Benjamin az 1927-es évben, a francia Riviérán tett látogatását két elbeszélésben dolgozta fel.  A szerencsés kéz a Beszélgetés a korzóról[1] című, 1935-ben megjelent történet folytatásaként született, és mindkét történet biográfiai előzményei visszanyúlnak az 1927-es év tapasztalataira. Az első, hosszabb elbeszélés, amelynek a nizzai karnevál volt a fő témája, 1935. március 24-én, Detlef Holz álnév alatt jelent meg a Frankfurter Zeitungban. Választásom a két dél‑franciaországi történet közül a másodikra esett, mert ebben a szerző en miniature saját portréját is megrajzolja.

Moszkvából hazatérve (1927 februárjában) Benjamin először a moszkvai filmes és irodalmi életről szerzett élményeit és tudáselemeit rögzítette. Rögtön ezután kezdett el dolgozni a Goethe-szócikken a Nagy Szovjet Enciklopédia számára. Majd tavasszal a szerző figyelme egy újabb metropolisz, Párizs felé fordul. A két-három hónapra tervezett út nyolc hónapra nyúlik, közben eljut a Riviérára és a Loire‑völgyébe is. Májusban felesége, Dora és fia, Stefan tesz nála hosszabb látogatást, amelynek során Benjamin szerencsés kézzel távozik a monte-carlói kaszinókból: nyereménye egy teljes hét nyaralást fedez Monacóban.[2]

A szerencsés kéz beszélgetésében megidézett történet fordulópontja először egy 1927. június 6-án, Siegfried Kracauernek írt levélben bukkan föl, amelyben Benjamin szellemesen kitér az ötlet elől, hogy ezentúl kézzel írás helyett esetleg írógépen folytassa írásos tevékenységeit. Megosztja viszont barátjával elveszett töltőtollának esetét: a párizsi teniszbajnokságon tülekedés közben elveszített töltőtoll „zsarnoksága” már-már elviselhetetlen volt számára, mivel nélküle képtelen volt bármit is papírra vetni. Ezért nem vetné alá magát egy írógép vélhetően még inkább korlátozó hatalmának. Miközben afelett érzett öröméről számol be, milyen jól működik az első és legegyszerűbb írószerszám, amelyet Párizsban szerzett be, olyannyira apró betűkkel ír, hogy öntudatlanul is működésbe lép nála a mikrografikus írás, amely mind fizikai kézjegyét, mind tudományos írásainak tartalmi feldolgozottságát tekintve egész jövőbeli produktivitásának egyik fő jellemzője lesz.[3]

* 

– Persze szerencsés kéz kell hozzá – mondta a dán.

– Elmondhatnék Önnek egy történetet…

– Ne történetet! – vetette közbe a házigazda. – A saját véleményét szeretném tudni: Ön szerint a játékban minden véletlen, vagy beleszól még valami más is?

Négyen voltunk. Régi barátom, Fritjof, a regényíró; aztán a dán szobrász, akit Nizzában ismertem meg Fritjof révén; a szálloda okos és világlátott tulajdonosa, akinek a teraszán délutáni teánkat kortyoltuk – és jómagam. Arra már nem emlékszem, hogyan terelődött a játékra a beszélgetés. Nem igazán vettem részt benne, inkább átadtam magam a tavaszi napsütésnek és az örömnek, hogy itt, az istenhátamögötti Saint-Paulban viszontlátom nizzai barátaimat.

Napról napra jobban értettem, hogy Fritjof azért választotta ezt a félreeső zugot, mert újra dolgozni akart a regényén, amivel Nizzában nem igazán haladt. Legalábbis erre következtettem abból, hogy a hetekkel ezelőtt még ott feltett kérdésemre titokzatosan mosolyogva felelt: „Elveszítettem a töltőtollamat.” Röviddel ezután elutaztam, ezért is örültem annak, hogy itt viszontláthatom barátaimat, Fritjofot és dán társát. Természetesen az örömbe meglepetés vegyült. Fritjof, ez a szegény ördög tényleg annyira vitte, hogy kényelmes szállodában lakhat?

Ott ültünk hát kis zugunkban, távol a világtól, és beszélgetés közben tekintetünket a zászlójelzéseken pihentettük, amelyek a városkapu feletti szárítókötélen vagy a völgy egymás mellett sorakozó fáin lobogtak.

– Ha a véleményemre kíváncsi – mondta a dán –, ez az egész egyáltalán nem azon múlik, amiről eddig beszéltünk. Sem a játékba befektetett tőkén, sem az úgynevezett rendszereken, sem a játékos vérmérsékletén. Inkább a vérmérséklet hiányán.

– Ezúttal tényleg nem értem, mire gondol.

– Ha Önnel is megtörtént volna, amit múlt héten San Remóban átéltem, azonnal megértene.

– Nos? – kérdeztem kíváncsian.

– Késő este – mesélte a dán – megérkeztem a kaszinóba, és egy asztalhoz léptem, ahol éppen bakkarázni kezdtek. Az egyik helyen még nem ültek. Rezerválva volt; és az alkalmanként arra tévedő tekintetek elárulták, hogy várnak valakit. Épp firtatni szerettem volna a vendég kilétét, aki láthatólag nagy izgalmat keltett, amikor a közelemben elhangzott a neve, majd ugyanebben a pillanatban Dalpozzo márkiné lépett az asztalhoz, egyik oldalról a teremszolga, másik oldalról a titkára támogatta. A kocsitól a székig megtett út mintha megterhelte volna az idős hölgyet. Amint megérkezett, máris összeroskadt. Kicsivel később, amikor közeledett hozzá a klumpa, és rá került a sor, hogy adja a bankot, sietség nélkül kinyitotta a kézitáskáját, és egy porcelán-, üveg- és jádekutyusokból álló kis falkát vett ki belőle, a kabaláit, amelyeket szépen elhelyezett maga körül. Ezt is ráérősen tette, majd még egyszer mélyen belenyúlt a táskába, hogy egy csomó ezerlírás bankjegyet húzzon ki belőle. A krupiéra bízta az átszámolás fáradságát. Kiosztotta a lapokat; de alig osztotta le magának az utolsót, máris újra magába roskadt. Az újabb lapkérést, amellyel a partnere javítani akart a játék mostani körében, már meg sem hallotta. Mivel elaludt. Láttuk, hogyan szorgoskodik körülötte a titkára, és tisztelettel, sima, gyakorlott kézmozdulatokkal felébresztette. Megfontoltan fedte fel a márkiné egyik pontját a másik után. „Neuf à la banque” – mondta a krupié; ő nyert. Ez azonban láthatólag csak elálmosította. És akármennyi ezerlírás bankjegyet nyert is még ezen a körön, mégis szinte mindig a titkára ösztökélte arra, hogy szerencsét próbáljon.

– Akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget^[4] – mondtam.

– Vagy nem azt kéne inkább mondani, hogy az ördög? – vélte mosolyogva a házigazda.

– Tudja – mondta Fritjof minden válasz helyett –, olykor feltettem magamnak a kérdést, vajon miért is kárhoztatják a játékot. Természetesen nem kell ebben semmi rejtélyt keresni. A játék miatt elkövetett öngyilkosságból, sikkasztásból és miegymásból akad elég. De – ahogy mondtam – ez volna minden?

– A játékban van valami természetellenes – mondta a dán.

– Számomra – tettem hozzá – inkább túlzottan is természetes. Természetes, ahogy fáradhatatlanul, lankadatlanul reméljük, hogy szerencsénk lesz.

– Ezzel megadta a hívószót – válaszolt a dán – ’hit, remény, szeretet’. És nézze, mi lett belőle!

– Arra gondol, hogy a tárgyuk nem is méltó hozzájuk. ’Galád Mammon!’ vagy valami effélét – ha jól értem Önt.

– Ez az ember nem ért engem – mondta Fritjofnak a dán, hirtelen elfordulva tőlem. – Előfordult már Önnel – folytatta, és mélyen a szemébe nézett –, hogy a földalattin vagy a parkban egy padon egy nő legközvetlenebb szomszédságában találta magát, akit vonzónak érzett? De tényleg a közvetlen közelében?

– Mondanék Önnek valamit – válaszolta Fritjof –, ha valóban olyan közel ül Önhöz, aligha fogja kiismerni. És miért? Mert ilyen közelről szinte lehetetlen lesz őt szemügyre venni. Szerintem legalábbis szégyentelen volna.

– Akkor annál is inkább meg fog érteni engem, ha újra rátérek a kérdésünkre. A reményről beszéltünk. És a reményt egy fiatal, szép idegenhez hasonlítom, akit szégyentelen dolog volna túl közelről szemügyre venni, sőt, megszólítani a tekintetünkkel.

– Hogyan? – kérdeztem, mert már éppen kezdtem elveszíteni a fonalat.

– Az időbeli közelségről beszéltem – mondta a dán. – Azt állítom, nagy különbség van aközött, hogy a vágyam a távoli jövőre vagy a jelen pillanatra irányul. „Amit fiatalon kívánsz, öregségedben bőségesen megkapod”[5] – mondja Goethe. Az életben minél korábban születik meg bennünk egy kívánság, annál jobb kilátásaink vannak arra, hogy beteljesül…[6] De eltértem a tárgytól.

– Valószínűleg azt akarta mondani – vélte Fritjof –, hogy az, aki tétet helyez el a játékban, szintén vágyat fogalmaz meg.

– Igen, de olyan vágyat, amelyet a következő pillanatnak kell beteljesítenie. És ez benne az elítélendő.

– Különös az az összefüggés – mondta a házigazda –, amelybe a játékot helyezik. És a helyére beguruló elefántcsontgolyó ellenpárja a hullócsillag volna, amely lezuhan a messziségben, és így lehet egy kívánságunk.

– Igen – a messziségnek szóló, vagyis az egyetlen helyes kívánságunk – mondta a dán.

Az elhangzottak után szünet állt be. Számomra azonban új megvilágításba került a régi mondás: „aki szerencsétlen a játékban, szerencsés a szerelemben”. Majd hallottam, hogy Fritjof szinte álmodozásaimba avatkozva elmélázva ezt mondja:

– Az mindenesetre biztos, hogy a játéknak van a nyereségnél nagyobb csábereje is. Nem a saját sorsukkal akarnak némelyek ölre menni? Vagy lehetőséget keresnek, hogy enyelegjenek vele. Higgye el: a zöld posztón sok olyan számlát egyenlítenek ki, amelybe idegen még soha sem nyert betekintést.

– Bizonyára nagy kísértést jelent, hogy próbára tegyük, vajon egyetértésben vagyunk-e a sorssal.

– Ennek nagyon kétes eredményei lehetnek – mondta a házigazda. – Emlékszem egy jelenetre, amit Montevideóban figyeltem meg. Amikor fiatal voltam, hosszú ideig odaát éltem. Ott található Uruguay legnagyobb kaszinója; az emberek nyolc órát utaznak Buenos Airesből, hogy a hétvégéjüket játékkal tölthessék el. Egyik este elmentem a kaszinóba kibicelni. Elővigyázatosságból pénzt nem vittem magammal. Előttem két fiatalember állt, akik buzgón játszottak. Kis összegeket tettek meg, de sokszor. És nem volt szerencséjük. Hamarosan egyikük mindenét elveszítette. A másiknak maradt még néhány zsetonja, ezeket azonban már nem akarta kockára tenni. Ezért aztán abbahagyták a játékot; de még ott maradtak figyelni a többiekét. Sokáig hallgatagon és szerényen álltak ott, mint a vesztesek gyakorta, mígnem egyikük, a nincstelen, hirtelen újra felélénkült. Suttogva szólt oda barátjának: ’Harmincnégy!’ A válasz csak egy vállrándítás volt. De a harmincnégyes valóban kijött. A jós, aki természetesen nagyon búsult, tett még egy próbát. ’Hetes vagy huszonnyolcas!’ – mormolta szomszédjának, aki hűvösen mosolygott. És valóban a hetes lett. Erre az első kezdte felhergelni magát. Szinte könyörögve suttogta: ’huszonkettes’. Háromszor is megismételte. Hiába: amikor kijött a huszonkettes, a mező üres volt. Úgy tűnt, a két barát előbb vagy utóbb össze fog veszni. Ám éppen abban a pillanatban, amikor a csodaember izgalomtól reszketve újra szomszédjához akart fordulni, amaz odaadta barátjának a maradék készpénzét, hogy ne álljon közös szerencséjük útjába. Megtette a négyest. Tizenötös lett. Megtette a huszonhetest. A nulla jött. A két utolsó zsetont egyszerre rakta le és veszítette el. Majd letörten és kibékülve szedték sátorfájukat.

– Nagyon érdekes! – mondta Fritjof. – Azt hihetnénk, az vette el hirtelen a látnoki képességét, hogy a kezében voltak a zsetonok.

– Ugyanígy azt is mondhatná – magyarázta a dán –, hogy látnoki képessége fosztotta meg a nyereménytől.

– Elég kétes egy paradoxon ez – vetettem közbe.

– Semmi esetre sem – hangzott a válasz. – Ha egyáltalán létezik szerencsés játékos, tehát ha előfordul valamiféle telepatikus mechanizmus a játékosnál, akkor annak a tudattalan a lakóhelye. A tudattalan tudás az, ami mozdulatokban nyilvánul meg, amikor valaki sikeresen játszik. Ellenben ha átkerül a tudatba, akkor elvész a beidegződés számára. Emberünk ugyan a helyes válaszra fog ’gondolni’, de helytelenül ’cselekszik’. Úgy áll majd ott, mint annyi sok vesztes, akik kiabálva a hajukat tépik: ’Tudtam, tudtam!’

– Ön szerint tehát a szerencsés játékos ösztönösen jár el? Mint amikor a veszély pillanatában cselekszünk?

– A játék – erősített meg a dán – valójában művileg létrehozott veszélyhelyzet. És játszani nem más, mint blaszfemikus módon próbára tenni a lélekjelenlétünket. Hiszen veszély esetén a testünk valóban a fejünk felett érteti meg magát a dolgokkal. Csak akkor válik világossá, voltaképp mit is tettünk, amikor megmenekülve fellélegzünk. Cselekvés közben a tudásunk előtt jártunk egy lépéssel. És a játék híre azért rossz, mert lelkiismeretfurdalás nélkül provokálja ki mindazt, ami szervezetünk legfinomabb, legprecízebb teljesítménye.

Szünet állt be. „Szóval szerencsés kéz kell hozzá...” – futott át a fejemen. Nem erről akart a dán az imént mesélni nekünk? Emlékeztettem erre.

– Ó, igen… a történet – mondta mosolyogva. – Tulajdonképpen kicsit késő van már hozzá. – Egyébként ismerjük a hősét. És mindannyian kedveljük. Csak annyit árulok el, hogy író. Ez ugyanis szerepet játszik, bár – ezzel viszont már azt kockáztatom, hogy lelövöm a saját poénomat. – Egyszóval: a férfi mindenképp szerencsét akart próbálni a Riviérán. Fogalma sem volt a játékról, kipróbált egy s más rendszert, és mindegyikkel veszített. Aztán lemondott a rendszereiről, és egyedül a vesztésben maradt következetes. Pénzeszközei igen gyorsan kimerültek, az idegei még hamarabb, és egy nap még a töltőtollát is elveszítette. Ahogyan Önök is tudják, az írók néha furcsák, és barátunk a legfurcsábbak közé tartozik. Egészen speciális íróasztalmegvilágításra van szüksége, egészen speciális papírra és az ívek egészen speciális méretére, különben képtelen dolgozni. Így már könnyű elképzelni, mit jelentett számára az elveszített töltőtoll. Miután az egész napunk pocsékba ment, mivel nem találtunk új töltőtollat, leugrottunk este a kaszinóba. Én sosem játszom, ezért beértem azzal, hogy figyelem a barátom játékát. Hamarosan már nemcsak én követtem, hanem egyre több kaszinóvendégnek tűnt föl ez a férfi, aki megszakítás nélkül nyert. Egy röpke óra elteltével útnak indultunk, hogy – legalábbis erre az éjszakára – biztonságba helyezzük a készpénzünket. De a következő nap sem tett kárt benne. Hiszen amilyen reménytelenül telt a délelőtt a papírboltokban, annál nyereségesebben alakult az este. A regény természetesen már szóba sem került, amióta eltűnt a töltőtoll. Barátunk, aki egyébként szorgalmas ember, többé rá sem nézett a kéziratra, sőt, még a legrövidebb levél megírása elől is kitért. Ha emlékeztettem valamelyik igen sürgős levélváltására, kifogásokat keresett. A kézfogásával takarékoskodott; még a legkönnyebb csomagocskát sem volt hajlandó vinni. Egyedül a lapozásról nem szokott le. Mintha a kezét fásli tartotta volna, amely csak este került le róla: a kaszinóban, ahol sosem maradtunk sokáig. Már félretettünk egy csinos kis összeget, amikor egy nap a szálloda portása meghozta a töltőtollat. Valaki megtalálta a pálmakertben. Barátunk szép borravalót adott a portásnak, és még aznap elutazott, hogy végre nekilásson a regényírásnak.

– Szép – mondta a házigazda –, de mit bizonyít mindez?

Nekem mindegy volt, mit bizonyít vagy mit nem bizonyít a történet, és örültem, hogy láthatom régi barátomat, Fritjofot, akire csak ritkán mosolygott rá az élet, most viszont csendes megelégedéssel kortyolja délutáni teáját Saint-Paul városfalánál.

*

Jegyzetek:

A szöveg eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 4.2. k. Szerk. Tillman Rexroth, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1991, 771-777.

[1] Walter Benjamin: Gespräch über dem Corso. Nachklänge vom Nizzaer Karneval. In: Uő.: Gesammelte Schriften 4.2. k. Szerk. Tillman Rexroth, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1991, 763–771.

[2] Howard Eiland – Michael W. Jennings: Walter Benjamin. A Critical Life, London, Cambrigde, Ma., The Belknap Press of Harvard University Press, 2014, 280.

[3] Davide Giuriato: Zu einer Poetologie des Schreibens in Walter Benjamins Kindheitserinnerungen (1932-1939), München, Wilhelm Fink, 2006, 40 sk. „Az aprólékosság, amely ennek a kalligrafikus kézügyességre emlékeztető írásnak a sajátja, nemcsak Kracauer látó, megfejtő és olvasási képességét vehette erősen igénybe, ezáltal hangsúlyozva a szövegszerű szintet megelőző képiség aspektusát, hanem mikrografikus jellegét általában véve is az új, finoman metszett töltőtollnak köszönhette.

^[4] Ld. Revideált Károli Biblia, 127. zsoltár.

[5] Johann Wolfgang Goethe: Életemből. Költészet és valóság 2.k. Ford. Szőllősy Klára, Budapest, Gondolat, 1982, 193. – A fordítást módosítottam – a ford.

[6] Ugyanezt a gondolatot Benjamin megfogalmazza más összefüggésben is. Walter Benjamin: Motívumok Baudelaire költészetében. Ford. Bizám Lenke. In: Uő.: Kommentár és prófécia, Budapest, Gondolat, 1969, 228–275., itt: 257.