Walter Benjamin: Myslowitz – Braunschweig – Marseille. Egy hasismámor története
Fotó: Wikipedia / ROLAND VELA
Walter Benjamin: Myslowitz – Braunschweig – Marseille. Egy hasismámor története

Egy marseille-i hamismámor leírása első kézből, Walter Benjamin tollából - Zsellér Anna fordításában.

A következő történet nem tőlem származik. Arról, hogy nagy elbeszélő volt-e vagy sem a festő Eduard Scherlinger, akit először és utoljára azon az estén láttam, amikor elmondta ezt a történetet, nem szeretnék fejtegetésekbe kezdeni, mert a plágiumok e mostani virágkorában mindig akad néhány hallgató, aki éppen akkor tulajdonít nekünk egy történetet, amikor világossá tettük, hogy azt pusztán hitelesen közvetítjük. Ezt viszont egy este a Lutter & Wegenernél hallottam, amely azon kevés helyek közé tartozik, amelyet Berlin a történetmesélés és a történethallgatás számára fenntart. Szerény társaságunk jól érezte magát a kerek asztalnál ülve, de a beszélgetések már jó ideje szétrebbentek, és csak két-három fős csoportokban folytak tovább tengődve, tompán anélkül, hogy tudomást vettünk volna egymásról. Ekkor egy számomra azóta is ismeretlen összefüggésben barátom, a filozófus Ernst Bloch elejtette a mondatot, miszerint nincs olyan ember, aki ne lehetett volna egyszer életében hajszál híján milliomos. Felnevettünk. A kijelentést egyik paradoxonjának tartottuk. Ám aztán történt valami különös. Egyre hosszabban, egyre nagyobb kedvvel kezdtünk el foglalkozni ezzel az állítással, vitatkoztunk vele, míg végül egymás után gondolkodóba estünk, s eljutottunk ahhoz a ponthoz, amikor életünkben a legszorosabban súroltuk a milliókat. A több különös történet közül, amelyek ekkor felszínre buktak, a következő tehát az eltűnt Scherlingertől származik, és amennyire lehet, saját szavaival adom vissza.

Amikor apám halála után – kezdte – nem csekély vagyon került a kezembe, késedelem nélkül Franciaországba utaztam. Mindenekelőtt annak örültem, hogy még a húszas évek vége előtt megismerhetem Marseille-t, Monticelli szülővárosát, akinek mindent köszönhet a művészetem, nem beszélve a másik dologról, amit Marseille ekkoriban számomra jelentett. A vagyonomat abban a kis magánpénzintézetben hagytam, amely apámat évtizedeken át elfogadható tanácsokkal látta el, ráadásul az igazgató fia, ha nem is a barátom, de kiváló ismerősöm volt. A leghatározottabban biztosított afelől, hogy hosszú távollétem alatt kiemelt figyelmet fordít a letétemre, és amennyiben kedvező átváltási lehetőség merülne fel, haladéktalanul értesíteni fog. „Csak egy jeligét kell megadnod” – zárta mondókáját. Értetlenül néztem rá. „Ugyanis csak akkor teljesíthetjük a távirati úton adott megbízásokat” – magyarázta –, „ha közben megóvjuk magunkat a visszaélésektől. Képzeld csak el, sürgönyözünk neked, és a távirat illetéktelen kezekbe kerül. Ennek következményeitől úgy védjük meg magunkat, hogy megegyezünk veled egy titkos névben, amellyel a saját neved helyett a távirati megbízásaidat jegyzed.” Megértettem, de egy percre úrrá lett rajtam a döbbenet. Hiszen mégsem olyan egyszerű dolog hirtelen belebújni egy idegen névbe, akár egy jelmezbe. Ezernyi név áll rendelkezésre. A választásra bénítóan hat a gondolat, mennyire egyre megy, melyik lesz az, s még ennél is jobban megbénítja egy érzelem, amely teljesen rejtett, gondolatként aligha ölt alakot: milyen kiszámíthatatlan ez a választás, és következményekben mennyire gazdag. Mint a sarokba szorult sakkozó, aki legszívesebben meg sem mozdulna a táblán, végül azonban, lépéskényszerben megmozdít egy bábut, azt mondtam: „Braunschweiger”. Senkit sem ismertem ilyen néven, egyébként még a várost sem, ahonnan ered.

Négyhetes párizsi pihenő után egy fülledt júliusi napon dél tájban érkeztem a marseille-i Saint Louis pályaudvarra. Barátaim a Regina szállodát ajánlották, nem messze a kikötőtől. Épp annyi időt hagytam magamnak, hogy elfoglaljam a szállást, ellenőrizzem az éjjeli lámpát és a vízcsapokat, vajon használhatóak-e, majd felkerekedtem. Mivel most jártam először ebben a városban, az útvonalamat a régi útiszabályomhoz kellett igazítanom. Eszerint az átlagos utazóval ellentétben, aki közvetlenül megérkezése után esetlenül őgyelegni kezd az idegen város központjában, először a külső negyedeket, a külvárost térképezem fel. Hamar rájöttem, milyen jól működik éppen itt ez az alapelv. Egyszer sem éltem meg annyi mindent az első órában, mint itt a félreeső kikötők és dokkok, a raktárak, a szegénynegyedek, a nyomor szétszórt menedékhelyei között. Hisz a külváros nem más, mint a város rendkívüli állapota, az a terep, ahol megszakítás nélkül zajlik a döntő csata a város és a vidék között. Ez a harc pedig sehol máshol sem elkeseredettebb, mint Marseille és a provanszi táj között. Nem más, mint ziháló közelharc a távírópóznák és az agávék, a szögesdrótok és a tüskés pálmák, a bűzlő folyosók ködsvádái és az izzó terek nedves platánsötétje, a szaggatott ritmusú külső lépcsők és a hatalmas dombok között. A hosszú Rue de Lyon az a robbanóanyaggal töltött járat, amelyet Marseille vájt a tájba, hogy a levegőbe repítse Saint‑Lazare-ban, Saint-Antoine-ban, Arencban, Septèmes-ben, és teleszórja a számtalan nép és cég nyelvének gránátszilánkjaival: Alimentation Moderne, Rue de Jamaïque, Comptoir de la Limite, Savon Abat-Jour, Minoterie de la Campagne, Bar du Gaz, Bar Facultatif. És mindezt tengeri sóból, mészkőből és csillámpalából összesűrűsödő porréteg fedi. Utam ezután a lassan hanyatló nap szúrós sugarai között a külső rakpartok mentén vezetett, amelyeket csak a legnagyobb tengerjáró gőzösök használnak, balról az óváros felfalazott fundamentumai, jobb felől a meztelen dombok vagy kőfejtők között, a magasba ívelő Pont Transbordeur felé, amely lezárja a négyszögletes régi kikötőt, amelyet a föníciaiak hatalmas térként tartottak fenn a tengernek. Míg eddig még a legnépesebb külvárosokban is egyedül folytattam az utamat, mostantól kezdve úgy éreztem, kényszerűen be kell tagozódnom az ünneplő matrózok, hazatérő kikötői munkások, sétáló háziasszonyok sorába, amely – gyermekekkel tarkítva – a kávézók és a bazárok mentén haladt előre, hogy aztán a mellékutcákban apránként szem elől vesszen, majd csak néhány hajós és magamfajta flaneur érje el a város ütőerét, az üzletektől, idegenektől hemzsegő La Cannebière-t, a tőzsde székhelyét. Itt húzódik a kikötő egyik végétől a másikig, keresztül-kasul a bazárokon, a „szuvenír” hegyvonulat. Ezt a cserepes mázból, gyöngyházból, tűzzománcból álló hegységet szeizmikus erők gyűrték fel, és egymásba ékelődnek benne a tintatartók, a gőzhajók, a horgonyok, a higanyhőmérők és a szirének. Számomra úgy tűnt, az ezer atmoszférányi nyomás, mely alatt az egész képi világ tülekszik, ágaskodik és tornyosul, azonos azzal az erővel, amely hosszú tengeri út után kérges tengerészkezekkel próbálgatja magát a női combokon és melleken, és a kéj, amely piros vagy kék selyemszivet sajtol ki a kövekből a kagylós dobozokra, ahová tűket vagy brossokat tűzhetünk, azonos azzal a kéjjel, mint ami fizetési napokon kavarja fel fenekestül a kisebb utcákat. Ilyen és hasonló gondolatokba mélyedve már régen magam mögött hagytam a Cannebière-t; sok látnivaló híján elsuhantam az Allée de Meilhan fái, a Cours Puget ablakrácsai mellett, míg végül a véletlen – amely eddig még mindig óvta első lépéseimet egy új városban – a Passage de Lorette‑hez, a város halottasháza keskeny udvarába vezetett, ahol – úgy tűnt – néhány nő és férfi álmos közreműködésével az egész világ egyetlen vasárnap délutánná zsugorodott. Olyasféle szomorúság fogott el, amit máig szeretek Monticelli képeinek fénykezelésében. Azt hiszem, ezek azok az órák, amelyeket átélve az idegen olyasmit tapasztal meg a városból, amit egyébként csak a tősgyökeresek éreznek. Hiszen a gyermekkor fedezi fel a búskomorság forrásait, és aki ismerni akarja a dicsőségtől sugárzó városok búbánatát, az töltse bennük gyermekéveit.[1]

Szép kis romantikus máz lenne – mondta Scherlinger mosolyogva –, ha most azt részletezném, miként szereztem hasist a város egyik hírhedt kikötői kocsmájában egy arabtól, aki lehetne mondjuk egy teherhajó fűtője vagy például hordár. De nincs szükségem erre a mázra, hiszen vélhetően jobban hasonlítottam ezekhez az arabokhoz, mint azokhoz az idegenekhez, akiket útjuk ilyen kocsmákba vezet. Legalábbis abban a tekintetben, hogy utazásaim során mindig tartottam magamnál hasist. Nem mondanám, hogy este hét körül, odafenn a szobámban az az alantas vágy hajtott a hasis felé, hogy megszabaduljak a szomorúságtól. Inkább arra tettem kísérletet, hogy egészen megbújjak abban a varázslatos kézben, amellyel finoman tarkón ragadott a város. Mint már mondtam, nem kezdőként fordultam a méreghez, ám talán a majdnem mindennapos otthoni depresszióm, a szánalmas társaság vagy az alkalmatlan helyiségek miatt eddig még sosem éreztem azt, hogy bekerültem volna abba a nagytudású közösségbe, amelynek már mind ismertem tanúságtételeit Baudelaire A mesterséges mennyországok[2] című művétől Hesse Pusztai farkasáig.[3] Ledőltem az ágyra, olvastam és dohányoztam. Szemközt, az ablakban, mélyen alattam húzódott a kikötői negyed egyik fekete, keskeny sikátora, amelyik késként hasított bele a város testébe. Én pedig élveztem azt a feltétlen bizonyosságot, hogy zavartalanul és teljesen átadhatom magam az álmodozásnak ebben a többszázezres városban, ahol senki sem ismer engem. A hatás azonban váratott magára. Már eltelt háromnegyed óra, és egyre jobban megcsappant a drog minőségébe vetett bizalmam. Esetleg túl régóta tartottam magamnál? Hirtelen hangosan kopogtak az ajtómon. Teljesen megmagyarázhatatlanul. Halálosan megijedtem, de még véletlenül sem akartam ajtót nyitni, csak megkérdeztem, mi a helyzet, anélkül, hogy jottányit is változtattam volna a testhelyzetemen. A háziszolga: „Egy úr akar beszélni Önnel.” – „Engedje fel” – mondtam. Nem volt elég bátorságom vagy lélekjelenlétem, hogy megkérdezzem a nevét. Továbbra is az ágytámlához dőltem, a szívem vadul vert, és az ajtórésre meredtem, míg fel nem tűnt benne egy egyenruha. „Az úr” egy távirdai küldönc volt. „Javasoljuk 1000 Royal Dutch vásárlását pénteken az első árfolyamban sürgönyözzön beleegyezéséről.”

Megnéztem az időt, nyolc óra volt. Egy sürgős távirat másnap kora reggel megérkezhetett bankom berlini irodájába. Valamicske borravalóval útjára bocsátottam a futárt. Nyugtalanság és rosszkedv váltakozott bennem egyre jobban. Nyugtalan voltam, hogy éppen most terhelnek egy ügylettel, egy elintéznivalóval, rosszkedvű pedig azért, mert továbbra is elmaradt bármiféle hatás. Az tűnt a legokosabbnak, hogy azonnal elinduljak a főpostára, amely tudtommal éjfélig nyitva tart a táviratozók számára. Nem volt kétséges a beleegyezésem, hiszen emberem mindeddig megbízható tanácsokkal látott el. Az a gondolat viszont némileg gondterheltté tett, hogy esetleg elfelejtem a megbeszélt jeligét, ha a hasis váratlanul mégis hatni kezdene. Így hát ajánlatosnak tűnt egy percet sem veszíteni.

Míg lementem a lépcsőn, eszembe jutott a legutóbbi alkalom, amikor hasist szedtem – ez több hónappal ezelőtt volt –, és hogy nem tudtam csillapítani a kínzó éhséget, amely késő éjjel tört rám a szobámban. Mindenesetre tanácsosnak láttam venni egy tábla csokoládét. Már messziről hívogatott egy kirakat, bonbonierekkel, csillogó sztaniolpapírokkal és halmokban álló, csinos péksüteményekkel. Beléptem a boltba, de visszahőköltem. Senkit sem láttam. De nem is ez tűnt fel, hanem főként azok a nagyon különös ülések, amelyek láttán így vagy úgy rá kellett jönnöm, hogy Marseille-ben magas trónszékeken isszák a csokoládét, amelyek leginkább a műtőszékekhez hasonlítanak. Ekkor odafutott az utca túlfeléről a fehér kötényes tulajdonos, és hangos nevetéssel még éppen el tudtam hárítani az ajánlatát, hogy megborotváljon vagy levágja a hajamat. Csak ekkor vettem észre, hogy a hasis már rég hatni kezdett, s ha a púderesdobozok bonbonierekké, a nikkel tárcák csokoládétáblákká, a parókák kaláccsá változásából nem is jöttem volna rá, akkor is pont elég figyelmeztetés lett volna saját nevetésem. Ugyanis a mámor efféle nevetéssel vagy csendesebb, bensőségesebb, de annál üdvözültebb kacajjal kezdődik. És most felismertem a szél végtelen gyengédségéről is, amely az utca átellenes oldalán lebegtette a napellenzők rojtjait.

Kisvártatva fölbukkantak azok az igények, amelyeket a hasisevő támaszt az idővel és a térrel szemben. Ezek köztudottan abszolút fejedelmiek. Annak, aki hasist evett, Versailles nem túl nagy, és az örökkévalóság nem tart túl sokáig. És a belső megélés hatalmas dimenziói, az abszolút időtartam és a felmérhetetlenül kiterjedt világ hátterében még szívesebben időzik el az üdvözülten mosolygó, csodálatos humor a létezők határtalan kétségességénél. Eközben azt éreztem, hogy lépéseim könnyűek és határozottak, s az átszelt széles tér köves, szabálytalan talaját országúttá változtatják, ahol edzett vándorként rovom éjjeli utamat. A nagy tér túloldalán egy csúf, szimmetrikus csarnok emelkedett, oromzatán kivilágított órával: a posta. Hogy csúf volt, azt csak most mondom: ott és akkor nem ez lett volna a véleményem. Nemcsak azért, mert a hasisevés után fogalmunk sincs a csúfról, hanem mindenekelőtt azért, mert a posta mély hálát ébresztett bennem: ez a sötét, várakozó, csak rám váró posta, mely minden kis helyiségével és fülkéjével készen állt arra, hogy rögzítse és továbbadja felbecsülhetetlen értékű beleegyezésemet, amely nemsokára talán gazdag emberré tesz. Le sem tudtam venni róla a tekintetemet, sőt, éreztem, mit veszítenék, ha túl közel megyek hozzá, és szem elől tévesztem az épület egészét, főleg a világító óraholdat. Ekkor épp a legjobb helyen egy ezúttal valóban rosszhírű kiskocsma asztalai és székei tolakodtak elő a sötétségből. Még mindig tisztes távolságra voltunk az apacsnegyedtől, de mégsem polgárok ültek az asztaloknál, legfeljebb néhány szomszédos fogadóscsalád a valódi kikötői proletariátus mellett. Ebben a kiskocsmában foglaltam helyet. A posta felé esők közül ez volt a legutolsó, ahová még veszélytelenül betérhettem, és ezt a mámorban azzal a biztonsággal mértem fel, ahogy hullafáradtan színültig töltjük a poharat, s egy csepp se csordul ki, amire friss fejjel képtelenek lennénk. A hasis viszont, amint érzékelte nyugalmi helyzetemet, olyan elemi élességgel kezdte kifejteni varázserejét, amit sem korábban, sem azóta nem éltem meg. Tudniillik fiziognómussá változtatott. Máskor a távolabbi rokonaimat sem ismerem meg, s az arcvonásokat is képtelen vagyok megjegyezni, most viszont szabályosan belehabarodtam az engem körülvevő arcokba, melyeket rendszerint két okból elkerültem volna: sem pillantásaikat nem kívántam volna magamra vonni, sem brutalitásukat nem bírtam volna elviselni. Most egyszerre csak megértettem, miként tűnhet egy festő számára – nem ez történt Leonardóval és másokkal? – a csúfság a szépség valódi tárhelyének, sőt, kincseskamrájának, egy kettéhasadt hegységnek a szépség összes rejtett aranyával, amely felvillanhat a ráncokból, a tekintetekből, a vonásokból. Kiváltképp egy határtalanul állatias, közönséges férfiarcra emlékszem, mert hirtelen megrázott a „nélkülözés ránca”. Főként a férfiarcok érintettek meg. Így kezdődött az az elhúzódó játék is, hogy minden új orcában egy ismerős jelent meg. Gyakran tudtam a nevét, máskor pedig nem. Az ábránd úgy foszlott szét, ahogyan álmunkban foszlanak szét az ábrándok, tudniillik nem szégyenteljesen és leleplezően, hanem békésen és barátságosan, mint olyan lény, aki megtette kötelességét. A szomszédom arcának viszont folyton változott az alakja, kifejezőereje, teltsége, tartásából ítélve kispolgár volt. Hajviselete és feketekeretes szemüvege egyszer szigorúvá, másszor barátságossá tette. Persze mondtam is magamnak, hogy nem változhat ilyen gyorsan, de ez sem segített. És már számos alakot felöltött, amikor egyszeriben egy keleti kisváros gimnazistájává változott. Csinos, ízléses dolgozószobája volt. Azt kérdeztem magamtól: mitől ilyen kulturált ez a fiatalember? Vajon mi lehet az apja? Textilkereskedő vagy gabonaügynök? Hirtelen rájöttem, hogy ez Myslowitz. Felpillantottam. És tényleg láttam a tér túlsó végén, nem, messzebb, a város legeslegvégén, a myslowitzi gimnáziumot, és az iskolaóra szerint – amely talán nem járt már, mutatója ugyanis nem haladt előre – röviddel tizenegy után járt az idő. A tanításnak már újra el kellett kezdődnie. Teljesen elmerültem ebben a képben, kicsúszott alólam a talaj. Az emberek, akik imént – vagy két órával ezelőtt? – még teljesen hatalmukba kerítettek, mostanra szétfoszlottak a semmiben. „Évszázadról évszázadra egyre idegenebbek lesznek a dolgok” – ez járt a fejemben. Sokáig vonakodtam, hogy ráfanyalodjak-e a borra. Fél üveg száraz Cassist rendeltem. A poharamban egy darab jégkocka úszott. Nem tudom, mennyi ideig bilincseltek le a poharat benépesítő képek. Amikor viszont ismét a térre pillantottam, láttam, hogy minden újonnan érkező ember után alakot szokott váltani, mintha hátteret adna neki, amelynek – értsük jól – semmi köze sem volt ahhoz, ahogy az adott ember látta a teret, hanem inkább annak a tekintetnek a függvénye volt, amelyet a 17. század nagy arcképfestői, az oszlopcsarnok vagy az ablak elé állított magas rangú ember karakteréhez mérten, kiemelnek az adott csarnokból vagy ablakból.

A lehető legmélyebbre merültem, majd egy csapásra felriadtam. Egészen világos lett bennem, és csak egy dologra gondoltam: a táviratra. Azonnal ki kell küldetni. Rendeltem egy feketét, hogy teljesen éber maradjak. Egy örökkévalóságig tartott, mire a pincér megjelent a csészével. Mohón kaptam utána, illata megcsapta az orrom, a kezem viszont az ajkamtól néhány ujjnyi távolságra hirtelen – engem is meglepve, vagy talán épp a meglepődés miatt, ki tudja? – megállt a levegőben. Egyszerre csak átláttam karom ösztönös sietségén, számot vetettem a kávé bódító illatával, s csak ekkor jutott eszembe, miért is ez az ital jelenti a hasisfogyasztók élvezetének csúcspontját: a kávé minden másnál jobban fokozza a méreg hatását. Ezért akartam szünetet tartani, és így is tettem. A csésze nem ért az ajakhoz. De az asztal lapjához sem. Ott lebegett előttem a levegőben, a karom tartotta, de zsibbadni kezdett, és úgy fogta körül mereven és bénultan a csészét, mintha embléma, szent kő vagy csont lenne. Tekintetem a ráncokra esett, fehér nyári nadrágom ráncaira, felismertem őket, a burnusz ráncai; tekintetem a kezemre esett, felismertem azt is, barna, etióp kéz, és míg ajkam szigorúan összeszorult, megtagadva magától az ivást és a beszédet, belülről egy mosoly indult felé, fellengzős, afrikai, szardanapáli mosoly, egy olyan ember mosolya, aki arra számít, hogy hamarosan átlátja a világ folyását és a sorsokat, s aki előtt már nem rejtenek titkot a dolgok és a nevek. Láttam magamat kívülről, ahogyan ülök itt barna némaságomban. Braunschweiger.[4] Feltárult most a név Szezámja, amely magába rejtette mindezt a gazdagságot. Most először végtelenül együttérzően mosolyogva kellett a braunschweigiakra gondolnom, akik anélkül tengetik nyomorúságos kis életüket a középnémet városkában, hogy bármit is sejtenének a nevükben rejlő mágikus erőkről. Ezen a ponton kórusként szakították meg gondolataimat – ünnepélyesen és megerősítésként – Marseille éjfelet harangozó templomtornyai.

Sötét lett, a kocsma bezárt. A rakpart mentén csatangoltam, és a kikötött hajók nevét olvasgattam, egyiket a másik után. Eközben felfoghatatlan vidámság tört rám, és szépen sorban az arcába nevettem Franciaország összes lánynevének. Marguerite, Louise, Renée, Yvonne, Lucile – csodásnak, szépnek, meghatónak tűnt az a szeretet, amelyet nevükkel ígértek a hajóknak. Az utolsó mellett egy kőpad állt: „Bank”[5] – mormoltam magam elé, és nehezményeztem, hogy a név nem áll ott fekete alapon arany betűkkel. Ez volt az utolsó világos gondolat, ami aznap éjjel eszembe ötlött. A következő a déli lapoktól jött, amikor felébredtem a forró, déli napsütésben egy tengerparti padon: „Szenzációs árfolyamugrás: Royal Dutch!”

Még soha életemben, zárta szavait az elbeszélő, nem volt ilyen csengő, tiszta és ünnepélyes a kedvem a mámor után.

*

Jegyzetek:

Kontrollfordító: Kerekes Amália.

Az írás eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 4.2. k., szerk. Tillman Rexroth, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1991, 729-737.

[1] Az elbeszélés egyes részei megegyeznek az 1929-es Marseille című városképpel, amelynek magyar fordítását ezen a helyen felhasználtam (Walter Benjamin: Marseille. Ford. Széll Jenő. In: Uő.: Kommentár és prófécia. Gondolat, Budapest 1969, 68–74).

[2] Charles Baudelaire: A mesterséges mennyországok. Ford. Hárs Ernő és Takács M. József. Cartaphilus, Budapest 2010.

[3] Hermann Hesse: A pusztai farkas. Ford. Horváth Géza. Helikon, Budapest 2015.

[4] Braunschweiger: A város nevének nonszensz etimológiát kölcsönöz a megváltozott tudatállapot és az élethelyzet: barnán, hallgatagon. A képzeletben felvett barna bőrszín Marseille városának orientális hatásról tanúskodó részleteit is kiemeli, egyfajta imitációs logika mentén.

[5] A die Bank szó padot és pénzintézetet is jelent.

A cikk szerzőjéről
Walter Benjamin (1892-1940)

Német filozófus, kritikus, esszéista.

A fordítóról
Zsellér Anna (1981)

Germanista, kritikus, Babits Mihály-ösztöndíjas (2019) (mű)fordító.

Kapcsolódó
Profán megvilágosodás: Marseille
Zsellér Anna (1981) | 2021.01.08.