Walter Benjamin: Titokzatos Berlin
Fotó: Wikipedia
Walter Benjamin: Titokzatos Berlin

Benjamin kritikája Franz Hessel Titokzatos Berlin című könyvéről - Zsellér Anna fordításában és bevezetőjével.

Fordítói bevezető

A következő könyvkritika merész vállalkozás Benjamin részéről, hiszen barátja, közös sétáik révén egyik párizsi vezetője és munkatársa regényének értékelésére vállalkozik. 1913 és 1927 között ugyanis Benjamin Franz Hessellel fordította le a prousti regényfolyam első három kötetét. Ezenkívül a közeg, amelyben a Titokzatos Berlin játszódik, szintén hazai terep a kritikus számára: az állatkertet övező városrész saját gyermekkorának is színtere volt.

Könnyen lehet, hogy maga Benjamin is valamelyik Hessel-történet szereplőjévé válhatott a Kafka köréből származó Willy Haas szerkesztette Die literarische Welt lapjain. De maga a szerző sem menekülhetett a halhatatlanná válás veszélye elől: Henri‑Pierre Roché (fél)önéletrajzi regényének egyik főszereplőjévé vált – a valóságban az újságíró, divatszakértő Helen Grund szerelméért küzdő egyik félként –, majd a regény utóélete folytán François Truffaut Jules és Jim című filmjének alakjaként tért vissza.

* 

Franz Hessel: Heimliches Berlin. [Titokzatos Berlin] Regény. Berlin, Ernst Rowohlt Kiadó 1927. 183 l.

Ez a könyv szaván fogja a Tiergarten negyed villáinak szűk lépcsőit, oszlopos előcsarnokait, frízeit és architrávjait. A „régi” nyugati városrész[1] antik negyeddé vált, innen fújnak a nyugati szelek azoknak a hajósoknak, akik a Heszperidák almáival megrakott hajójukkal lassan haladnak felfelé a Landwehr‑csatornán, hogy kikössenek Héraklész hídjánál.[2] A negyed elvéthetetlenül emelkedik ki a város háztengeréből, mintha küszöbök és kapuk őriznék a bejáratát. Költője minden értelemben a küszöbök szakértője[3] – kivéve a kétes kísérleti pszichológiáét, amelyet nem kedvel. Talpa alatt mindenkinél pontosabban érzi azonban azokat a küszöböket, amelyek helyzeteket, órákat, perceket és szavakat választanak el és különböztetnek meg egymástól.

S mivel a várost is így érzi, ne várjunk hát tőle leírásokat vagy hangulatképeket. Ebben a Berlinben nem a csélcsap csevegés, a faramuci flörtölés a „titokzatos”, hanem kizárólag az, ahogy szigorú és antik képpé válik a város, az utca, az épület, sőt, akár a szoba, amely cellaként foglalja magában a történések léptékét ebben a könyvben, mintha tánclépések lennének.

Minden építőművészet, amely joggal viseli ezt a nevet, leglényegét nem a puszta tekintet, hanem a térérzékelés számára tartogatja. Így például a Landwehr‑csatorna és a Tiergarten utca közé eső keskeny partszakasz[4] is gyengéden terelgeti az embert: hermetikusan és hodegetikusan fejti ki hatását.[5] A párbeszédekben hébe-hóba a csatorna köves lejtőjét róják. És ahogyan a szerző a Sieben Dialoge [Hét párbeszéd][6] tizennégy szereplőjében megdobbantja a római szívet és szólásra bírja a görög nyelvet, így tesz a világ e törékeny gyermekeivel is. Nem modern kosztümökbe bújt görögökről vagy rómaiakról van szó, még kevésbé humanista karneváli viseletbe öltöztetett kortársakról, hiszen a könyv technikáját tekintve inkább a fotómontázzsal rokon: a háziasszonyok, művészek, mondén úrhölgyek, kereskedők, tudósok alakját élesen összevágja a platóni és menandroszi álarcosok árnyszerű alakzataival.

Lévén ez a titkos Berlin nem más, mint egy alexandriai daljáték színpada. A görög drámától a hely és az idő egységét kölcsönözte: a szerelmi bonyodalom huszonnégy óra leforgása alatt kuszálódik össze és oldódik meg. A filozófiától a nagy görög időkből a nyitva hagyott kérdések tanulságát, amelyet a költő korábban klasszikus alakban, azaz az epheszoszi matróna történetében, egy verses színdarabban[7] bontott ki. A görög nyelvtől zenei hangszerelését. Nem ismerünk ma rajta kívül más szerzőt, aki megértőbben és szabadabban viszonyulna a szóösszetételek iránti német‑görög vonzalomhoz. A szájában mágnessé változnak a szavak, amelyek a többi szóra ellenállhatatlan vonzást gyakorolnak. Prózáját átszövik ezek a mágneses láncolatok. Tudja, hogy egy szépség lehet „északszőke”, egy pénztárosnő lehet „székistennő”, a fodrász özvegye „tortaszép”, az unott erkölcscsősz „nevétkezz” és a törpe „aprótóni”.

Másfelől viszont a regényt benépesítő szerelmespárok sem mások, mint a jól illeszkedő mágneses lánc elemei, akiket sosem találunk kettesben, hanem mindig és mindenütt barátaik gyűrűjében. Hogy így aztán a „Schwan kleb an” története[8] vagy a Patkányfogó dala jut‑e eszünkbe – Clemens Kestnert[9] itt patkányfogónak hívják –, egyre megy, hiszen a fiatal berlini emberek körmenete, habár külön-külön kevésbé példaértékűek, s életútjuk éppoly kevéssé irigylésre méltó, mégis magával ragadja az olvasót, végig a keskeny parti utcán, végig „a dinamikus ívű gyaloghíddal díszített vízparti tájékon, az ágas-bogas gesztenyék és a három szomorúfűz” mentén, amelyek „megőriztek valami távol-keleti vonást, mint ritka pillanatokban némelyik kis brandenburgi tó.”[10]

Honnan ez az elbeszélői adottság, amellyel rejtélyesen kibővíti történetének kicsiny felségterületét a messzeség és a múlt valamennyi perspektívájával? Abban a költőgenerációban, amelyikben alig akadt valaki, akit ne érintett volna meg Stefan George jelensége[11], Hessel éveket szánt mitológiai tanulmányaira, Homéroszra és a fordításra – míg mások számára ezek az évek dogmák terjesztésével vagy egy már ingadozó nevelési rendszerrel teltek. Könyveinek értő olvasója érzi, hogy az öregedő nagyvárosok falai s a múlt évszázad romjai között minden az antikvitást idézi. Ám miközben életének és alkotásának körét Görögországon, Párizson és Olaszországon át széles ívet rajzolva jelöli ki, a kör középpontja mégis mindig a Tiergartenben található kis szobája[12] lesz, ahová barátai ritkán lépnek be anélkül, hogy ne tudnák: bármikor regényhősökké válhatnak.

*

Jegyzetek: 

Walter Benjamin: Gesammelte Schriften. 3. k., szerk. Hella Tiedemann‑Bartels, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1972, 82–84. 

A fordítást az eredetivel egybevetette és a szöveget gondozta: Kerekes Amália.

[1] Berlin nyugati fele, a 19. század vége óta a jómódú polgárság lakóhelye: a mai Tiergarten, Kreuzberg, Charlottenburg, Wilmersdorf, Reinickendorf stb.

[2] A Berlini krónikában Herkules hídként is említett kőhíd a Landwehr‑csatornán, amely az oroszlánnal küzdő Héraklészt ábrázolta. A II. világháborúban felrobbantották, szobrai közül az egyik ma a berlini Märkisches Museumban található. Ld. Walter Benjamin: Berlini krónika. In. Uő.: A belső világ krónikája. Önéletrajzi írások. Budapest, Kijárat 2020, 144.

[3] Benjamin a „passzázs” fogalmának értelmezésekor hangsúlyozza a ’határ’ és a ’küszöb’ közti különbséget, az utóbbi kiterjedt, zónaszerű jellegére utalva. Ld. Walter Benjamin: Passzázsok. In: „A szirének hallgatása”, Válogatott írások. Ford. Szabó Csaba, Budapest, Osiris 2001, 201–249, itt: 246.

[4] Ld. Walter Benjamin: Berlini krónika, 155. „Ám most, hogy emlékezetembe idézem ódivatú emeletes házaival, nyaranta porlepte fáival, a városi vasút nehézkes vas- és a kőépítményeivel, amelyek keresztülvezetnek rajta, a kevés, ritkán járó villamosával, a Landwehr-csatorna lustán folyó vizével, amely elválasztotta a Moabit proletárnegyedeitől, a Bellevue kastélypark pompás, de sétálók által nem látogatott facsoportjaival és elmondhatatlanul közönséges, vadászatot ábrázoló szoboregyütteseivel, melyek a nagy csillag oldalánál a befelé vezető út szélén állnak – ma ez a térbeli hely, ahol Otthonunkat véletlenül megnyitottuk, a legszigorúbb képi kifejezése annak a történelmi helyzetnek, melyet a polgári Berlin emez utolsó valódi elitje elfoglalt. Olyan közel állt ez a csoport a nagy háború szakadékához, mint az Otthon a Landwehr-csatorna meredek oldalfalához, épp olyan élesen elválasztva a proletár ifjúságtól, mint e nyugdíjasnegyed házai a Moabit házaitól, mi pedig törzsünknek ugyanúgy utolsó tagjai voltunk, ahogyan azoknak az emeletes házaknak a lakói is az utolsók voltak, akik a társadalom kitaszítottjainak követelő árnyait még meg tudták igézni filantropikus ceremóniákkal.”

[5] A Hodégétria a bizánci művészet képtípusa: egyenes tartású, álló Mária‑alak, bal karján Jézussal, míg a jobb kéz Jézus felé, mint az emberiség megváltója felé mutat. A képtípus nevét a konstantinápolyi Hogédon‑kolostorról kapta. Az itt élő szerzetesek vak zarándokokat kalauzoltak. (Forrás: Magyar Katolikus Lexikon)

[6] Franz Hessel: Sieben Dialoge. Mit sieben Radierungen von Renée Sintenis. [Hét párbeszéd. Renée Sintenis hét rézkarcával.] Berlin 1924.

[7] Franz Hessel: Die Witwe von Ephesos. Dramatisches Gedicht in 2 Szenen. [Az epheszoszi özvegy. Drámai költemény két jelenetben.] Berlin 1925.

[8] Német népmese: a főhős varázsmadarára ragadó kapzsi emberekről. Ludwig Bechstein Deutsches Märchenbuchjában jegyezte fel először, 1847‑ben.

[9] Filológus professzor Hessel regényében.

[10] Franz Hessel: Heimliches Berlin. Szerk. Karl‑Maria Guth Berlin, Hofenberg 2016, 81.

[11] Magát Walter Benjamint is megérintette, ld. erről elsősorban személyes hangú írását: [Über Stefan George]. In: Uő.: Gesammelte Schriften 2.2. k. Szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1977, 622–624.

[12] Franz Hessel szobájáról ld. még a „zöld mező” leírását a Berlini krónikában. Walter Benjamin: Berlini krónika, 148.

A kritika szerzőjéről
Walter Benjamin (1892-1940)

Német filozófus, kritikus, esszéista.

A fordítóról
Zsellér Anna (1981)

Germanista, kritikus, Babits Mihály-ösztöndíjas (2019) (mű)fordító.

Kapcsolódó
Walter Benjamin: Kortárs jakobinus (Werner Hegemann „A kőből épült Berlin” című könyvéhez)
Walter Benjamin: Paul Scheerbart: Lesabéndio
Walter Benjamin: Párizsi napló (2.)
Walter Benjamin: Párizsi napló (1.)
Walter Benjamin: Második párizsi levél. Festészet és fotográfia
Walter Benjamin: Paul Valéry. A költő 60. születésnapjára
Walter Benjamin: Ételek
Walter Benjamin: Párizsi passzázsok – első jegyzetek