Walter Benjamin: Paul Valéry. A költő 60. születésnapjára
Fotó: Wikipedia
Walter Benjamin: Paul Valéry. A költő 60. születésnapjára

O langage chargé de sel, et paroles véritablement marines![1]

Valéry valaha tengerésztiszt akart lenni. Azon az emberen, akivé lett, máig felismerhetők ennek a fiatalkori álomnak a jegyei. Itt van mindjárt formagazdagságát tekintve visszafogott költészete, amely úgy csapolja le a gondolkodásról a nyelvi kifejezést, ahogyan a tenger a szélcsöndet; másfelől pedig éppen ez a gondolkodás, amely minden ízében matematikai jellegű, és úgy böngészi a tényeket mint a tengeri térképeket, miközben nem tetszeleg a „mélységekbe” pillantva, hanem már akkor is boldog, ha veszélytelenül tartani tudja az irányt. A tenger és a matematika: írásainak egyik legszebb részében elbűvölő eszmei kapcsolatba lépnek, méghozzá az elbeszélő Szókratész révén, aki Phaidrosznak számol be a tengerparton tett felfedezéséről. Elefántcsont vagy márvány vagy halcsont – kétes képződmény, amit a hullámverés ott partra vetett: mintha egy fej lenne Apollón vonásaival. Szókratész pedig felteszi a kérdést, vajon ez a hullámok vagy a művész alkotása lehet‑e; azt mérlegeli: vajon mennyi időre van szüksége az óceánnak ahhoz, mire milliárdnyi forma közül egy véletlen megalkotja éppen ezt, és mennyi időbe telne mindez a művésznek. Majd végül így szól: „egy művész felér ezer századdal, vagy százezerrel, vagy akármennyivel! – (…) Nemde, különös mérce az emberi alkotások megítéléséhez!”[2] Ha meg kellene lepnünk e nagyszerű mű, az Eupalinosz vagy az építész szerzőjét hatvanadik születésnapjára egy ex librisszel, akkor óriási körző lehetne a képen, amelynek egyik szára mélyen a tengerfenékbe fúródik, míg a másik messze a horizont felé nyúl. Ez lenne egyúttal e férfi fesztávjának a hasonlata is. A feszültség Valéry testi megjelenésének döntő benyomása, és feszültséget fejez ki az arca is, mivel mélyen ülő szemei azt sugallják, hogy messze maga mögött hagyta a földi képeket, miáltal szellemi életének irányát egyszerre határozhatja meg a földi képek és a csillagzatok alapján. Ezek a képek a magány éjszakájából ragyognak elő, és ezt Valéry bőven megtapasztalta. Miután huszonöt évesen közreadta első verseit és két első esszéjét, húsz esztendős szünet következett nyilvános működésében, amelyből annál dicsőségesebben lépett elő 1917‑ben Az ifjú párka[3] című költeményével. Nyolc évvel később jónéhány kiváló alkotás és szellemes társasági manőverek sora lehetővé tette, hogy felvegyék az Académie française-be. Nem volt minden finom gonoszkodás nélkül, hogy ott Anatole France székét szánták neki. Valéry rettentő elegáns beszéddel vágott vissza – elődje kötelező dicséretével –, amelyben egyetlen alkalommal sem szerepelt France neve. Egyébként ez a beszéd kitekint az írói munkára, ami elég szokatlan ahhoz, hogy jellemezze szerzőjét. „Jozafát völgyéről” van szó, ahol egymás hegyén-hátán ott tolakszik az egykori és mai írók tömkelege: „Minden új feloldódik valami még újabban. Az egyediség minden illúziója szertefoszlik. A lélek elborul, és gondolatban fájdalommal, ám különleges fájdalommal, amelyet mély együttérzés és irónia hat át, a tollal felfegyverzett teremtmények milliói felé fordul, a szellem számtalan ügynöke felé, akik saját korukban magukat mind független alkotónak, önmagát okozó oknak, megkérdőjelezhetetlen bizonyosság birtokosának, egyetlen, összetéveszthetetlen forrásnak tartották, és ő, aki naphosszat azon fáradozott, és legjobb óráikat arra szánta, hogy különbbé váljon az örökkévalóságban, mostanra feloldódott a sokaságban, és elnyelte embertársai egyre növekvő tömege.”[4] Valérynél a különbözni vágyás tökéletesen hiábavaló törekvésének helyébe egy másik lép – a tartósság akarása, az írott szó tartósságának akarása. Az írott szó tartóssága azonban valami teljesen más, mint írójának halhatatlansága, hiszen sok esetben e nélkül is megmaradt. A tartósság az, nem az eredetiség, ami az irodalmi klasszikus jellemzője, és Valéry fáradhatatlanul kutatta ennek feltételeit. Így ír: „A klasszikus író olyan író, aki ötlettársításait elrejti vagy abszorbeálja.”[5] Az olyan helyeken, ahol a lendület elragadta a szerzőt, és mindent egy lapra tett fel, amikor hinni kezdett abban, hogy felülemelkedik a sorson, és nem vette észre az illesztékeket, és mivel nem látta őket, hát be sem töltötte azokat – nos, az ilyen pontokon kezd el terjedni az öregedés penésze. Ahhoz, hogy az illesztékeket, a gondolat határait felismerje az ember, önkritikára van szükség. Valéry inkvizítori buzgalommal nyomoz az író, sőt a költő intelligenciája után, és megköveteli, hogy szakítsunk azzal a széles körben elterjedt nézettel, mely szerint az írónál az intelligencia magától értetődik, nem is beszélve arról a még inkább elterjedt nézetről, hogy a költő esetében nincs is jelentősége. Ő maga rendelkezik intelligenciával, méghozzá annak egy fajtájával, amelyik egyáltalán nem magától értetődő. És annak megtestesülésénél nincs is meghökkentőbb: Teste úr.[6] Legkorábbi műveitől a kései művekig újra és újra ehhez a különös alakhoz nyúl, aki köré egy sor kisebb írás gyűlt: egy este Teste úrral, levél a feleségétől, egy előszó és – ahogy kell – egy hajónapló is. Monsieur Teste – azaz: Fej úr – nem más, mint az intellektus megszemélyesítése, aki túlságosan is Nicolaus Cusanus negatív teológiájának[7] Istenére emlékeztet. Minden, amit csak Teste úrról megtudhatunk, tagadásra fut ki. Hiszen ábrázolásának kifejezetten elbűvölő volta sem elméleti fejtegetésekből fakad, hanem egy viselkedésmód trükkjeiből, amely a lehető legkevesebb fennakadást okozza a nemlétezésben, és eleget tesz a következő maximának: „Minden izgalom, minden érzelem a konstrukció és az alkalmazkodás hibáját jelzi.”[8] Még ha Teste úr eredetileg embernek érezte is volna magát, később megszívlelte Valéry bölcsességét, miszerint a legfontosabb gondolatok éppen azok, amelyek ellentmondanak az érzésünknek. Hiszen ő egy személyben képviseli minden „emberinek” a tagadását is. „Lásd, eljön a nagyjábóliság szürkülete, és küszöbön áll az emberiességétől megfosztott ember uralma, az emberi dolgok pontosságának, szigorának és tisztaságának következményeként.”[9] Ez a Valéry‑féle különc semmi kirívót, semmi patetikust, semmi „emberit” nem tűr meg a környezetében, hiszen számára a gondolat az egyetlen szubsztancia, amelyből megalkotható a tökéletesség. A kontinuitás az egyik fő jellemzője. Ezért alkothat kontinuumot a tudomány és a művészet a tiszta szellemben, és ebben a közegben tör Leonardo módszere – aki a költő Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe[10] című első művében Teste úr előfutáraként lép fel – új utakat, melyeket semmi esetre sem ildomos korlátokként félreérteni. Ez a módszer a költészetre alkalmazva Valéryt elvezette a poésie pure híres fogalmához, amely biztosan nem arra termett, hogy egy széplelkű pap hónapokon át végigrángassa Franciaország irodalmi folyóiratain annak érdekében, hogy kikényszerítse belőle a vallomást, miszerint a poésie pure azonos az ima fogalmával.[11] Maga Valéry újra és újra bámulatos sikerrel mutatott rá a költészeti elméletek történetének azokra az állomásaira – Poe és Baudelaire és Mallarmé téziseire –, ahol a lírai konstruktivitás és muzikalitás el akarta határolni egymástól illetékességi köreit, míg a líra nála magánál a reflexiókban, amelyek középpontjában költői mesterművei (a Le cimetière marin, La jeune parque, Le serpent)[12] állnak, el nem jut odáig, hogy önmagát az intelligencia és a hang tökéletes összjátékaként értelmezze. Költeményeiben az eszmék szigetként emelkednek ki a hang tengeréből. Ez különbözteti meg gondolati líráját mindattól, amit németül így szoktunk nevezni: az eszme soha sem ütközik össze az „élettel” vagy a „valósággal”. A gondolatnak nincsen köze semmi máshoz, csak a hanghoz: ez a poésie pure lényege. „A líra a költészetnek az a válfaja, amelynek előfeltétele a működő hang, – a hang, amint közvetlenül kiindul vagy feléled azoktól a dolgoktól, amelyeket látunk, vagy amit a jelenlétükben érzünk.”[13] Valamint: „A szigorú prozódia követelménye az a műfogás, amelynek révén a természetes beszédmód elnyeri az ellenálló anyag tulajdonságait, amely lelkünk számára idegen, kívánságainkkal szemben pedig süket marad.”[14] És éppen ebben áll a tiszta intelligencia sajátossága. Ez az intelligence pure viszont, amely Valérynél az ezoterikus költészet barátságtalan ormain lelte meg téli hajlékát, még ugyanaz, amely a felfedezések korában az európai polgárságot vezette hódító útjain. Valérynél a karteziánus kételkedés a tudásban szinte kalandosan és mégis módszeresen mélyült el magának a kérdezésnek a megkérdőjelezéséig: „A véletlen, az istenek és a sors hatalmának területe nem más, mint az a hely, ahol kihagynak szellemi képességeink. Ha mindenre volna válaszunk – akarom mondani, az egzakt válaszunk –, akkor nem léteznének ilyen hatalmak… Ezt egészen pontosan érezzük is, és ez az oka annak, hogy végül a saját kérdéseink ellen fordulunk. Ám ennek kellene a kezdetnek lennie. Önmagunkban kell megformálnunk a minden mást megelőző kérdést, amely kikérdezi az összes többi kérdést is arról, mit ér.”[15] Ha az efféle gondolatokat szigorúan az európai polgárság heroikus korszakára vonatkoztatjuk, úrrá lehetünk afölött érzett meglepetésünkön, hogy itt, a régi európai humanizmus egyik elülső pontján újra a haladás eszméje jön szembe velünk. Méghozzá a helytálló és valódi haladáseszme: az, amely a módszerek révén örökíthető át, és amely olyan kézzel foghatóan egybevág Valéry konstrukciófogalmával, mint amennyire ellenszegül az inspiráció kényszerképzetének. „A műalkotás – mondta egyik értelmezője – nem teremtés, hanem konstrukció, ahol az analízis, a számítás, a tervezés játssza a főszerepet.” Ezzel Valéry esetében beigazolódik a módszeres folyamat döntő erénye: a kutató eljut önmagán is túlra. Hiszen ki más volna Teste úr, ha nem az az individuum, aki a történelmi elmúlás küszöbén állva még egyszer árnyékként készül a hívásra, hogy rögtön aztán el is tűnjön, amikor – többé senki által sem szólítva – betagozódik a rendbe, amelynek közeledtét Valéry a következő szavakkal írja le: „Napóleon korában az elektromosságnak körülbelül ugyanaz volt a jelentősége, mint ami Tiberius korában a kereszténységnek tulajdonítható. Apránként nyilvánvaló lett, hogy a világnak ez az általános beidegzése következményekben gazdagabb és alkalmasabb volt arra, hogy megváltoztassa a jövőbeli életet, mint bármely más ’politikai’ esemény Ampère-től napjainkig.”[16] A pillantás, amelyet Valéry a jövő világára vet, már nem a tiszté, hanem csak egy időjáráshoz értő tengerészé, aki érzi a nagy vihar közeledtét, és a világtörténelem megváltozott feltételeit – „fokozott precízió és pontosság, fokozott hatékonyság”[17] – túlságosan is jól megértette ahhoz, hogy ne vegye észre: velük szemben „egy Machiavelli vagy egy Richelieu legmélyebb gondolatai is ma már csak a tőzsdei tipp megbízhatóságával bírnak”.[18] Így áll „vigyázzban egy férfi a gondolkodás csúcsán, kémlelve a dolgok és a szem látóerejének határait, élesszeműen, amennyire csak lehet.”[19]

*

Jegyzetek:

A szöveg eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 2.1. k., szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 386–390.

A fordítást az eredetivel egybevetette és a szöveget gondozta: Kerekes Amália.

[1] „Ó, sóval telített nyelv, ó valóban tengeri szavak! In: Paul Valéry: Eupalinosz vagy az építész. Ford. Somlyó György. Budapest, Gondolat 1973, 55. A dialógus online jelenleg itt elérhető: https://www.ponticulus.hu/rovatok/megcsapottak/eupalinosz.html

[2] Uo., 57.

[3] Paul Valéry: Az ifjú párka. (Részlet) Ford. Somlyó György. In: Mallarmé és Valéry versei. Lyra Mundi, Európa, Budapest 1990, 112sk.

[4] Paul Valéry: Remerciement à l’Académie française. In: Uő.: Œuvres. Szerk. Jean Hytier, 1. k. Paris, Pléiade 1971, 731. (https://www.academie-francaise.fr/discours-de-reception-de-paul-valery)

[5] Paul Valéry: Tel Quel. Variations sur le Classique. In: Uő.: Œuvres. Szerk. Jean Hytier, 2. k. Paris, Pléiade 1971, 563.

[6] Vö. Paul Valéry: Egy estém Teste úrral. Ford. Gyergyai Albert. Nyugat, 1930. 5. sz.; Émilie Teste levele. Ford. Gyergyai Albert. In: Ima az Akropoliszon. Európa, Budapest 1977.

[7] Nicolaus: Cusanus: A rejtett Istenről. De Deo abscondito. Ford. Alácsi Ervin János. Kairosz, Budapest 2008.

[8] Paul Valéry: Mauvaises pensées et autres. In: Uő.: Œuvres. Szerk. Jean Hytier, 2. k. Paris, Pléiade 1971, 866.

[9] Paul Valéry: Tel Quel. Rhumbes. Moralités. In: Uő.: Œuvres. Szerk. Jean Hytier, 2. k. Paris, Pléiade 1971, 621.

[10] Paul Valéry: Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe, In: Uő.: Változatok. Ford. Strém Géza, bev. Gyergyai Albert. Budapest, Révai 1931, 163-207.

[11] Henri Bremond akadémiai szakvéleménye: Poésie pure. D’ou s’élève une querelle entre poètes, critiques et esthéticiens.

[12] Paul Valéry: A tengerparti temető. Vázlat egy kígyóról. Az ifjú párka. Ford. Somlyó György. In: Mallarmé és Valéry versei. Lyra Mundi, Európa, Budapest 1990.

[13] Paul Valéry: Tel Quel. Littérature. La Poésie. In: Uő.: Œuvres. Szerk. Jean Hytier, 2. k. Paris, Pléiade 1971, 549.

[14] Paul Valéry: Variété. Etudes littéraires. Au Sujet d’Adonis. In: Uő.: Œuvres. Szerk. Jean Hytier, 1. k. Paris, Pléiade 1971, 480.

[15] Paul Valéry: Rhumbs: Arrière-pensées. In: Uő.: Œuvres. Szerk. Jean Hytier, 2. k. Paris, Pléiade 1971, 647.

[16] Paul Valéry: Regards sur le monde actuel. Paris, Librairie Stock, Delamain et Boutelleau 1931, 8.

[17] Uo., 10.

[18] Uo., 12.

[19] Paul Valéry: Extraits du Log-Book de Monsieur Teste. In: Uő.: Œuvres. Szerk. Jean Hytier, 2. k. Paris, Pléiade 1971, 39.

Az esszé szerzőjéről
Walter Benjamin (1892-1940)

Német filozófus, kritikus, esszéista.

A fordítóról
Zsellér Anna (1981)

Germanista, kritikus, Babits Mihály-ösztöndíjas (2019) (mű)fordító.

Kapcsolódó
Valéry, az irodalom új útjainak mérnöke
Zsellér Anna (1981) | 2021.10.01.