel szinonim.) De nemcsak erről van szó, hanem inkább arról, hogy ez a szubjektum szétszóródik, és így szétszóródva még a múltba is visszavetül.

A „belső világ” kifejezése mögé így egy bonyolult történetet lehet kreálni. A krónika elutasítja, a napló viszont megteremti és feltételezi a szubjektivitás egységét és folytonosságát. Benjamin (nem a nagy elméleti művekben) egyre inkább közeledik egy ilyen szubjektumfelfogáshoz. És erre majd szüksége is lesz, amikor az emigráció körülményei között a levél és a levelezés „műfaja” felé fordul.

Walter Benjamin: A belső világ krónikája. Önéletrajzi írások. Fordította és összeállította Zsellér Anna. Budapest, Kijárat, 2020.

Jegyzetek

[1] Márton László fordítása

[2] Márton László fordítása