A porozitás fogalmának építészeti és társadalomtudományi sikertörténetében kulcsfontosságú helyet foglal el a Nápoly című városkép. Az írás emellett azért is jelentős, mert Walter Benjamin szerzői gyakorlata is itt, a dél‑olaszországi napsütésben vett fordulatot. Ha leszámítjuk ifjúkori, folyóiratokban publikált zsengéit, ez Benjamin első olyan publikált írása, amely nem a szűkebb tudományos, hanem a szélesebb olvasóközönség figyelmét volt hivatott lekötni. A tudományos publikációk terén sikeresnek mondható szerzőnek ekkorra megjelent disszertációja könyv formában, egy kötet Baudelaire‑versfordítása nyelvfilozófiai tanulmánnyal felvezetve és az osztrák költőfejedelem, Hugo von Hofmannsthal folyóiratában, két részletben a mára terjedelmes befogadástörténettel bíró Goethe‑tanulmánya is. A véletlen és az újfajta környezet is közrejátszott abban, hogy az író új műfaj és egyúttal új szerzői gyakorlat felé fordult. Az sem volt szokványos, így közreadóinak bátorságára vall, hogy a mű két szerző neve alatt jelent meg: Asja Lacis és Benjamin együtt jegyezte az 1925. augusztus 19‑én a Frankfurter Zeitungban megjelent esszéisztikus útibeszámolót, amely Benjamin városportréinak első darabja.
A filozófus 1924 tavaszán, a németországi nagy infláció kezdetén néhány hónapra visszavonult Capri szigetére, hogy befejezze habilitációs dolgozatát. Elszántsága megmutatkozott abban is, hogy könyvtára egy részét pénzzé tette az olaszországi tartózkodás finanszírozására, és az elrendelt kiutazási korlátozások előtt néhány nappal sietve távozott Berlinből. Részvétele a nápolyi egyetem fennállásának 700. éve alkalmából rendezett filozófiai konferencián a földrajzi közelség révén így kézenfekvő volt, ám nem szerepelt a tervei között.[1] Ugyanilyen véletlenszerű volt a később kritikai elmélet néven számon tartott, máig nagyhatású filozófiai irányzat szerzőinek egyidejű felbukkanása is 1925 nyarán Nápolyban. Benjamin mellett Siegfried Kracauer, Theodor W. Adorno, Ernst Bloch is meglátogatta a várost, Alfred Sohn‑Rethel pedig hosszabb ideje ott tartózkodott, és Benjamin értő idegenvezetője lett. E később híressé vált teoretikusok akkor és ott „nagyon hasonló kérdéseken tűnődtek el: tudniillik a környezet, a miliő sajátos minőségén, és azon a hatáson, amelyet az emberi szubjektumra, az életmód lehetséges fajtáira és szocio‑ökonómiai feltételrendszerére gyakorol”.[2]
Benjamin több, mint hússzor látogatott el a Capri szigetének túlpartján fekvő Nápolyba. Az őt kísérő Asja Lacisszal együtt tervezték a közös újságcikk megírását. Nem véletlen tehát az erotikus felhang, amellyel Benjamin levélben több ismerősének is beszámolt Capriról és a városlátogatásokról: „[...] a szigetnek megvan az a veszélye, hogy ha az ember egyszer már ott van, képtelen újra elszakadni tőle, és csábereje még azáltal is növekszik, hogy Nápoly nagyon közel van, a legragyogóbb város, Párizst leszámítva talán, amit valaha is láttam.”[3] Nápoly lakosságát és nyüzsgő életkedvét tekintve már Goethe korában is felülmúlta Rómát, lakosainak száma közel háromszorosa volt a Római Birodalom legfőbb örökösénél, és az, hogy Goethe Utazás Itáliában című megkerülhetetlen műve csak rejtett hivatkozásként, a hottentották említése révén került be Lacis és Benjamin közös Nápoly-denkbildjébe, szintén tulajdonítható a kezdődő kapcsolat felszabadító erejének is. Mint ahogyan valószínűleg közös invenció a szöveg elméleti értelemben legerősebb ütőkártyája, a porozitás fogalmának feltalálása a nápolyi életformák és városépítészeti formák leírásához is.
Benjamin szellemi örökösei, értelmezői, barátai közül később mégis többen hangot adtak kétségeiknek, hogy az írás kettejük tollából származik. Ezt a 70-es években megkezdett összkiadás a kommentárban még buzgón kiemeli.[4] Ernst Bloch az esszére adott, válasznak is tekinthető, szintén kiváló Nápoly-írásában[5] pedig egyszerűen elfelejti megemlíteni, hogy szerzőpáros szövegéről van szó. Az írótársat e korban még konszenzuálisan okosabbnak tartották kitakarni a képből, főként ha az nemét tekintve is zavarba ejtő volt. Ám míg az összekiadás szerkesztői a 70-es években Adorno tekintélyét segítségül hívva a cikk keletkezésekor vélhetőleg inspirálóan ható antikapitalista gondolat szubverzív erejéről igyekeztek elterelni a figyelmet,[6] addig Bloch éppen ezt az aspektust hangosította ki, amikor a Nápolyra átfogóan jellemző porozitásra és egyszersmind annak ellentétére kérdez rá, majd ő maga ad részletezett, cseppet sem szégyenlős választ. Nem, nem a folyamatos erősséggel tűző déli nap okozza a nápolyi élet és architektúra porozitását: „(...) nos, mik a porozitás pontos ellentétei? A kézműipar helyett a munkamegosztás, a bazár helyett a kiskereskedelem, a túlcsordulás helyett a körülhatárolt gesztus, a mozgás és az önmagát élettelien továbbfejlesztő, alakított forma iránti érzék helyett a matematikai tagolásokat végrehajtó értelem az (...), röviden: a polgárság és annak kultúrája a porozitás ellentéte”.[7]
Ez a végkövetkeztetés művészettörténeti álca mögé bújik, mégis szinte szájbarágósra sikerül Benjamin és Lacis nápolyi beszámolójához képest, amelynek már első mondataiban, a kipellengérezett pap anekdotájában, holografikusan ott van az írás egészének attitűdje. Somolygó gúny ez vagy szerető irónia? Nehéz eldöntenünk. A város iránti szenvedély a kezdeti szatirikusra színezett leleplezések után a nápolyi mindennapi élet mozzanatainak leírásán kezdi melegebbre hangolni magát. A Camorra szorongató közelsége és a műélvezet ellehetetlenülése után az utca színháza kárpótolja a flâneurt. Éppen a város hibái, esendősége, elesettsége és az élet burjánzása mellett ugyanakkora jogon jelenlévő enyészet az, ami különösen szerethetővé teszi. Úgy visz közelebb a tökéletlenség Nápolyhoz, ahogyan (az Egyirányú utca egy későbbi gondolatát idézve) a szeretett nőhöz annak ráncai. A formaérzék mellett, amelyre Nápoly érzékeléséhez szükség van, az elvont gondolkodás készsége sem hiányozhat Benjamin/Lacis olvasóiból, mert a porozitás fogalmával az egész városra kiterjedő tapasztalást annak általánosságában igyekeznek megragadni, és ez a fogalom lesz az, amely miatt a Nápoly szövege mind a filozófiai, mind az esztétikai és az építészetről való gondolkodásban a 2000-es évek óta egyre bővülő hatástörténettel, sőt aurával bír. Ez a közel száz éves urbanisztikai szövegemlék egy sokszorosan megkettőzött viszonyt őriz meg: a filozófus és a város, a filozófus és a rendezőnő közötti kapcsolódás természetrajzát, valamint a fölényes észak‑európai ember és a formákban gazdag, de folyton változó dél találkozását.
[1] Ld. Howard Eiland / Michael W. Jennings, Walter Benjamin. A Critical Life, London, Cambrigde, Ma., The Belknap Press of Harvard University Press, 2014, 200 sk.
[2] https://www.ici-berlin.org/events/christina-wessely/ (Utoljára letöltve: 2020. szeptember 26.)
[3] „[...] die Insel hat das Gefährliche, daß man einmal gekommen, sich nicht wieder loszureißen vermag und die Kraft ihrer Verführung steigert sich noch durch die große Nähe Neapels, der glühendsten Stadt, etwa außer Paris, die ich je gesehen habe. Freilich liegen ihre Schönheiten in der Entfaltung des Volkslebens, während man sie bei der neulichen 700 Jahrfeier der Universität von weniger guten Seiten kennen lernte.” Walter Benjamin: Brief an Richard Weissbach, 14. 5. 1924., in: Gesammelte Briefe, 2. k., szerk. Christoph Gödde és Henri Lonitz, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1996, 451 sk.
[4] Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, 4.2. k., szerk. Tillmann Rexroth, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1972, 987.
[5] Ernst Bloch: Italien und die Porosität. In: Weltbühne 1926, 22. évf., 26. sz., 995-999.
[6] Justine McGill: The Porous Coupling of Walter Benjamin and Asja Lacis. In: Journal of the Theoretical Humanities, 2008/2., 62.
[7] Bloch, id.m., 999.
