Walter Benjamin életművében három helyen is felbukkan a költő és elbeszélő Paul Valéry alakja. A költő 60. születésnapjára írt 1931‑es „rövid kis tanulmány”[1] fordítása most olvasható először magyarul: hommage-ként értelmezhető írásmű ez, amelybe – Benjaminnál ez természetes – éles kritikai megjegyzések is vegyülnek. A Zum gegenwärtigen gesellschaftlichen Standort des französischen Schriftstellers [A francia író jelenkori társadalmi helyzete] című nagyesszé Benda, Zola, Proust, Gide, Céline és mások megidézése után az első olyan kortárs francia szerzőként említi Valéryt, aki nemcsak írói tevékenységet folytat, hanem filozófiai igényességgel reflektálja is azt. „Ma sokkal inkább, mint valaha döntő jelentőségű az a kép, amelyet az író saját munkájáról alakít ki.”[2] Emiatt Valéry jelentőségét az író jelenkori társadalmi funkciója szempontjából Benjamin „szimptomatikusként” ítéli meg. „A mai Franciaország írói közül Valéry a szakma legnagyobb technikusa. Párját ritkító módon gondolta végig a szerzőség technikáját.”[3] – Valéryt érintve tehát Benjamin máris a technika fogalmát helyezi középpontba – ide köthetők a mérnök‑íróra utaló, ismételten előhívott képek a Paul Valéry című írásban is. A harmadik hely, ahol a francia költő előkerül a benjamini írásvilágban, nem más, mint a híressé vált A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában második szövegváltozatának (amely a francia fordítás alapjául szolgáló szövegváltozat) mottója. Benjamin korszakos tanulmánya tehát belépti helyét, a szöveg küszöbét kölcsönzi Valérytől.[4]

Párizsi emigrációjában Benjamin hiába keresi a személyes találkozás lehetőségét a költővel. Találkozásuk legalábbis nem dokumentált.[5] Mivel mind Valéry, mind Benjamin aggodalommal figyelték a 20. század első harmadában lezajló példátlanul gyors és jelentős technológiai változásokat, így megfogalmazható a feltételezés, hogy ennek a meg nem valósult találkozásnak központi magját a technika és a művészet kölcsönhatásáról szóló beszélgetés képezte volna. A fotográfia terjedése, a filmkészítés megjelenése és népszerűségének rohamos növekedése, a kézírás technikája helyett a gépi írás előnyben részesítése az írásosság szinte minden területén, a vasút, városi vasút és az automobilitás térhódítása, az egyediként létrejövő műalkotások helyett az alkotások eleve sokszorosíthatóként való megjelenése – olyan folyamatok ezek, amelyek nem pusztán módosították, de gyökeresen felforgatták a műalkotás létrejöttének, befogadásának és utóéletének hagyományos módjait. Ezen változások mikéntje és következményei mindkettőjük gondolkodásának egyik fő attraktora.

Idézzük fel Benjamin Valéry-cikkének záróképét, a „gondolkodás csúcsán”, a jövő felé vitorlázó hajó orrában vigyázzban álló férfi alakját! Olyan alak ez, aki az átlagosnál jóval jártasabbnak tűnik a múlt szellemi javainak felmérésében és megítélésében. Így olyan szereplőként fordul az elkövetkező korok felé, mint aki a jövőt a ritka alapos hozzáértés aggodalmával figyeli és ítélheti meg. Ez a kép egyszersmind az élen járó, avantgárd művész alakjának archetípusát is megidézi. Mi volt az, amit Benjamin az akkor már nem fiatal Valéry művészetében haladó elemként ismert fel az inkább klasszicizáló, jelenre vonatkozó tűpontos megfigyeléseiben is inkább konzervatív életmű egészére vonatkozóan? Hasonlóan ahhoz, ahogyan Valéryt sem a valós, történelmi Leonardo da Vinci mozgatta meg egyik első tanulmányában, hanem a művész pusztán modellként szolgált „univerzalisztikus és egyszerre dinamikus racionalizmusa számára”,[6] úgy Benjamin is azt emeli ki Valéry írásaival kapcsolatban, hogy azok olyan műalkotások, amelyek a művészeti tevékenységre való visszahajlás móduszában jöttek létre. Valéry a művészetet mint a megismerést módosító jelentős tényezőt veszi számba: „Egy műalkotásnak mindig azt kell megtanítania számunkra, hogy mindeddig képtelenek voltunk látni, ami a szemünk előtt zajlik.”[7] Valéry megfigyelései egyszerre tanítanak az új(donság) meglátására és az újfajta látásmódnak arra a jellegzetességére, hogy egyes jelenségek kizárólag az újfajta látásmód eredményeképpen képződhetnek meg. Hogy Valéry a haladást és a (mindig éppen) születőfélben lévő modernitást képviseli, nem kétséges tehát a kritikus Benjamin számára. Van azonban valami ebben az irodalmi avantgardizmusban, ami alakzatát tekintve sokkal inkább a konzervatív tartás jellegzetessége: Valéry intelligenciájának működésmódjában Benjamin azt is felfedezi, hogy nála költészet és felvilágosodás kölcsönösen barátságos viszonyba lép egymással: „És éppen ebben áll a tiszta intelligencia sajátossága. Ez az intelligence pure viszont, amely Valérynél az ezoterikus költészet barátságtalan ormain lelte meg téli hajlékát, még ugyanaz, amely a felfedezések korában az európai polgárságot vezette hódító útjain.”[8]

Amikor Benjamin megkísérli megragadni a poésie pure fogalmát, egyszersmind a számára ismeretes német nyelvű gondolati lírát is karikírozza: „Ez különbözteti meg az ő gondolati líráját mindattól, amit németül így szokás nevezni: nála az eszme soha sem ütközik össze az élettel vagy a valósággal. A gondolatnak nincsen köze semmi máshoz, csak a hanghoz: ez a poésie pure lényege.”[9] Más helyütt ő is eljut annak kifejtéséig, hogy „Valéry szigorú racionalizmusát” a poésie pure költői ideáljának megalkotásakor az jellemzi, hogy a költői nyelvhasználat „feloldódik a nyelv formális elemeinek mindenkori konstrukciójában és flexibilitásában.”[10] Valéry számára fontosabb tehát az, ahogyan az egyik gondolat átmegy a másikba, mint a gondolat tartalma. Ezzel a költői ideállal és működésmóddal Benjamin a konstruktivizmussal való korai kacérkodása[11] révén is szimpatizálhatott, míg a Műalkotás‑tanulmány felismerései vice versa nem születhettek volna meg Valéry esszéinek és költészetének (meg)értő befogadása nélkül.[12] Mindezek a rokon vonások nem zárják ki a lényeges különbözőségeket: Valéry esszéiben – bár fontos számára az írói technika mint olyan reflexiója – a technikai‑technológiai fejlődés és a művészeti alkotás folyamata ellenkező előjellel lép kapcsolatba. Számára minden technikai újítás és új technológia elől egyetlen menekülőút létezik: a klasszikus értelemben, analóg technikákkal alkotó emberi kéz közvetlen, természetes alkotói folyamatai. Valéry célja művészet és technika új viszonyának végiggondolásakor tehát más, mint Benjamin elméleti útkereséseinek irányultsága, ahogy a recepciót összegző Regina Karl írja: „[Valéry] számára a legfontosabb annak az érvnek a megalkotása, amely kimondja, hogy a művészet a technikai haladás ellenére sem veszít legitimitásából, és kézművességként továbbra is fennmaradhat. Benjamin ezzel ellentétben arra tesz kísérletet, hogy a művészetet a technikai haladás teremtette feltételeken belül koncipiálja újra.”[13] Ne csodálkozzunk tehát, ha a Benjamin írásain keresztül elénk lépő Paul Valéry avantgárdabb lesz Paul Valérynél.

*

Jegyzetek:

[1] Így jellemzi maga Benjamin az írást Scholemnek írt levelében 1931. október 28‑án. Ld. Walter Benjamin: Briefe 2.k., szerk. Gershom Scholem, Theodor W. Adorno, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1978, 542.

[2] Walter Benjamin: Zum gegenwärtigen gesellschaftlichen Standort des französischen Schriftstellers. In: Uő.: Gesammelte Schriften 2.2. k., szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 776–803., itt: 792.

[3] Uo., 792. Ez a megállapítása egybevág T. S. Eliot jóval későbbi, 1959-es sommás kijelentésével: „a problémák, amelyek (Valéryt) foglalkoztatják, olyanok, amilyenekkel semmilyen előbbi nemzedékhez tartozó költő nem foglalkozhatott volna; e problémák a mi tudatos századunk sajátjai. Valéry gondolatainak ez egészen különleges dokumentumértéket kölcsönöz”. Idézi: Somlyó György: Utószó. Bevezetés(féle) Paul Valéry módszerébe. In: Paul Valéry: Két párbeszéd. Eupalinosz vagy az építész. A lélek és a tánc. Ford. Somlyó György, Gondolat, Budapest 1973, 139.

[4] Valérynek La Conquète de l’Ubiquité című írásából származik a mottó. Ld. Regina Karl: Paul Valéry: Entwendung als Handhabe. In: Jessica Nitsche, Nadine Werner (szerk.): Entwendungen. Walter Benjamin und seine Quellen. Leiden; Boston; Paderborn, Wilhelm Fink 2019, 389–413., itt: 389. Benjamin korszakos tanulmányáról legutóbb magyarul: Weiss János: A modernség esztétikai programja. Előadások Walter Benjamin Műalkotás-tanulmányáról. L’Harmattan, Budapest 2020.

[5] Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 2.3.k., 144.

[6] Regina Karl, id.m., 397.

[7] „Une œuvre d’art devrait toujours nous apprendre que nous n’avions pas vu ce que nous voyons.” – idézi Regina Karl, id.m., 397.

[8] Walter Benjamin: Paul Valéry. A költő 60. születésnapjára

[9] Uo.

[10] Regina Karl, id.m., 395.

[11] Benjamin már az 1920-as évek Berlinjében találkozhatott azokkal az emigráns orosz művészekkel, akik ezt az irányzatot képviselték. Később Hans Richteren (G folyóirat), Moholy-Nagy Lászlón és a holland Arthur Lehningen (i10 avantgárd folyóirat) keresztül fordítóként és alkotóként is bevonódott a konstruktivista alkotói és elméletírói körökbe.

[12] Regina Karl, id.m., 399. A szerzőnő egy beszédes metaforát hív itt bizonyítékul: Benjamin egyik írásában a mágus és a sebész egymáshoz való viszonyát a festő és az operatőr (filmkészítő) viszonyához hasonlítja. Benjamin a kettős analógiát Valéry sebészek előtt tartott művészetelméleti előadása nyomán állította fel és módosította.

[13] Regina Karl, id.m., 408.