A következő, 1930‑ban publikált könyvkritika két gesztusát, Hegemann városépítészeti és építészetkritikai tevékenységének dicsőítését s egyszersmind elmarasztalását, igen nehéz közös nevezőre hozni. Benjamin nagyra értékeli, sőt, korszakalkotónak nevezi a könyvet, míg a kritikája által megcélzott „tagadó” gesztusát a berlini történelmi építészet bérkaszárnyajellegével szemben nem tagadni, elvetni szeretné, hanem jogossága megkérdőjelezése nélkül meghaladni azt. Két okból.

A meghaladás utáni vágyban nem pusztán Benjamin szülővárosa iránti szeretete mutatkozik meg. Ennek egyik legfontosabb, első írásos dokumentuma a Berlini krónika. Ezt az önéletrajzi anyagot az író közvetlen és konkrét, szubjektív aspektusaitól megfosztotta, a tényadatok eliminálásával szépirodalmi alkotássá formálta a Berlini gyermekkor a századfordulón című mű révén. A szülőváros tiszteletén kívül egy elméleti álláspont is motiválja a Hegemann‑kritika megdöbbentő kettősségét, mégpedig a dialektikus materializmus, amely a 20. század első negyedében filozófiai‑társadalomelméleti újdonságnak számított. Lukács György Történelem és osztálytudat (1923) című tanulmánygyűjteményének, amely egyszerre az újmarxista diskurzus és a korai kritikai elmélet megalapozó műve, Benjamin egyik legkorábbi értő olvasója volt. A kor krízisjelenségeire adott filozófiai válaszok közül a számos helyen a „szaturált” jelzővel illetett polgári filozófia legalább annyira taszította Benjamint (Heidegger válaszai képében), mint amennyire Marx materialista fordulata, Hegel fejéről a talpára állítása vonzotta őt. A sajátosan benjamini adalék a dialektikus materializmus elméleti mozgásaihoz: a jungi kollektív tudattalan és a kortárs pszichoanalitikus felismerések, valamint a szürrealista mozgalom küszöbtapasztalatai olaj volt a vízhez, azaz nem tudtak keveredni vele. Ennek a sajátos kémiának érdekes kordokumentuma viszont a következő recenzió, amely a „pragmatikus történetírás” meghaladását a húszas években alakulóban lévő, s mint ilyen, még nagy reményekkel bíró dialektikus materializmus nevében ígérte volna elvégezni: „úgy, ahogyan arra a történelmi materializmus törekszik, amikor egy korszak termelési viszonyaiban azokat a konkrét, változó erőket kutatja fel, amelyek tudtukon kívül határozzák meg a hatalom hordozóinak és a tömegeknek a viselkedését.”

­­*

Berlin városának két évszázada megvan a maga kiterjedt szakirodalma, amely – akárcsak más nagyvárosokban – feljegyzi helytörténetét és felkutatja hagyományait. Ez azonban olyasféle irodalom, amely megmarad a berliniek körében, mivel a város inkább tükrözni, nem pedig megérteni próbálja önmagát. Még lakóinak közmondásos kritizáló kedve is érzelmesen megtorpant az otthon jelensége előtt, néhány dolgot ugyan a szatíra célkeresztjébe vett, viccelődött az emlékműveken, ám nem törődött a bérkaszárnyákkal. Most viszont ahogy egyre szabadabbá válik a berlini emberek város iránt érzett szeretete és kezd veszíteni provinciális érzelgősségéből, úgy egyre erőteljesebb lesz a kritika is. A világváros irodalma közös, sőt, európai jelleget szándékozik ölteni. Hogy ezt a fejlődést hosszú évek csendes és fáradhatatlan szerkesztői munkájával előmozdította, Werner Hegemann érdeme, aki a Wasmuth‑féle Építőművészeti és Városépítészeti Havilap[1] kiadója. Hegemann, aki ezúttal egy monumentális berlini építészettörténettel tűnik ki, azon ritka jelentős figurák közé tartozik, akik mérhetetlen szaktudásukat kifelé nem csak, hogy egyre szélesebb köröket húzva bővítették, hanem belülről feszítették szét egyre szigorúbb összpontosítással. Ma egy kiforrott állampolgári műveltséggel rendelkező férfi áll előttünk, egy férfi, aki minden általa felkarolt ügyben felfedezi a lehető legszorosabb kölcsönhatást annak kulturális és politikai funkcióival, olyan ember, aki az amerikai városok középületeinek megtervezésébe ugyanazzal a pontossággal és fantáziával vágott bele, mint a porosz királyokról írt történeti tanulmányaiba.

Persze a munkáját kezdettől fogva különös képzelőerő ihleti, amely megmarad a szigorú racionalizmus bűvkörében. Ez a képzelőerő ugyanis lázad. Chesterton azt állítja, hogy „a fantázia legfőbb értelme a visszatekintő megvalósítás. Harsonája, akár a feltámadásé, a holtakat előhívja a sírjukból. A képzelőerő Delphoit a görögök, Jeruzsálemet a keresztes lovagok szemével látja.” Meghökkentő, hogy ez az érdekes meghatározás, ha mégoly kétséges is, mennyire illik Hegemannra, a történészre is. A dolgokat valóban a mindenkori kortárs szemével nézi, méghozzá az alapvetően elégedetlen kortárs szemével. Érthető is ez az elégedetlenség. Hiszen ritka alaposan vizsgálta forrásait, tudása minden részletet illetően annyira cáfolhatatlan, hogy végül az egykori – mindenkori – vezető emberek ezernyi gyengeségének, ezerféle hozzá nem értésének a mélyére hatol. Azt a történetet írja, amely mindig aktuális, más szóval a botrányok történetét. Ám azt kéri, hogy a szót a lehető legpontosabban értsük: a latin scandalum szerint, ami bosszúságot jelent. Ebben az értelemben véve a felvilágosító szerep hirtelen fordulatot tesz, s teológiai jelleget ölt. És az ember önkéntelenül is körülnéz, vajon megtalálja‑e őt a moralitásjátékokban, s hiányolni kezdi őt; még egy hely van, amely, úgy tűnik, csak rá vár: a panaszos szerepe a világ ítélőszéke előtt.

Így hát most Berlin városát vádolja a világ ítélőszéke előtt. Nekünk, megkopasztott adófizetőknek, Isten a tudója, jogunk van hozzá, hogy a létező összes bíróság elé odacitáljuk ezt a várost, amelynek kormányzata egyik szégyent a másik után vallja. De hogy milyen súlyos vádakkal szeretnénk őt illetni a világ ítélőszéke előtt, azt azért – mindennek ellenére – még meggondoljuk. Hegemann Berlint „a világ legnagyobb bérkaszárnyavárosának” nevezi. Ki ne érezne rettenetet, miután felfogta, mit is jelent ez a megnevezés? És kit ne ragadna el a düh és az undor, amikor felvonul a felmentő tanú, ez a Treitschke,[2] aki mindezt felejthetetlen szavakkal írja le: „Senki sem él akkora nyomorúságban, hogy szűk szobácskájában meg ne hallhatná Istene hangját”, s ez a Hobrecht,[3] aki 1868‑ban már elővarázsolta a bérkaszárnyából az egész szunnyadó Courths‑Mahler-féle költészetet,[4] amikor így írt: „A bérkaszárnyában a gyerekek a pincelakásokból ugyanazon a folyosón indulnak el az ingyenes iskolába, mint a tanácsos vagy a kereskedő gyerekei a gimnáziumba. Schusterék Wilhelmje a tetőtérből és az öreg, ágyhoz kötött Schulz néni a hátsó udvarból … ők lesznek az első emelet hírességei. Ímhol egy tányér leves kerül elő, hogy erőt adjon betegség idején, ott egy ruhadarab, amott hathatós segítség akad, hogy valaki ingyenes oktatáshoz jusson, és hasonlók, mindaz, ami a szívélyes kapcsolatok eredménye a hasonszőrű, bár igen különféleképpen szituált lakók között, olyan segítség, amely nemesítőleg hat magára a segítségnyújtóra is.” Ki ne szeretné lélegzetvisszafojtva követni a tárgyalást, ahol a Hohenzoller királyoktól kezdve mindazok felvonulnak, akik kiterjesztették a kaszárnyarendszert a polgári lakosságra, és értelmetlenül magas építményekkel alapozták meg a berlini földuzsorát, a szuperokos rendőrhivatalnokokon át, akik elsőként jöttek rá arra, hogy a közterületek kisajátításának költségeit a városnak olyan építési szabályozással takaríthatják meg, amely lehetővé teszi a tulajdonosoknak a fennmaradó területek korlátlan kizsákmányolását, ezért aztán az átlagos bérkaszárnya mindhárom udvarának alig valamivel kellett nagyobbnak lennie öt négyzetméternél,[5] egészen a „milliomos parasztokig”, akiknek spekulációval megdrágított földterületei az előző század nyolcvanas éveiig vasövezetként fogták körül a várost. Ki tudná kivonni magát a corpora delicti felkavaró ereje alól, amelyeket tökéletesen adnak vissza az akták: „a Spittelkolonade mint a hirdetőoszlopok kerete”[6] a Schönhauser sétány 62/b szám alatt, amelynek pompásan élénk homlokzata jól láthatóan árulkodik a mögötte sorakozó három udvar bűzös nyomoráról, vagy ahogyan egymásnak feszül a Nagy Csillag[7] Schinkel‑féle nemes megtervezettsége és a Vilmos‑kori állatias kivitelezés? Azokon a helyeken, ahol a szerző nem követte a Frigyesről, Napóleonról és Krisztusról szóló műveinek párbeszédes formáját, ott a legmagasabb rendű párbeszédes, sőt, bonctani feszültséghez jutott el. Amit az olvasó maga tesz hozzá ehhez a terjedelmes, ám sosem bő lére eresztett ábrázoláshoz, mércét ad a közéleti, sőt a politikai dolgokat érintő kultúrához.

Hegemann Hugo Preuß[8] emlékének ajánlotta ezt a monumentális művet. Wermuth szerint ő „adott formát annak a berlini ötletnek, hogy új nagyváros épüljön”. Köztudott, hogy ugyanez érvényes az új birodalom felépítésének ötletére is: Preuß a Weimari Alkotmány egyik szerzője. Nem túl merész a következtetés, hogy Hegemann demokratikus elme. Nagyot tévedne az, aki fanatikus negativitása mögött a mai értelemben vett szélsőbaloldali tendenciákat vélné felfedezni. Ez a tény – akárhogyan álljon is hozzá az ember – vitathatatlan. És lényegében ez a kulcsa e férfi igazán lebilincselő, sőt összehasonlíthatatlan megjelenésének. Bizonyára létezett a demokratikus fanatizmus – az 1792‑es jakobinizmus ilyen volt. Ám nem véletlen, hogy a demokratikus hitvallás mára minden értelemben megállapodottnak, visszafogottnak számít. Uralkodó rendünknek a demokratikus szellem a sajátja. Az uralkodó ügyet szolgálhatja a kemény kéz és a kegyetlenség, a fanatizmus azonban sohasem. Hegemann ezt a fajta anakronizmust képviseli: a fanatikus demokrata, a kortárs jakobinus fanatizmusát. Robespierre örökké éber gyanakvása, a korrupció kiszagolásának megvesztegethetetlen képessége, a világtól idegen becsületesség – mindez Hegemann személyében támadt fel újra. Ezzel cseng egybe művének módszertani helye. Módszere a felvilágosodás értelmében véve politikai, akarom mondani minden ízében kritikai. De semmilyen értelemben sem leleplező. Amit csak Hegemann felfedez – és művei tele vannak felfedezésekkel –, az mind esetlegesség. Eltérések az egyenes és az értelmes normájától, bosszantó, megbotránkoztató, felháborító eltérések, azonban sosem a történelmi pillanat különleges, konkrét, rejtett konstellációinak a kihatásai. Ábrázolásában mindez a pragmatikus történetírás impozáns, alapvonásait tekintve bizonyára cáfolhatatlan korrektúrája, azonban semmilyen tekintetben sem forgatja fel azt úgy, ahogyan arra a történelmi materializmus törekszik, amikor egy korszak termelési viszonyaiban azokat a konkrét, változó erőket kutatja fel, amelyek tudtukon kívül határozzák meg a hatalom hordozóinak és a tömegeknek a viselkedését. Amikor csak szerzői minőségében találkozik vele, megállapítja az uralmon lévők hanyagságát és lefizethetőségét. De még a legmegvesztegethetetlenebb kritikai szellem is a pragmatizmus híve marad. A történelmet kizárólag a dialektikus pillantás láthatja belülről. Innen származik az, ami a műben problematikus, sőt olykor‑olykor megrögzött másként gondolkodásról tanúskodik. Vagy napjaink tökéletes demokratájának megrögzött másként gondolkodónak kell lennie?

Hegemann könyve vitathatatlanul alapmű. Nehezen tehetjük azonban le ezt a könyvet anélkül, hogy feltennénk a kérdést, mi az oka annak, hogy nem volt képes túllépni azon a keskeny sávon, amely elválasztja a tökéletességnek attól a végső fokától, ahol könyvének sorsa függetlenné vált volna a tárgyáétól, sőt, saját tárgya sorsává lesz. Ha Berlin városának a világ ítélőszéke előtti tárgyalása hagy még valami kívánnivalót maga után, akkor az nem más, mint a ventiláció. A szónak mind a konkrét, mind az átvitt értelmében. Ezt a tárgyalótermet nem szellőztetik rendesen, és a kérdéseket sem szellőztetik meg elég teljeskörűen. Igaz, valóban ezekben a bérkaszárnyákban élünk. Nostra res agitur. De ez esetben nem arról van szó, mi van most, hanem arról, hogy valaha mi volt. S ha ez igaz, akkor bizony a múlt hűs szellője néha enyhet adóan meg-meglegyinthetné a tárgyalás túlforrósodott aktualitását. Még a világ ítélőszéke előtt is enyhítő körülményt kellene jelentenie annak, hogy mindez már annyira régen történt. Hiszen az idő múlása maga is erkölcsi történés: nem abban a tekintetben, hogy a mából holnap lesz, hanem abban, hogy a ma átcsap a tegnapba. Kronosz kihajtogatható képeskönyvet tart a kezében, amelyben a napok, egyik a másik után, visszahullanak a múltba, miközben megmutatják rejtett hátoldalukat, a tudattalanul átéltet. A történésznek ezzel a hátoldallal van dolga. És vele kapcsolatban a Goethe‑féle mondás érvényes: „Es sei, wie es wolle, es war doch so schön.”[9] Ez az oldal békülékeny.

Bizonyára igaz, hogy százezrek egészségtelen és méltatlan körülmények között éltek évszázadokon keresztül ezekben a berlini sufnikban. Igaz, hogy a bérkaszárnyák diabolikus lényegét hajdanán és ma is a házastársi és a családi élet fejezi ki, a nők és a gyermekek kínjai, a közigazgatás bornírtsága, a mindennapok csúfsága. De ugyanennyire igaz az is, hogy a föld, a táj, a klíma és mindenekelőtt az emberek – nemcsak a Hohenzollernek és a rendőrkapitányok – hozták létre ezt a várost, a bérkaszárnyákat pedig saját képükre formálták. Még a késhegyre menő küzdelmet folytató település tervezetlen nyerseségének is megvan a maga szépsége, nemcsak a Westenből érkező kószáló sznob[10] számára, hanem a berliniek, a Zille-féle berliniek[11] számára is, olyan szépség ez, amely a lehető legbensőségesebb rokonságban áll nyelvével és szokásaival. Hegemann persze nem volna jakobinus, ha hagyná, hogy vezesse őt a történelem géniusza, s ha megengedné, hogy e géniusz keze mutassa meg számára az áldott léthez – a fiziognómiai léthez – vezető utat. Az erős arcélű aufklérernek nincs érzéke a történelmi fiziognómiához. Családfája gyökereinél a legmorgósabb, legeredetibb, de egyúttal legmerevebb egyedeket találjuk, akik a 18. század második felében népesítették be az északnémet földet. Számára idegen az a gondolat, hogy a bérkaszárnya, legyen lakóhelyként akármilyen rettenetes, utcákat is teremtett, ahol az ablakokban nemcsak szenvedés és bűn, hanem a felkelő és a lemenő nap is úgy tükröződött szomorú nagyságában, mint sehol másutt, és hogy a városi gyermekkor a lépcsőházból és az aszfaltból mindig ugyanolyan maradandó szubsztanciát nyert ki, mint a parasztgyerek az istállóból és a szántóföldből. Egy történelmi ábrázolásnak azonban mindezt magában kéne foglalnia. Ha nem az igazság, akkor a hatás kedvéért. Amit meg akarunk semmisíteni, annak nem absztrakt negatívumként, nem ellenpéldaként szabad megjelennie előttünk. Ezért csak pillanatokra villanhat fel a gyűlölet megvilágító villámának fényében. Amit az ember meg akar semmisíteni, azt nem csak ismernie kell, hanem éreznie is kell, – ha teljes munkát akar végezni. Vagy ahogyan a dialektikus materializmus mondja: helyes dolog rámutatni a tézisre és az antitézisre, de beavatkozni csak az tud, aki felismeri azt a pontot, ahol az egyik a másikba csap át, mivel a pozitív a negatívban és a negatív a pozitívban egybeesnek. Az aufklérer ellentétekben gondolkodik. Talán nem jogos dialektikát feltételezni nála. De vajon az is indokolatlan volna‑e, ha azt várnánk el a történésztől, hogy a dolgok arcába pillantva még a legmélyebben eltorzult vonásokban is meglássa a szépséget? A tagadásra kifutó történelmi megismerés ellentétes az értelemmel. Semmi sem tanúskodik jobban egy szerző erejéről, szenvedélyéről és tehetségéről, mint ha sikerül a lehetetlen szívében létrehoznia egy művet, amely ennyire gazdag és alapos. Rangját semmi más sem hitelesíti cáfolhatatlanabbul.

(Werner Hegemann: Das steinerne Berlin. Geschichte der größten Mietskasernenstadt der Welt [A kőből épült Berlin. A világ legnagyobb bérkaszárnyavárosának története.] Berlin, Gustav Kiepenhauer (1930). 505 l.)

*

Jegyzetek:

[1] A Wasmuths Monatshefte für Baukunst und Städtebau modernista, de hagyományos építészeti nézeteket is befogadó berlini szaklap volt, Ernst Wasmuth kiadóigazgató alapította 1914‑ben. 1942‑ben működését megszüntették.

[2] Heinrich von Treitschke (1834–1896) német történész, publicista, 1871 és 1884 között parlamenti képviselő. Publicisztikái nagy ismertségnek örvendtek, így robbanthatta ki egyik írásával a berlini antiszemitizmusvitát 1879‑ben.

[3] James Hobrecht volt a fő alkotója az 1862‑ben érvényre lépett tervnek Berlin környékének beépítésére.

[4] Hedwig Courths‑Mahler (1867–1950) német írónő, nagy számban írt szerelmes regényeket. A 20‑as évek Berlinjének elismert személyisége volt, charlottenburgi szalonjában fordultak meg a kor művészei. A nemzetiszocializmus idején az SS támogatói közé tartozott.

[5] 5,34 m² volt az előírt méret, pusztán azért, hogy egy esetleges tűzvész esetén a tűzoltókocsi meg tudjon fordulni az udvaron.

[6] A Spittelkolonade későbarokk díszes, oszlopcsarnokszerű épület a Berlin‑Mitte városrészben. Modern hirdetőoszlopok kereteként meglehetősen groteszk jelenség volna.

[7] A Großer Stern a Tiergarten negyed központi tere Berlinben.

[8] Hugo Preuß (1860–1925) a Német Demokratikus Párt alapító tagja, német államjogász és politikus.

[9] „Te boldog tekintet! / Ha ború, ha derű, / Amit valaha láttál: / Szép volt, gyönyörű!” J. W. Goethe: Faust II. Ford. Márton László. Budapest, Kalligram ²2016, 414.

[10] Itt Benjamin ironikusan akár önmagára is célozhat.

[11] A Heinrich Zille, berlini grafikus képein megjelenő berlini tömegjelenetek alakja.