Walter Benjamin: Párizsi napló (1.)
Fotó: Library of Congress
Walter Benjamin: Párizsi napló (1.)

Mámor, álomszövegek, Párizs - Walter Benjamin Párizsi naplójának első része Zsellér Anna fordításában. 

1929. december 30. Alighogy megérkezel a városba, máris azt érzed, megajándékoztak. Hiába határoztad el, hogy semmit sem jegyzel fel róla. Úgy rakod össze az előző napot, mint a gyermekek, akik karácsony másnapján ismét fölállítják az ajándékkal teli asztalt. Persze ez sem más, mint a hála kifejezésének egyik módja. Egyébként továbbra is azt tervezem, hogy egy nap majd ennél többre is vállalkozom. Egyelőre azonban éppen a fogadalmaim miatt, a tervezett munka érdekében megőrzendő józanság miatt nem tehetem meg, hogy mindenféle cél nélkül átadjam magamat a városnak. Most az egyszer kitérek előle, nem adok találkát, amelyre a vén kerítő, a magány hív, és úgy alakítom, hogy akadjon olyan nap, amikor a párizsiaktól nem látom Párizst. Persze – milyen könnyű figyelmen kívül hagyni a várost! Ahogyan az egészséget és a boldogságot sem veszi észre az ember. Felfoghatatlan, mennyire nem is ragaszkodik hozzá ez a város! Talán Berlin az egyetlen hely, amelyet szinte nem lehet nem észrevenni, s ahol kevesebb dolog fölött siklik el az ember. Ott megmutatkozik a jó és rossz értelemben is uralkodó szervező és műszaki szellem. Ellentétben Párizzsal. Itt még az utca is lakható, sőt, belakott lakásbelső. Nap mint nap mennyi minden kerüli el az ember figyelmét, még a számunkra legmeghittebb városrészekben is, s mennyire döntő jelentősége van annak, ha átkelünk az utca túloldalára – hosszú ideig kell Párizsban lakni ahhoz, hogy mindezt megtudjuk. Miből fakad ez a legalacsonyabb rendűek igényeihez és képességeihez igazodó észrevétlenség? Talán a konzervatív és a városias gondolkodásmódnak egy számunkra roppant idegenszerű keveredéséből. Nem pusztán Aragon, aki a könyvet[1] írta, „párizsi paraszt”, sokkal inkább annak számít a concierge, a marchand de quatre saisons, sőt még maga a flic[2] is. Mindazok, akik parasztként művelik a quartier­-jukat,[3] kitartóan és békeszeretőn. A város építéstörténete bizonyára nem volt kevésbé mozgalmas, mint más városoké, és éppúgy nem nélkülözte az erőszakos eseményeket. A betelepülő, nyüzsgő polgárság azonban úgy hozott békét a szétszakított nagyvárosra, ahogyan a természet gyógyítja be zöld lombbal a várak sebeit. Ahogy némelyik félreeső tér bensőségesen átfogja a neki kiszabott helyet, mintha az ott álló házak egyezménye alkotta volna meg, ugyanígy hagyományozódott át évszázadok alatt a lakókra a béke és az időtállóság iránti érzék, amely létrehozta ezeket a tereket. És mindez ott csilingelt a köszönésben is, amellyel ma hosszú távollét után az öreg kasszás fogadott a szokásos pénzváltómban: „Vous avez été un moment absent”[4] – egyetlen mozdulattal összekötözte távollétemet, mint az erszényt, amelyben három év megtakarításait adta át nekem.

1930. január 6. Január első napjaiban láthattam: Aragont, Desnos-t, Greent, Fargue‑ot.[5] Fargue a Bateau Ivre-ben bukkant fel. Akadnak ott parancsnoki hidak, hajóablakok, hangosbeszélők, sok a réz, a fehérre lakkozott dolog. A legújabb divat: a boîte de nuit-ket[6] arisztokrata dámák üzemeltetik. Ezt egy bizonyos d’Erlanger hercegnő. Mivel a gin fizz ára hovatovább 20 frank, az arisztokrácia mellesleg még üzletet is csinál, méghozzá jó lelkiismerettel, mivel a keverékei javarészt íróknak adnak ihletet, a forgalom ezért aztán gyarapítja a nemzet szellemi javait is. Ezen a helyen találkoztam tehát Léon‑Paul Fargue-gal, jóval éjfél után, izzásig felforrósodva jelent meg, mintha a kazánházból került volna elő. Amikor egyszerre csak felbukkant előttem, mindössze annyi időm maradt, hogy odasúgjam a mellettem ülő D[ausse]-nak:[7] „Franciaország legnagyobb élő lírikusa.” Túl azon, hogy Fargue valóban nagy lírikus, ezen az estén a legelbűvölőbb mesélőt ismertük meg benne. Amint fülébe jutott, hogy sokat foglalkoztam Marcel Prousttal, minden erejével arra törekedett, hogy a legszínesebb, legellentmondásosabb képet tárja elénk néhai barátjáról. Fargue hangja nem pusztán a férfi fiziognómiáját keltette életre meglepő módon; nemcsak a fiatal Proust hangos, egzaltált nevetését, a szalonlovagét, aki – egész testében rázkódva – tátott szájára szorítja fehér kesztyűs kezét, míg széles, fekete szalagon lógva táncol előtte négyszögletes monoklija; nemcsak a beteg Proustot, aki befészkelte magát egy szobába, amely aligha különbözött egy aukciósház bútorraktárától, s napokat töltött vetetlen ágyban vagy inkább egy kézirattal teli barlangban, teleírt és még fehér lapok, itatós mappák, könyvek között, amelyek hegyekben tornyosultak, beszorultak az ágy és a fal közötti résekbe, és halomban álltak az éjjeliszekrényén – nemcsak ezt a Proustot idézte meg, hanem felvázolta barátságuk húsz éves történetét is, megrázóan gyengéd kirohanásait, eszelős bizalmatlansági rohamait – à propos de tout et rien[8] odavetett „Vous m’avez trahi!”‑jait[9] – nem is beszélve egy saját kivitelezésű vacsora emlékezetes ábrázolásáról, amelyre meghívta magához Marcel Proustot és James Joyce‑t, akik akkor látták egymást először és utoljára.[10] „Mintha mázsás súlyokat cipelnék, úgy kellett életben tartanom ezt a beszélgetést” – mondja Fargue. Pedig előrelátóan már korábban meginvitáltam magamhoz két szép hölgyet, hogy valamelyest enyhítsék az összeütközést. De nem tudtam megakadályozni, hogy Joyce induláskor ne esküdjön meg mindenre, ami kedves volt előtte, hogy soha többé nem teszi be a lábát olyan helyre, ahol összefuthat ezzel az alakkal.” Fargue utánozza, ahogy az ír férfit átjárja a szörnyülködés, amikor Proust valamelyik császári vagy hercegi fenségről tágra nyílt, ragyogó szemmel azt állította: „C’était ma première altesse.”[11] – A kilencvenes évek végének fiatal Proustja olyan út elején állt, amelynek alakulását maga sem látta előre. Akkoriban az emberben kereste az önazonosságot, amely szerinte valóban megistenít. Így indult útnak a személyiség eszméjének legnagyobb rombolója a kortárs irodalomban. – „Fargue” – írja Léon Pierre‑Quint[12] 1929 novemberében – „azon emberek közé tartozik, akik úgy beszélnek, ahogyan írnak, egyfolytában művek hagyják el a száját, amelyek megíratlanok maradnak – talán lustaságból, talán mert megveti az írást. Kizárólag szellemességekben és szójátékokban tud megnyilvánulni, amelyeket önkéntelenül és vég nélkül váltogat. Mint egy gyermek, úgy szereti Párizst, annak isten háta mögötti kis kávézóit, kocsmáit, utcáit és záróra nélküli éjszakai életét. Biztosan ragyogó egészségnek és roppant ellenálló természetnek örvend. Napközben iparmágnásként dolgozik, éjjel aztán felkerekedik. Elegáns nők, amerikaiak, járnak szórakozni vele. Ez a közel ötven éves férfi éjszakánként dzsigolóként él, mintha másként nem is lehetne, és mindenkit, akivel csak találkozik, rabul ejt szavaival.” Pontosan ilyennek ismertem meg én is, amikor visszaemlékezések és maximák kis tűzijátéka mellett együtt időztünk, míg hajnali háromkor ki nem dobtak bennünket.

Január 9. Jouhandeau.[13] A szoba, ahol fogad, egy műterem és egy szerzetes cellájának legtökéletesebb keveréke. Két falán egymás mellett sorakoznak az ablakok. Ezenkívül van egy tetőablak. Sűrű szövésű zöld függönyök mindenütt. Két asztala közül mindkettőt joggal nevezhetnénk íróasztalnak. A mellettük álló székek elveszettnek tűnnek a térben. Délután öt óra; a fény egy kis mennyezeti csillárból és egy nagy állólámpából jön. A munkakörülményekben rejlő varázslatról beszélgetünk. Jouhandeau a jobb felől érkező fény ihlető erejéről beszél. Aztán számos önéletrajzi dolog következik. Tizenhárom‑tizennégy esztendős korában döntő befolyást gyakorol rá két kedvesnővér, akik szülővárosának karmelita apácaiskolájában élnek. Ekkortól kezdi el körbefonni a katolicizmus, amely előtte csak nevelési és oktatási tárgyként került hozzá közel. Hogy idővel ennél több lett, a szobába pillantva azonnal tudtam az ágy fölött lógó porcelánfeszületből. Mégis bevallom neki, hogy első könyve ismeretében nem volt világos számomra, vajon a katolicizmust hívőként vagy pusztán felfedezőként – „explorateur”‑ként – ábrázolja‑e. Ez utóbbi kifejezés igencsak az ínyére volt. Ahogy ott ült velem szemben, s halk hangon, lebilincselően és élénken beszélt ez a nagyon előkelő és valamelyest törékeny jelenség, sajnálni kezdtem, hogy csak most kerültem hozzá közel, amikor az ő világát veszélyeztető erők éledeznek bennem. Tovább beszélt az életéről, főként arról az éjszakáról – Déroulède [14] temetése után –, amikor elégette az életművét, azt a hatalmas mennyiségű feljegyzést és spekulációt, amelyek ekkorra már akadályt jelentettek számára az igaz élet felé vezető úton; munkássága csak ezután vesztette el a lírai‑spekulatív jegyeket. Csak ezután öltött alakot azoknak az embereknek a világa, akik – mint Jouhandeau elmondta – mind szülővárosának ugyanabból az utcájából származnak, ahol korábban lakott. Fontossá vált számára, hogy leírhassa ezeknek az embereknek a világát, azt a kozmoszt, amelynek törvénye csak a középpontja felől válik érthetővé. Ez a középpont Godeau, egy Szent Antal redivivus, aki saját ördögeit, szajháit és bestiáit a spekulatív teológiából meríti. – Továbbá: „Ami a katolicizmusban leginkább lenyűgöz, az az eretnekség.” Számára minden individuum egy eretnek. És szenvedélyesen szereti a katolicizmus megjósolhatatlan, egyedi torzulásait. Gyakran előfordul, hogy már régóta maga előtt látja a karaktereit – akik közül több még sohasem lépett színre a könyveiben –, mígnem eléggé megragadhatóvá válnak számára ahhoz, hogy ábrázolhassa őket; gyakran hosszú idő telik el, mire valamely kis gesztusuk vagy szófordulatuk elárulja különleges, legsajátabb eretnekségüket. Szereplőinek nagyszerű és rejtélyes játékosságáról magyarázok neki, akik szétszórtságukban nem hétköznapi használati tárgyakkal dolgoznak, mint például a kés vagy a villa, a gyufa vagy a ceruza, hanem dogmákkal, varázsigékkel és megvilágosodásokkal. Nagyon tetszik neki, hogy a „jouets menaçants”[15] kifejezést használom. Szóba kerül Ermeline, Noëmie Bodeau. És Zéline kisasszony, akinek történetét allegorikusan a bűn képében ábrázolnám, amely nem csábítja el ezt a nőt, de nem ám, hanem nyakon ragadja, és a szerencsétlen bódultat előrelöki az erény útján. Persze elmondom neki gondolataimat az őrület nagyszerű és megvilágító ábrázolásáról a Marié du village-ban. Az egyik kritikus a szerzőt Blake-hez hasonlította. Úgy gondolom, akkor látjuk be az állítás helyességét, ha arra a kegyetlenségre gondolunk, ahogy Jouhandeau kiteszi alakjait a vallási tapasztalatnak, azaz arra az odavetettségre, amelyik mondatainak váratlan fordulataiban fejeződik ki. „Vous personnages sont tout le temps à l’abri de rien.”[16] – Beszélgetésünk végét az a szöveghely jelezte, ahol felütötte a Monsieur Godeau intime[17] csodás luxuskiadását. Ő maga is a könyv fordulópontjának nevezi, ahol Isten pokolbéli tartózkodását és a pokollal való küzdelmét írja le.

Január 11. Reggeli Quinttel. Tervez egy könyvet Gide-ről. Hangsúlyozta, hogy Gide utóbbi könyvei szétzilálták a közönséget, s a Nők iskoláját[18] leszámítva csekély volt a könyvkereskedelmi sikerük. A szexuális kérdésekről szóló vita nem volt a francia közönség ínyére, amely még mindig közelebb áll a Souris[19] és a Vie parisienne[20] retrousséihoz,[21] mint a Wilde‑jelenséghez. Véleményem szerint Gide homoszexualitást érintő fejtegetéseinek az a legszembetűnőbb gyengéje, hogy tisztán természeti jelenségként próbálja tételezni ahelyett, hogy Prousthoz hasonlóan a szociológiát választaná kiindulópontként ennek a hajlamnak a tanulmányozásához. Azonban ez is a férfi konstitúciójával függ össze, amelynek képlete mintha egyre inkább a következő ellentéttel volna leírható: az egyik oldalon a megkésett pubertás, a megkínzott és hasadt természet, szemben írásműveinek tiszta, szigorú, finom vonalvezetésével.

Január 16. Champs-Élysées Színház. Az „Amphitryon 38”[22] Giraudoux‑tól az egyetlen olyan darab, amely Párizsban jelenleg színházlátogatásra ösztönözhet, mivel a tehetséges Pitoëff a „Bűnözők”[23] előadásával foglalja le színpadát. A 38 azt jelenti, hogy ez az anyag harmincnyolcadik feldolgozása. Csak egy kicsit kell csavarnunk ezen a kifejezésen, és máris a vállalkozás lényegéről vall. Valóban, Giraudoux hallatlanul értékes anyagként tekintett a mítoszra, amely ennyi kézen megfordulva semmit sem veszített értékéből, a leheletnyi patinától csak tovább nőtt az értéke, és most az elé a divatos feladvány elé állította a költőt, hogy újszerűen, elegánsan méretre szabva, nem várt módon érvényre juttassa. Ha Cocteau „Orpheusz”‑ával[24] hasonlítjuk össze a darabot, hiszen az is egy antik téma új feldolgozása, akkor szembeötlő, hogy Cocteau a legújabb építészeti alapelvek szerint konstruálja újra a mítoszt, míg Giraudoux a divat szellemében képes megújítani azt. Az ember kedvet kap a következő arányviszony felállításához: Cocteau: Corbusier[25] = Giraudoux: Lanvin.[26]

És valóban: a Lanvin‑féle nagy divatház bocsátotta rendelkezésre a kosztümöket, és az Alkménét alakító Valentine Tessier szerepe szerint öltözete csipkéi, szalagjai, vállkendői és fodrai legalább annyira tehetséges és eleven partnerei a játékban, mint Merkúr, Sasias, Zeus és Amphitryon. Ha hozzávesszük, hogy a nézők felé virtuózan és csábítóan közvetített tanulság a házastársi hűség ügyét viszi diadalra az erotika minden olümposzi rafinériájával szemben, már meg is ragadtuk a darab egészének divatos és konzervatív, egyszóval kifejezetten franciás irányát. Miközben az ember az enyhe téli éjszakán gondolataiba merülve lépdel hazafelé, valamivel közelebb kerül azokhoz az erőkhöz, amelyek miatt a város évszázadokon keresztül a divatnak szentelte a legátfogóbb gazdasági és szellemi szerveződéseit, Giraudoux‑tól pedig annak bizonyosságával távozunk, hogy a divat nem egyszerűen nőket, hanem múzsákat öltöztet.

Január 18. Berlnél.[27] Még mindig ez a primitív módszer válik be leginkább: mielőtt látogatást teszünk egy ismeretlennél, lapozgassuk fél órán keresztül az írásait. Ezúttal sem volt hiába. A „Mort de la Pensée Bourgeoise”‑ban bukkantam rá erre a szakaszra, melynek fénye előrevetült Berlre, de visszamenőleg rávilágított a Lautréamont-ról szóló beszélgetésemre is Quinttel. A szadizmusról szóló szakasz: „Mi másra tanít Sade műve, mintsem arra, hogy felismerjük, miként idegenedik el egy igazán forradalmi szellem a szerelem eszméjétől. Amennyiben művei nem azokat az elfojtásokat jelenítik meg, amelyek egy fogoly esetében természetesek, és feltéve azt is, hogy nem a megbotránkoztatás szándéka hozta létre őket – s nem hiszem, hogy Sade esetében ez volna a helyzet, hiszen ez meglehetősen idétlen terv lett volna a Bastille-ban raboskodva –, tehát ha nem efféle dolgokról van szó, akkor művei a forradalmi tagadásból fakadnak, amelynek kifejtette a legvégső logikai következményeit. Mi haszna is volna a hatalmon lévők elleni tiltakozásnak, ha elfogadnánk az emberi élet természet adta feltételeit minden felháborító következményükkel együtt? Mintha az előítéletek közül nem a »normális szerelem« volna a legbotrányosabb! Mintha a nemzés jelenthetne valami mást is, minthogy a legméltatlanabb módon beleegyezünk az univerzum alapvető tervébe! Mintha azok a természeti törvények, amelyeknek a szerelem aláveti magát, nem volnának zsarnokibbak és gyűlöletesebbek a társadalmi törvényeknél. A szadizmus metafizikai értelme nem más, mint a remény, hogy az ember lázadása eléri azt a roppant intenzitást, amellyel rákényszeríti a természetet törvényei megváltoztatására, s hogy a természet végül meghajol az asszonyok elszántsága előtt, akik nem tűrik tovább a terhesség méltatlanságát, a szülés veszélyeit és fájdalmait, és más módot talál az emberi faj fennmaradására a Földön. Az erő, amely »nemet« mond a családra és az államra, Istenre is »nemet« kell, hogy mondjon, és ugyanúgy át kell hágnia a Teremtés könyvének ősi törvényét is, ahogyan a hivatalnokok és a papok rendelkezéseit: »Arcod verítékével eszed kenyeredet; fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet« – ez az a törvény, amelynek nem az előidézésében áll Ádám és Éva bűne, hanem abban, hogy eltűrték maguk felett.”– Később a szerző szobájában: alacsony ülőalkalmatosságok, leszámítva az íróasztal melletti széket. A szoba rövidebb falánál kivilágítható akvárium áll. Fölötte Picabia egyik festménye. A zöld tapétás falakat aranyozott lécek szegélyezik. A polcokat zöld bőrrel vonták be: Courier, Sainte‑Beuve, Balzac, Staël, „Az ezeregyéjszaka meséi”, Goethe, Heine, Agrippa d’Aubigné és Meilhac és Halévy.[28] Nem nehéz rájönni, hogy Berl azok közé az emberek tartozik, akik csak arra várnak, hogy valaki szóba hozza a kedvenc témájukat, hogy aztán előadja mondandóját, nem tűrve túl sok közbevetést. Polemikus művének folytatásával most elsősorban az a célja, hogy utolsó rejtekhelyeiről is kiűzze a polgárok képmutató vallásosságát. Ezeket a rejtekhelyeket azonban nem a katolicizmusban véli megtalálni, annak hierarchiáiban és szentségeiben, és még csak nem is az államban, hanem az individualizmusban, az egyén összemérhetetlenségébe és halhatatlanságába vetett hitben, abban a meggyőződésben, hogy a saját bensőnk egy egyszeri és soha vissza nem térő tragikus cselekmény színtere. Ennek a meggyőződésnek a legdivatosabb formáját a tudattalan kultuszában fedezi fel. Ha nem biztosított volna efelől, akkor is tisztában lettem volna azzal, hogy maga mellett tudja Freudot a fanatikus küzdelemben, amelyet ez ellen a kultusz ellen indított – helyesebben a szürrealizmus ellen, amely űzi azt. Majd a Grand Jeu folyóirat frissen beszerzett példányára pillantva, amelyet a csoport néhány renegát tagja ad ki, így szól: „Szeminaristák mind, semmi több.” Ezután néhány furcsa utalást tesz a fiatalok életstílusára; a refus-re, ahogy Berl mondja. Ezt úgy fordíthatjuk: szabotázs. Az interjú megtagadása, az együttműködés visszautasítása, a fényképész kikosarazása tehetségük megannyi bizonyítékát jelentik számukra. Berl mindezt igen szellemes módon a párizsiak aszkézisre való megcsontosodott hajlamával hozza összefüggésbe. Másfelől még mindig itt kísért a félreismert zseni képzete, amelyet odahaza teljesen ki akarunk iktatni. Itt még glóriát fonnak a bukott ember köré, amelyet a sznobizmus ismét bearanyozna. Mint például azok a befektetők, akik klubot alapítanak a festmények felvásárlására, és arra kötelezik magukat, hogy tíz éven belül nem dobják újra piacra őket. Fő elvük: egyetlen festményért sem lehet 500 franknál többet fizetni. Aki drága, az már befutott; aki befutott, nem ér semmit. Hallgatom szavait, és nem mondok ellent. De azért annyira nem érthetetlen számomra sem a fiatalemberek viselkedése, sem a vén sznoboké. Mennyi, de mennyi különféle módja is van annak, hogy művészként befusson valaki, és milyen kevésnek van vajmi köze is a művészethez!

Január 21. Albert úr.[29] D.[ausse] reggel megjelenik a szállodában, és arra kér, ne tervezzek semmit estére. Este hétkor értem jön, és bemutat Albert úrnak. Albert urat, idézem, az établissement-jában[30] fogja felkeresni. Roppant különleges helyként írja le. Nos, ez az établissement – a Quartier Saint‑Lazare egyik fürdője – tényleg igazán figyelemreméltó. De festőinek igazán nem nevezhető. A komoly, valódi, azaz a társadalmilag veszélyes vétkek szerényen viselkednek, természetesen kerülik az üzletszerűség minden látszatát, szinte van bennük valami megható. Albert úr barátja, Proust, bizonyára tudta, mi folyik itt. Ezért aztán nehéz leírni a fürdő atmoszféráját. Nagyjából ilyen: a család falszomszédságában, mégis a háta mögött, mint minden valódi vétek. Valódi a feltűnő – méghozzá egész este tartó –, őszinte, családias bizalmasság ezek között a fiúk között, ami egyáltalán nem áll ellentétben meglepő nyíltságukkal. Mindenesetre azok közt, akikkel ott találkoztam, még a legfurcsább, legmesterkéltebb modorúak is valamiként naivak voltak, fiús engedetlenkedés, játékosság és dac jellemezte őket, ami valahol mélyen az internátusban töltött időmre emlékeztet. – Először keresztül kellett vágni az udvaron: macskaköves, békés tájék. Az erre nyíló ablakok közül némelyik világos volt. De világít Albert irodája a tejüveg mögött, és egy balra eső manzárdszoba, amely oromszerűen mered az ég felé. Hárman voltunk. Hesselnek és nekem jó képet kellett vágnunk, amikor D.[ausse] Proust fordítóiként[31] mutatott be minket. Megdöbbentő módon beigazolódott, amit Hessel néhány napja mondott róla: mintha tengeristen lenne, aki mindennel keveredik, s mindent határt elmos. Ez egyébként leginkább a csoportot alkotó porcelánfigurákra jellemző; a szerelmespárok esetében a porcelán valódi kerítő anyag; D.[ausse]-t úgy képzelem, mintha egy kerítő porcelán-folyamisten lenne. A statiszták közül M[aurice] S[achs][32] bizonyult főszereplőnek. Élénkségével és anekdotáinak nyilvánvalóan már többször kipróbált célirányosságával főleg azt érte el, hogy bizonyos epizódok, bizonyos információk később gyanússá váltak számomra. Amikor aztán velem és Hessellel az autóba préselődve azonnal az Albert-féle legfontosabb történeteknek valamiféle jegyzékét vagy mintagyűjteményét tárta elénk, némi rossz érzéssel egy ürügyként használt tournée des grands‑ducs[33] nyomait fedeztem fel. A tejüvegek mögött a hall, amelyet a tárolóhelyiségek zajmentesen elszigetelnek a megütköztető vagy megbotránkoztató hálószobáktól. Majd megláttuk Albert urat a pult vagy inkább a kassza mögött, röviden szólva a mosdókeszyűkből, parfümökből, pochette surprise-ekből,[34] fürdőbelépőkből és lotyószerű babákból álló kínálat mögött. Igen barátságos, igen diszkrét köszönés, miközben továbbra is kellemdúsan intézi a hátralévő munkákat. Proust, ha jól emlékszem, 1912‑ben ismerte meg őt. Akkoriban nem lehetett több húsz évesnél. Mostani megjelenéséről pedig úgy alkothatunk fogalmat, ha kijelentjük: látszik rajta, milyen szép lehetett akkoriban, amikor Radziwill herceg inasa volt, korábban pedig Orloff hercegé. Vonásaiban valamiként erjedni kezdett a legmélyebb alázatosság és a legszélsőségesebb határozottság tökéletes keveréke, ami a lakájokra jellemző – mintha az uralkodó rend nem lelne örömöt abban, hogy azoknak parancsol, akiket nem képzett ki parancsnokká –, így aztán egy-egy pillanatra egy tornatanárra hasonlít. Estére nagyszabású programot terveztek. Mindenesetre felmerült, hogy az új barátságot vacsora után megerősítjük Albert úr második établissement‑jában, a Bal des Trois Colonnes-ban. Talán csak az udvariasság kedvéért, de rövid ideig úgy tűnt, mintha még nem döntöttek volna a vacsora helyszínéről. Aztán gyorsan megegyeztek a rue de Vaugirard egyik mulatójában, ami előtt Hessel és én három évvel ezelőtt már egyszer elsétáltunk, de nem kockáztattuk meg, hogy bepillantsunk. Ezen az estén akadt ott néhány meglepően szép fiú. Köztük egy vélhetőleg valódi indiai herceg is, aki iránt M. S. olyannyira élénken érdeklődött, hogy végül kútba esett az a terve, hogy Albert úrból különösen bizalmas híreket szedjen ki. Nem is tudom, mennyire lettek volna érdekesebbek számomra, mint az a néhány, kifejezetten mellékesen, szinte akaratlanul elejtett megjegyzés, amelyek csak úgy beszűrődtek a beszélgetésünkbe. Ugyanis nem igazán izgat az a kérdés, mivel járna, ha valaki felhasználná a művek értelmezéséhez Proust szenvedélyeit – ezek közül némelyik egészen hasonlít a híres jelenetre Vinteuil kisasszonnyal.[35] Fordítva viszont a Proustéhoz hasonló életművek szerintem utalnak a szadizmus általános, ám igen rejtett jellemzőire. Abból indulok ki, hogy Proust telhetetlennek bizonyul a legparányibb események elemzése során. Emellett pedig kíváncsi, ami roppant közel áll ehhez. Tapasztalatból tudjuk, hogy a szadista kezében a kíváncsiság az ismétlődő, ugyanazt a tényállást firtató kérdés alakjában eszközzé válhat – ugyanazzá az eszközzé, amelyet a gyermekek ártatlanul használnak. Proust léthez való viszonyulásában van valami ebből a szadista kíváncsiságból. Olyan szöveghelyek fordulnak elő nála, ahol kérdéseivel mintegy a végsőkig feszíti az életet, máshol pedig úgy áll a szív valamely ténye előtt, mint a szadista tanár a megfélemlített gyermek előtt, hogy aztán kétértelmű gesztusokkal, csipkelődve, marakodva, valahol a szeretgetés és a kínzás között, egy gyanított, talán nem is valódi titok elárulására kényszerítse őt. Ebben az egyben konvergál két nagy szenvedélye, a kíváncsiság és a szadizmus: képtelen belenyugodni a tényállásokba, minden titokban még kisebbet sejt, abban egy még parányibbat, és így tovább a végtelenségig, miközben a felkutatott dolog jelentősége mind nagyobbá válik méretének csökkenésével. – Ez járt a fejemben, míg Albert úr felvázolta előttem ismeretségük alakulásának történetét. Köztudott, hogy Proust nem sokkal megismerkedésük után berendezett számára egy maison de rendezvous-t.[36] Ez a találkahely az író számára egyszerre jelentett pied‑à‑terre-t[37] és laboratóriumot. Itt ismerte meg – valószínűleg saját szemével is megbizonyosodva – a homoszexualitás valamennyi fajtáját, és innen származnak azok a megfigyelések, amelyeket később felhasznált a megbéklyózott Charlus[38] ábrázolásánál, ide vitette Proust néhai nagynénje bútorait, hogy később „A virágzó lányok árnyékában” lapjain arról panaszkodhasson, milyen méltatlan sors jutott nekik egy bordély berendezéseként. – Későre járt már, nehezemre esett kiszűrni Albert úr alig artikulált hangját a gramofon zajából, amelyre állandóan új lemezeket tett fel egy elégikus szépség, aki lyukas nadrágfeneke miatt nem táncolhatott, és amúgy is bántotta az indiai herceg sikeres rivalizálása. Túlságosan is fáradtak voltunk ahhoz, hogy Albert úr vendégszeretetét chez lui,[39] azaz a Trois Colonnes-ban viszonozhassuk. D.[ausse] hazafuvarozott minket.

Január 26. Félix Bertaux.[40] Délies kinézete ellenére lotaringiai. De valószínűleg francia vér folyik benne. Abból az időből származik ez a szép kis történet, amikor fiatal tanár volt Poitiers‑ben: Az Action française[41] egyesületi estet tartott – még a háború előtt. Bertaux néhány barátjával jelent meg, akik már kiváltak az egyesületből. A referens csatlakozásra buzdító előadása után az ülés vezetője nyilvános állásfoglalásra szólítja fel a másként gondolkodókat. Bertaux meglepetésére senki sem jelentkezik. Gyors elhatározással felugrik a székéről a helyiség túlsó végén, majd hatalmas léptekkel átviharzik a termen a pódiumig, és háromnegyed órára birtokba veszi a tribünt. Beszéde száznyolcvan fokos fordulatra készteti az Action française közönyös tagjaiból álló közönségét: „Il a renversé la salle”[42] – ahogy mondani szokás. Másnap utójáték az osztályában. Épp fel akar írni valamit a táblára, de leejti a krétát. Tíz fiú ugrik ki a padból, hogy felvegye. Bertaux megrökönyödik, és pontosabb magyarázatot akar, ezért most már csak látszólag véletlenül újra leejt valamit. Ezúttal húsz fiú ugrik föl. Előző esti beszéde viharos rokonszenvet ébresztett. A legragyogóbb politikai karriert futhatná be, lehetne prefektus vagy parlamenti képviselő. Ő azonban szabad óráiban inkább egy francia‑német lexikonon dolgozik, amely már tizenöt éve foglalkoztatja, és amelyhez sokan nagy reményeket fűznek. Beszélgetésünk főként Proust körül forog. Proust vagy Gide – 1919‑ben rövid ideig kérdéses lehetett, kit illet az első hely. Bertaux számára azonban ez már akkor is egyértelmű volt. A megszokott ellenvetések és fenntartások: ő, mármint Proust, nem gazdagította a substance humaine‑t,[43] nem magasztosította fel, nem tisztította meg a concept de l’humanité-t.[44] Bertaux idézi azt a hasonlatot, amellyel Gide szerint jellemezhető, miként járt el Proust a hétköznapok valóságával: egy darab sajt a mikroszkóp alatt; magunkban ezt mondjuk: „Eh bien, c’est ça ce que nous mangeons tous les jours?!”[45] – Erre én: bizonyára igaz, hogy nem emelte magasba az embert, hanem pusztán elemezte. Erkölcsi nagysága viszont egészen másban ragadható meg. Előtte egyetlen író sem vallotta ilyen szenvedéllyel saját ügyének az utunkat keresztező tárgyak iránti hűséget. A hűséget egy délutánhoz, egy fához, egy tapétán megjelenő fényfolthoz, a hűséget ruhákhoz, bútorokhoz, parfümökhöz vagy tájakhoz. (Itt kellett volna megjegyeznem, hogy az utolsó kötet felfedezése – azaz a Guermantes és Méséglise felé vezető utak összefonódása – allegorikusan a legfőbb tanulságot foglalja magában, amellyel Proust megajándékozhatott minket.) Elismerem, hogy Proust alapjában véve se range du côté de la santé.[46] Vélhetőleg Freud zseniális időskori műve, „A halálösztön és az életösztönök”[47] a legalapvetőbb Proust‑kommentár. Beszélgetőtársam hajlik rá, hogy mindezt elfogadja, ám kifejezetten nyers marad, peut-être se range du côté de la mort.[48] Végül megelégszem azzal, hogy rámutatok: ha Proust kereste és szerette az egészséget a műveiben, akkor az nem a férfiember tettrekész egészsége, hanem a védtelen és törékeny gyermeké.

*

Jegyzetek: 

A szöveg eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 4.1. k., Szerk. Tillman Rexroth, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 568–591.

A fordítást az eredetivel egybevetette és a szöveget gondozta: Kerekes Amália. A francia vonatkozások tisztázása Kun János Róbert munkája.

[1] Louis Aragon Paysan de Paris című regényéből Benjamin 1928-ban részleteket fordított, amelyek a Die literarische Welt június 8-ai és június 15-i számában jelentek meg (Don Juan und der Schuhputzer, Briefmarken, Café Certa). Benjamin ezenkívül a regény második fejezetéből (Le Passage de l’Opéra) hosszabb időre is ihletet merített a Passzázsok munkacímű projektjéhez, mivel abban Aragon aprólékosan ábrázolta a passzázsok tárgyi kultúráját. Illyés Gyula 1927‑ben írt recenziót a kötetről [Louis Aragon (Édition de la Nouvelle Revue Française, 1926), Dokumentum 3.sz. (1927. március), 34–35.], majd fordításában részlet jelent meg a regényből magyarul: Louis Aragon: Párizsi paraszt, ford. Illyés Gyula. In: Uő.: Válogatott versei. Budapest, Európa 1964, 16–18. – Aragon fent nevezett regénye A szürrealizmus kiáltványával egyidőben keletkezett. André Breton: A szürrealizmus kiáltványa. In: A szürrealizmus. Ford. és válogatta Bajomi Lázár Endre. Budapest, Gondolat 1968, 149–178.

[2] A házmester, a zöldségárus, a hekus.

[3] A lakókerület.

[4] „Már hiányoltuk.”

[5] Robert Desnos (1900–1945), francia költő, a szürrealizmus egyik első képviselője. A theresienstadti lágerben halt meg, miután részt vett a francia ellenállási mozgalmakban. Julien Green (1900–1998), francia‑amerikai regényíró, jelentős naplóhagyatékkal. 1940–45 között az USA-ból támogatta a francia ellenállást. Leon-Paul Fargue (1876–1947), költő, esszéista, kritikus, a Nouvelle Revue Française szerzője. Paul Valéryvel és Valery Larbaud-val a Commerce című folyóirat szerkesztője, amely szürrealista szerzőket is támogatott.

[6] Éjszakai lokálok.

[7] Camille Dausse, párizsi orvos, aki 1933 őszén Benjamint maláriával kezelte (ld. Benjamin 1939. október 12‑ei, Gretel Adornónak írt levelét, in: Gretel Adorno – Walter Benjamin: Briefwechsel 1930–1940, Frankfurt am Main, Suhrkamp 2005, 390–393.)

[8] Semmiségek miatt.

[9] „Ön hűtlen lett hozzám!”

[10] A Fargue által szervezett sikertelen találkozás történetét Proust és Joyce között leírja Richard Ellmann: James Joyce, New York, Oxford University Press 1959, 30skk.

[11] „Ő volt az első fenség az életemben.”

[12] Leon‑Pierre Quint (1895–1958), francia kritikus, Benjamin barátja. Az első Proust-monográfia szerzője (Marcel Proust: sa vie, son œuvre, Paris, Editions de Sagittaire 1925).

[13] Marcel Jouhandeau (1888–1979) számos önéletrajzi alapú regény szerzője. Benjamin fordítása Mademoiselle Zéline, ou Bonheur de Dieu à l’usage d’une vieille demoiselle (1924) című művéből megjelent a kortárs francia próza egyik német nyelvű antológiájában Félix Bertaux kiadásában 1930-ban (Neue französische Erzähler). Jouhandeau‑tól Benjamin fordításában ezenkívül Der Dorfbräutigam [Le marié de village] címmel jelent meg regényrészlet az Europäische Revue-ben 1931-ben (VII., 105–131). (Ld. Walter Benjamin: Briefe, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1978, 490.) Jouhandeau 1917‑ben Albert Le Cuziat népszerű férfibordélyában dolgozott, amelyet Proust is gyakran látogatott. Ekkortájt Jouhandeau Proust asszisztenseként működött közre a szadisztikus jelenetek megfigyelésében, amelyekről aztán feljegyzéseket készített.

[14] Paul Déroulède (1846–1914) költő és drámaíró.

[15] Veszélyes játékszerek.

[16] „Az Ön alakjai egyetlen pillanatig sincsenek biztonságban.”

[17] Marcel Jouhandeau, Monsieur Godeau intime, Paris, Gallimard 1926.

[18] André Gide: A nők iskolája. Ford. Gyergyai Albert. Nyugat 1929. (Folytatásokban.)

[19] Vélhetőleg: Johann Strauss A denevér c. vígoperettje 1874‑ből.

[20] A La vie parisienne vígopera négy felvonásban, Jacques Offenbach zenéjével, Henri Meilhac és Ludovic Halévy librettójával, amelynek premierje 1886‑ban volt a Palais Royalban.

[21] Felhúzott szoknyáihoz.

[22] Giraudoux három felvonásos darabját 1929‑ben a Comédie des Champs‑Elysées‑ben játszották először, ugyanabban az évben könyv formában is megjelent.

[23] Ferdinand Bruckner darabja, Ninon Steinhof és André Mauprey fordításában. Francia címe: Les criminels.

[24] Jean Cocteau, Orphée, egy felvonásból álló színdarab, amely 1926-ban került bemutatásra, rendezte Georges Pitoëff. Walter Benjamin részt vett a bemutatón, és személyesen is találkozott Cocteau-val.

[25] A svájci származású Le Corbusier (1887–1965) Franciaország vezető avantgárd építészeként lett híres, olyan épületek tervezése révén, mint pl. az Esprit Nouveau pavilon (1925).

[26] Jeanne Lanvin (1867–1946), divatháza a Faubourg Saint‑Honorén Párizs elitjét látta el ruházattal.

[27] Emmanuel Berl (1892–1976), francia író, esszéista. Benjamin beszámol Scholemnek írt francia nyelvű levelében a találkozásukról 1930. január 20-án, amelyet valamennyi addigi párizsi találkozásai közül az egyik legfontosabbnak tart, és így zárja sorait Berlről: „Ezek az írások döbbenetesen közel állnak a saját nézeteimhez.” Walter Benjamin: Briefe II. 1929–1940. Szerk. Gershom Scholem, Theodor W. Adorno, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1978, 507.

[28] Paul‑Louis Courier (1772–1825), francia pamfletíró, az irónia és a polémia mestere; 1814 után a Bourbon restauráció szenvedélyes ellenfele. Charles Augustin Sainte‑Beuve (1804–1869), befolyásos és termékeny kritikus, novellista és költő volt, mára legfőképpen az általa kidolgozott irodalomtörténeti módszer révén ismert, amely a szerző pszichológiájának és miliőjének jelentőségét hangsúlyozza. Madame de Stäel (1766–1817), prózaíró, akinek hírnevét a De L’Allemagne (1810, magyarul részlet: Németországról. In: A romantika, Budapest, Gondolat, 1965) című könyve alapozta meg, amelyben széleskörűen ábrázolja a korabeli Németország kulturális életét. Ez a könyv nagy szerepet játszott a német romantika és a forradalom utáni Franciaország kultúrája közötti kapcsolódások kialakításában. Theodore Agrippa d’Aubigné (1552–1630), francia történész, a reformáció úttörője. Henri Meilhac (1831–1897) drámaíró volt, a bulvárszínház virtuóza. Ludovic Halévyvel (1834–1908) együttműködve számos operettlibrettót írt, általában Jacques Offenbach zenéjéhez.

[29] Albert le Cuziat fontos kapcsolatot jelentett Proust számára Párizs homoszexuális világának megismeréséhez. Modellként szolgált Jupien alakjához (Charlus segédje a Szodoma és Gomorrában). Ezenkívül Albertine figurájához is ő szolgáltatott mintát, bár nem egyedüli modellként. Le Cuziat 1916‑ban férfibordélyt nyitott a Hotel Marigny‑ben, rue de l’Arcade 11. szám alatt.

[30] Műintézmény.

[31] Franz Hessellel együttműködve Benjamin a Proust‑regényfolyam három kötetét fordította le: Az A l’ombre des jeunes filles en fleurs-t Im Schatten der jungen Mädchen címen 1927‑ben a Die Schmiede kiadásában, a Le côté de Guermantes [Die Herzogin von Guermantes] 1930‑ban jelent meg a Pipernél. A Sodome et Gomorrhe elkészült fordítása eltűnt.

[32] Maurice Sachs (1906–1945), novellista és szatirikus esszék szerzője, hírhedt volt kaotikus és botrányokkal tarkított életvezetéséről. Katolikus hitre tért zsidóként kollaborált a Gestapóval. Ennek ellenére deportálták, és a második világháború végén Hamburg valamelyik börtönében gyilkolták meg.

[33] Megállás nélkül mulatozni, mulatóról mulatóra járni.

[34] Meglepetés-csomagocskák.

[35] Ezt a jelenetet Benjamin 1926/27 telén felolvasta Asja Lacisnak Moszkvában. Ld. Walter Benjamin: Moszkvai napló. In: Uő.: A belső világ krónikája, Budapest, Kijárat, 2020, 84. „Aztán felolvastam a leszbikus jelenetet Proustból. Asja megértette benne a vad nihilizmust: ahogyan Proust úgymond behatol a nyárspolgár bensőjének »szadizmus« feliratot viselő, rendezett kis szobájába, és ott mindent kíméletlenül darabokra hasít, úgyhogy a bűnösség ragyogóan tiszta, szépen elrendezett koncepciójából semmi sem marad, ehelyett a gonosz minden törésponton világosan megmutatja az »emberséget«, sőt a »jóságot «: valódi szubsztanciáját.”

[36] Találkahelyet.

[37] Átmeneti lakhelyet.

[38] Vö. Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. A megtalált idő. Ford. Jancsó Júlia. Budapest, Atlantisz 2009, 167.

[39] Nála.

[40] Félix Bertaux (1881–1948), germanista, író, fordító. Ő mutatja be Adrienne Monier-t, a La Maison des Amis des Livres tulajdonosát Benjaminnak.

[41] Action française: a második világháború előtti korszak legnagyobb hatású szélsőjobboldali politikai mozgalma. Charles Maurras és Léon Daudet indította 1898‑ban, a Dreyfus‑affér kontextusában.

[42] Megfordította a dolgok állását.

[43] Az emberi lényeget.

[44] Az emberi fogalmát.

[45] „Na és aztán, ez volna az, amit nap mint nap fogyasztunk?!”

[46] Az egészség oldalán áll.

[47] Sigmund Freud: A halálösztön és az életösztönök. Ford. Kovács Vilma. A ford. ellenőrizte Ferenczi Sándor, Budapest 1923. Újabb kiadása: Sigmund Freud: A halálösztön és az életösztönök / Egy illúzió jövője. Ford. Kovács Vilma; Schönberger Székács István, Budapest, Helikon 2020. (=Helikon zsebkönyvek 86.)

[48] Talán a halál oldalán áll.

A cikk szerzőjéről
Walter Benjamin (1892-1940)

Német filozófus, kritikus, esszéista.

A fordítóról
Zsellér Anna (1981)

Germanista, kritikus, Babits Mihály-ösztöndíjas (2019) (mű)fordító.

Kapcsolódó
Walter Benjamin: Párizsi napló (2.)