Az unoka
Elhatároztuk, hogy a nagymamához utazunk. Konflissal mentünk. Este volt. A konflis üvegén keresztül fényt láttam a régi Westen negyed néhány házában. Magamban azt mondtam: ez azoknak az időknek a fénye; ugyanaz a fény. Ám kisvártatva a jelenre emlékeztetett a régi házfrontok közé ékelt, lemeszelt homlokzat, amely még félkészen állt. A konflis átszelte a Potsdamer utat a Steglitzer utcai kereszteződésnél. Amikor aztán a túloldalon folytatta útját, hirtelen azt kérdeztem magamtól: hogy is volt ez régen? Amikor a nagymama még élt? Nem volt csengettyű a lovak nyakán? Hiszen hallanom kellene, ha már nincsen rajtuk. Ugyanabban a pillanatban hegyezni kezdtem a fülem, és valóban meghallottam a csengettyűket. Ezzel egy időben úgy tűnt, mintha a kocsi már nem is gurulna, hanem inkább havon siklana. Ekkorra hó fedte az utat. A házak különös formájú tetejükkel szorosan egymáshoz simultak, így csak darabka égbolt látszódott ki köztük. A tetők takarásában körgyűrűket formázó felhők látszottak. Ezekre a felhőkre akartam utalni, és meglepődtem, amikor meghallottam, hogy „holdnak” nevezem őket. A nagymama lakásában derült ki, hogy mindent magunkkal hoztunk, ami kell a vendégséghez. Egy magasra emelt tálcán valaki kávét és süteményt vitt a folyosón. Időközben kiderült, hogy a nagymama hálószobája felé tartunk, és csalódott voltam, hogy talán nincs is ébren. Hamarosan ráálltam, hogy bemenjünk. Hiszen oly sok idő eltelt azóta. Amikor aztán beléptem a hálószobába, odabenn egy koraérett lány feküdt az ágyon a már nem túl tiszta kék ünneplőruhájában. Nem volt betakarva, és úgy tűnt, igencsak kényelmesen elhelyezkedett a széles ágyon. Kimentem, és a folyosón hat vagy talán még több rácsos ágyat láttam egymás mellett. Mindegyikben egy felnőttnek öltöztetett kisbaba ült. Nem maradt más választásom, mint hogy családtagként könyveljem el magamban ezeket a teremtéseket. Ez teljesen tanácstalanná tett, és felébredtem.
A látó
Egy nagyváros felett. Római kori aréna. Éjjel van. Kocsiverseny zajlik, és – amint egy homályos belső hang elárulta nekem – Krisztusról van szó. A meta áll az álomkép középpontjában. A domb meredeken lejtett az arénatér felől a város irányába. A domb lábánál egy guruló villamossal találkozom, amelynek hátsó platóján egy közeli nőismerősömet pillantom meg a kárhozottak vörös, üszkös ruházatában. A kocsi továbbrobog, és hirtelen ott áll előttem a nő barátja. Visszafogott mosolya kiemeli leírhatatlanul szép arcának ördögi vonásait. Felemeli a kezében tartott pálcát, és a következő szavakkal széttöri a fejem felett: „Tudom, hogy te vagy Dániel próféta.” Abban a pillanatban megvakultam. Ezután együtt haladunk tovább a városban, a lejtőn lefelé; hamarosan egy utcához értünk, amelynek jobb oldalán házak sorakoztak, bal oldalán egy sík vidék terült el, a túlfelén pedig egy kapu állt. Elindultunk a kapu felé. Jobbra az egyik ház földszinti ablakában megjelent egy kísértet. És ahogy haladtunk tovább, a házak belsejében haladva mindvégig velünk tartott. Áthatolt a falakon, és folyvást velünk egy magasságban maradt. Ezt vakságom ellenére is láttam. Éreztem, hogy barátom szenved a kísértet tekintetétől. Ekkor helyet cseréltünk: én akartam a házsor mellett menni, hogy megóvjam őt. Amikor odaértünk a kapuhoz, felébredtem.
A szerető
Úton voltam a barátnőmmel, valami köztesre vállalkoztunk a hegyi túra és a séta között, és éppen a csúcs közelébe értünk. Különös módon erre egy nagyon magas, ferdén az ég felé meredő karónak köszönhetően jöttem rá, amely belefúródott a kiugró sziklafalba. Odafönn nem is a hegycsúcsra érkeztünk, hanem inkább egy fennsíkra, amelyen egy mindkét oldalról meglehetősen magas és ódon házak szegélyezte széles út vezetett. Majd hirtelen nem gyalogszerrel folytattuk az utat, hanem egymás mellett ültünk az utcán haladó hintóban, a menetiránynak háttal, azt hiszem; az is lehet, hogy amíg ott ültünk, a hintó irányt változtatott. Ekkor a szerelmemhez hajoltam, hogy megcsókoljam. Nem az ajkát, hanem az arcát nyújtotta felém. És míg csókoltam, feltűnt, hogy elefántcsontból készült az arc, és fekete, művészien kivájt barázdák futottak végig rajta, melyek szépsége magával ragadott.
Titkok tudója
A Wertheim áruházban[1] látom magam egy lapos dobozka előtt, amelyik tele van fafigurákkal, például báránnyal, éppen úgy, mintha Noé bárkája lenne. Csakhogy ez a bárányka még annál is laposabb volt, és nyers, festetlen fából készült. Magához vonzott ez a játék. Amikor megkérem az eladónőt, hogy mutassa meg, kiderül, hogy a csodás lapocskák mintájára alakították ki, mint amilyeneket némely varázsdobozban látni: színes szalaggal átfont kis táblák, amelyek egymás után hullnak le, olykor mind kék, majd pedig mind piros, aszerint, hogyan kezeli az ember a szalagokat. Miután ezt észrevettem, akkor jött csak meg igazán a kedvem ehhez a lapos, csodás faáruhoz. Megkérdezem az eladónőtől az árát, és nagyon csodálkozom, hogy több mint hét márka. Nehéz szívvel, de lemondok arról, hogy megvegyem. Mielőtt elfordultam volna, pillantásom egy váratlan dologra tévedt. Hirtelen megváltozott a szerkezet. A lapos tábla meredek, ferde síkként emelkedik fel; ám a sík terület végén kapu nyílik. Egy tükröt vesz körül. Ebben a tükörben látom, mi játszódik le a ferde síkon, ami nem más, mint egy utca: két gyermek szalad a bal oldalán. Egyébként az utca üres. Mindezt üveg borítja. Az utca házai viszont és rajta a gyerekek: mind színesek. Most már nem tudok ellenállni; kifizetem az árat, és elteszem a szerzeményemet. Este meg akarom mutatni a barátaimnak. De Berlin forrong. Félő, hogy a tömeg megtámadja a kávéházat, ahol összegyűltünk; lázasan tanácskozva végigvesszük az összes többi kávéházat, de úgy tűnik, egyik sem nyújthat menedéket. Ezért felfedezőútra indulunk a sivatagba. Ott éjjel van; a sátrakat már felhúztuk; a közelben oroszlánok vannak. Nem felejtettem el a kincsemet, amelyet feltétlenül meg akarok mutatni. De csak nem akar kínálkozni megfelelő alkalom. Afrika mindenkit túlságosan is lebilincsel. Majd felébredek, mielőtt felfedhetném a titkot, amely számomra is csak most tárult fel egészen: a játék szétesésének hármas üteme. Az első tábla: az a színes utca a két gyermekkel. A második: a legfinomabb kerekekből, dugattyúkból és cilinderekből, hengerekből és áttétekből álló szerkentyű, az egész fából készült, egyetlen síkban egymáshoz kapcsolódva, ember és hang nélkül. És végül a harmadik tábla: Szovjetoroszország új rendjének látképe.
A hallgatag
Mivel álmomban tudtam, hamarosan itt az ideje, hogy elhagyjam Olaszországot, ezért Capriból Positanóba utaztam. Meggyőződésem szerint ennek a tájnak egy részét csak azok érhetik el, akik a tulajdonképpeni kikötőtől jobbra, azaz egy erre alkalmatlan, elhagyatott helyen szállnak tengerre. Ez az álombéli hely semmiben sem hasonlított a valódira. Egy meredek domboldalon kaptattam úttalan utakon, majd egy kihalt útvonalra bukkantam, amely széles sávként vezetett át egy északiasan komor, korhadó fenyőerdőn. Keresztülvágtam az úton, majd hátranéztem. Egy őz, nyúl vagy más efféle állat futott át az úton, balról jobbra. Én azonban mentem tovább egyenesen, és úgy gondoltam, Positano városa ettől a magányos helytől balra lesz, valamivel az erdős rész alatt. Alig néhány lépésnyire feltűnt egy nagy, fűvel benőtt térség, az erdős szakasz régi, hosszú ideje elhagyatott része, ahol bal felől, a hosszanti oldalon magas, ódon templom állt, jobbra pedig, a rövidebb oldalán, méretes fülkeként valamiféle nagy kápolna vagy baptisztérium emelkedett. Talán néhány fa határolta a helyet. Mindenesetre akadt ott egy magas vasrács, amely körülölelte a tágas térséget, ahol ez a két épület is állt egymástól tisztes távolságban. A rácshoz léptem, és egy oroszlánt láttam, amint keresztülszaltózik a téren. A talajhoz közel cikázott. Rögtön ezután ijedten vettem észre egy termetes bikát, két hatalmas szarvval. Alighogy felfogtam a két állat jelenlétét, már ki is léptek a rács számomra eddig észrevétlenül maradt foghíján keresztül az innenső oldalra. Egy szempillantás alatt egy csapat pap jelent meg a helyszínen, majd mások is, akik parancsukra sorba rendeződtek, hogy átvegyék az immár veszélytelenné vált állatokra vonatkozó utasításokat. A folytatásból csak arra emlékszem, hogy egy barát odalépett hozzám, és a kérdésére, vajon hallgatni fogok-e, érces hangon – melynek higgadtságán álmomban magam is elcsodálkoztam – igennel feleltem.
A krónikás
A császár bíróság előtt állt. Csak egy pódium volt ott, rajta egy asztallal, előtte pedig a tanúkat hallgatták ki. Éppen egy nő volt soron gyermekével, egy kislánnyal. Arról kellett tanúskodnia, miképpen nyomorította meg őket a császár háborúja. Ennek igazolásaként két tárgyat mutatott. Ez minden, ami megmaradt. Az egyik tárgy egy hosszú nyelű seprű volt. Még mindig ezzel tartja rendben a lakását, mondta. A másik egy koponya volt. „Ilyen nyomorba döntött ugyanis a császár – mondta a nő –, hogy gyermekemnek nem tudok más edényből inni adni.”
*
Jegyzetek:
A kontrollfordítás Kerekes Amália munkája.
Az írás eredeti címe és megjelenési helye: Walter Benjamin: Selbstbildnisse des Träumenden. In: Uő.: Gesammelte Schriften 4.1.k., szerk. Tillman Rexroth, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 420-425.
[1] A Wertheim áruházak épületei ma műemléknek számítanak: https://www.archinform.net/projekte/4328.htm.
